Labdarúgóink korábbi vezetőedzője arról is beszélt, mit értett meg a legnehezebben, amikor itt dolgozott.

Járt azóta a magyar fővárosban, hogy távoznia kellett a Ferencvárostól?
Nem. És nem is tudom, hogy szívesen látnának-e ott vagy sem… De egy hétvégére mindenképpen visszamegyek majd, mert mi jól éreztük magunkat ott. A játékosokat, az embereket is megkedveltük. Csak nyilvánvalóan, amikor nem nyersz futballmeccseket, vagy nem azokat a játékosokat játszatod, akiket szeretnének, akkor nem kedvelnek és bekiabálnak dolgokat. Ugyanakkor a szurkolók fizetik a pénzt a meccsért, így azt mondhatnak, amit akarnak. Én így látom a dolgot. Nem bújtam el, és nem mondtam, hogy „Ó, kérlek, ne kiabáljatok velem!”. Fizetsz a jegyért, így annyit kiabálsz, amennyit csak akarsz.

2018-ban azt mondta, „bármikor, akár holnap visszatérnék Magyarországra!” Miért nem jött ez össze végül? Voltak megkeresései, tárgyalásai?
Nem, nem igazán volt komoly érdeklődés. De tartom, amit akkor mondtam, akár holnap visszamennék edzőnek Magyarországra, mert tényleg élveztem az ottani munkát. Élveztem a játékosokkal való munkát is, még akkor is, ha nehéz volt megértetni néhány idősebb játékossal, mint Lipcsei Peti, hogy lassan eljött a fiatalabb futballisták ideje. Ő még mindig játszani akart, pedig már közeledett a karrierje végéhez. Nehéz persze ez, én is jártam ebben a cipőben, 40-41 évesen fejeztem be a játékot, és nehéz feladni. De néha nem veszed észre, hogy eljött az idő, hogy már nem tudod azt megcsinálni, amit fiatalabb korodban meg tudtál. Félre ne értsen, Lipcsei egy fantasztikus focista volt, de ha benne volt a csapatban, akkor két játékosom volt mellette, akik elvégezték helyette a kemény futómunkát, amellett, hogy Peti technikai képességei fantasztikusak voltak. Én próbáltam rávenni őt is, hogy legyen az edzői stáb tagja, de ő valamiért ezt nem akarta, inkább futballozott. Persze, mindannyian tovább akarunk játszani, de azt hiszem, néha bele kell nézni a tükörbe, és azt kell mondani, hogy itt az ideje feladni, és le kell menni az edzősködés gyökereihez. Nem tudom, mit csinál most pontosan Peti, de szerintem nagyszerű edző lenne.

Edző is, az NBII-es Soroksárnál, a Ferencváros fiókcsapatánál. Az NBI-es esélyre még vár, ami nem könnyű egy ilyen, egy hazai klubhoz kötődő játékosmúlttal.
Ó, az. Mindenki számára. Játszottam a Leeds Unitedben, játszottam a Derby Countyban, és ha bármelyikhez mentem, egyeseknek nem tetszett, hogy a riválisnál is voltam. És ez is hozzátartozik a dologhoz. Te annyit tehetsz, hogy 100%-ot beleadsz mindent, minden edzésen, minden meccsen. A szurkolók ezért fognak szeretni téged. De mindig lesznek olyanok is, akik meg nem. De akkor szomorú voltam, hogy nem lett belőle edző a Ferencvárosnál. Nem fogadta el, hogy valószínűleg itt az ideje befejezni a játékot, amit azért valahol megértek.

Volt klubja, a Ferencváros szereplését is követi? A Fradi zsinórban hatszor lett bajnok és Európában is többször helytállt az elmúlt években.
A Ferencváros továbbra is ez egy fantasztikus futballklub. Amikor a pályán nem mentek olyan jól a dolgok, akkor is mindenki ismerte a nevét. Számomra megtiszteltetés volt Magyarországra menni és ott edzősködni. És megtiszteltetés lenne bármelyik másik magyarországi klubnál is edzőnek lenni.

Akkor nem bánta meg soha, hogy idejött?
Nem, dehogy. Nagyon szerettem Önöknél dolgozni. Fantasztikus volt. Úgy gondoltam, hogy nagyszerű lehetőség egy másik országban munkába állni, és más klubokat is megnézni, és látni, hogy mennyire jók, és mennyire szenvedélyesek a szurkolók. Amit érdekesnek találtam, hogy az Egyesült Királyságban amikor győz a csapat, a drukkerek elfogadják a gyengébb játékot is. Magyarországon nem így volt. Ha megnyertük a meccset, de nem játszottunk jól, a szurkolók üvöltöztek a játékosokkal, amikor leszálltak a buszról. Ezt volt a legnehezebb megérteni.

Egykori főnöke, Berki Krisztián 2022-ben elhunyt. Milyen emlékei vannak róla vezérigazgatóként?
Erről értesültem, igen. Szomorú volt hallani a hírt és a halálának a körülményeiről is olvastam. Krisztián egy olyan ember volt, akinek mindent a maga módján kellett csinálnia. Nagyon erős akaratú volt, és a legjobb akart lenni mindenben, ezért mindenkivel meg akart küzdeni. Híres és sikeres akart lenni minden téren, de amikor a dolgok nem mentek jól, azt hiszem, nem tudta, hogyan kell megbirkózni ezzel. Volt, hogy elmentünk és a feleségemmel hármasban együtt vacsoráztunk Krisztiánnal. És még ott, az étteremben a pincérrel is picit főnökösködő volt. Mondtuk is neki sokszor, hogy „nyugi, Krisztián”, hogy ne legyen olyan kemény az emberekkel, akikkel együtt dolgozott a klubnál, legyen az a pályagondnok vagy egy hölgy akár. Időnként nagyon, de nagyon nem volt korrekt velük. Máskor viszont nagyon jól bánt a kollágáival. Az, ahogyan elhunyt, különösen elkeserítő, mert amikor ott voltam, nem ivott, nem dohányzott, a megfelelő dolgokat ette. Észre kellett volna venni, hogy nagy a baj.

A teljes interjú: Csakfoci