A pályafutását a Fradiban kezdő, végül olimpiai bajnoki címig jutó Kőbán Ritával beszélgettek születésnapja alkalmából.
– Isten éltesse születésnapja alkalmából! Munkával telik ez a nap is, vagy ilyenkor ez szabadnap?
– Nagyon szépen köszönöm! Nem, nem, ilyenkor ez ki van véve, sőt a hétvége is szabad.– Bár a pályafutása később Csepelen és Újpesten teljesedett ki, azért mégiscsak a Ferencvárosnál kezdett el kajakozni. Emlékszik még az első edzésekre, vízre szállásra?
– Igen, igen! Voltak tornatermi edzések, az első vízre szállásra is jól emlékszem a nagy Dunán, déli szél, nagy hullámok. Sokszor feleveztünk az Újpest-öbölbe, de nem borultam be. Az első perctől kezdve stabil voltam, nagyon hamar megültem a hajót és mentem a többiekkel. Akkor még ki lehetett érdemelni a hajót, meg a jobb lapátot, szóval teljesen más, de nagyon jó rendszer volt.– Egyértelmű volt, hogy ezt a sportágat választja?
– Nem. Egyik nap még egy hatodik kerületi játszótéren játszottam, másnaptól kezdve pedig 24 évig kajakoztam. Szóltak, hogy menjek és mentem. Nem kajakozni akartam, valamit kipróbálni. Aztán persze, jó, menjünk és hoppácska, elsőre megültem a hajót, akkor itt már valami van. Először párosban mentem vízre valakivel, de simán ment minden. Jó helyre, jó időben kerültem 12 évesen.– Azért egy felnőtt bajnoki címet és korosztályos sikereket még sikerült a Fradival szereznie.
– Nagyon jó volt a csapat, Kluka József „Dodó” bácsi volt az edzőnk. Nagyon sokat dolgoztunk és igen, elkezdtek jönni az eredmények, kezdetben ugye korosztályos szinten.– Mit üzenne a fiatal kajakosoknak?
– Nem lehet mindenki olimpiai bajnok. De ne is ez legyen a cél, hanem hogy szeressenek sportolni, szeresse a testét, tudja irányítani és utána, majd ha felnőttek lesznek, akkor eldöntik, hogy mit csináljanak, de életük végéig sportoljanak. Bármit, csak sportoljanak. 18 éves korig kötelezővé tenném, mert nagyon jó a sport. Utána úgy is eldől, látja az ember, hogy mehet-e tovább, vagy nem.– A karrierje végeztével könnyen megtalálta a civil életben a számításait?
– Nehéz volt kitörni a sportolói burokból. A „hogyan tovább” kérdést sok versenyző megszenvedi. Jutott jó és rossz is. Azt hiszem, most tudok pihenni először életemben. Pótolom azokat a dolgokat, amelyeket húszévesen a kajakozás miatt nem tehettem meg. Elmegyek kávézgatni a barátnőimmel, a Covid-járvány alatt rákaptam a podcastek, előadások hallgatására professzoroktól, tanároktól, és hódolhatok a szenvedélyemnek, a motorozásnak. Éppen most varrom az új kabátom, mert ja övő héten már útra is kelek és suhanhatok a Yamaha Dragstaremmel. Már alig várom. Gyorsasági motorra már nem ülnék, azért mégiscsak hatvan lettem.– Verseket ír még?
– Mostanság nem. Hogy is fogalmazzak? Ahhoz, hogy jöjjön az ihlet, ingerszegényebb közegre van szükségem, márpedig most élvezni szeretném az életem.– Az edzősködéssel teljesen felhagyott?
– Egyelőre igen. Egy éve köszöntem el az MTK-tól és a tanítványaimtól, akik – remélem – szép emlékeket őriznek rólam. A búcsúm oka, hogy édesanyám beteg lett, és én ápoltam. Sajnos, másfél hónapja hunyt el, meggyászoltam, de lelkileg jól vagyok, nem is hagyom el magam. Elterveztem, többet fogok sportolni, nem hanyagolhatom el magam, többek között azért sem, mert fiatal kutyám van, őt nevelnem kell, és már csak ezért is remélem, hogy jut még pár jó év nekem.– Az édesanyja jelentette a legnagyobb kötőerőt gyerekkorában is?
– Kisgyerekként a fogadott, nem vér szerinti nagymamám, a Karcag mama, a Rebeka mama volt nekem a minden. Hozzá jártam nyaralni Karcagra, innen a név. És mivel ötödik gyerekként otthon már kevesebb energia jutott rám, valahogy nála kaptam meg azt a figyelmet és törődést, amire minden kisgyerek vágyik. Később a sporttársak és edzők közössége volt az igazán fontos nekem. És bevallom, nagyon szép szerelmeim voltak, boldogan gondolok vissza ezekre a kapcsolatokra, mert sokat adtak – már amennyi időm és energiám maradt rájuk a kajakozás mellett. Nagyon hálás vagyok ezekért az érzelmekért, mint ahogy hatalmas köszönettel tartozom azoknak a barátnőimnek is, akik harminc-harmincöt éve kitartanak mellettem, pedig nem volt könnyű dolguk az én életvitelem mellett. Én most érzem először, milyen egy átlagos szerda délután elmenni velük kávézni, úgy, hogy nem kizárólag ők alkalmazkodnak hozzám, az én edzéseimhez, edzőtáboraimhoz vagy a tanítványaim menetrendjéhez. Bevallom, felszabadító élmény! Nagy szerencsém volt a barátaimmal mindig, és a versenyzőimnek is azt tanácsoltam, hogy olyan barátokat válasszanak, akik bölcsebbek náluk és akiktől sokat tanulhatnak. Egész életemben jó emberektől jó tanácsokat kaptam, amelyeket mindig meg is fogadtam.– Mostanra mi maradt a kajakozásból, abból, ami körül évtizedeken át forgott az élete? Hol őrzi az érmeit, trófeáit?
– A legkedvesebb érmeimet, relikviáimat, az olimpiai és világbajnoki medáliákat egy vitrinben – a többit egy táskában tartom, mert nincs hová kiraknom őket. Amikor előadásra megyek a Halhatatlanok Klubjával, a két olimpiai aranyat azért magammal viszem – korábban fogalmam sem volt arról, mekkora hatással van az emberekre. Kifejezetten kerültem, hogy úgy tűnjön, dicsekszem velük. Aztán amikor kérték, hogy hozzam magammal az olimpiai aranyaimat, és megláttam a boldog arcokat, ahogy hozzáértek, megfogták, kezükbe vették, akkor értettem meg, hogy ezek közül egyik sem az én aranyam, hanem a mi aranyunk. Ezek aranyak a magyarokéi, a miénk, a Józsi bácsié, a Mari nénié, és ezt tizennyolc-húsz évesen még nem érti meg az ember, amikor csak az ego dolgozik. Aztán lassacskán rájössz, hogy mennyi ember munkája és áldozatvállalása kell ahhoz, hogy ez nekem összejöjjön, pedig ebben ők is mind-mind benne vannak.
