Ma ünnepli születésnapját clubunk élő legendája, Nyilasi Tibor. Isten éltesse! A vele kapcsolatos legkedvesebb történeteket elevenítették fel.

Bánki József

Óriási élmény volt együtt dolgozni Nyíllal. Örültünk, amikor edzésen beállt közénk futballozni. Az én generációm legnagyobbja Ebedli Zoli és Nyilasi Tibi volt, ráadásul az utolsó idényem volt a Fradiban akkor, próbáltam élvezni minden pillanatát. Pintér Attila volt a legnagyobb lókötő a csapatban, egyszer próbált felmentést kérni a hétfői edzés alól, hogy nagyon húzódik a combizma. Nyíl csak mosolygott egyet, és annyit mondott, hogy rendben, de miért ugyanabban a mezben vagy hétfőn is, mint szombaton a meccsen? Csak nem hosszú volt a hétvége? Nagyon jó, felkészült szakember volt, már akkor járt neki a Fussballtrainer című újság, folyamatosan képezte magát. Nem egyszer beszállt közénk edzésen is játszani, ami hihetetlen nagy élmény volt, hiszen sokunknak ő volt a példaképe. Örültünk, amikor kinevezték vezetőedzőnek, friss dolgokat hozott a nyugat-európai stílusból.

Esterházy Márton

Budafokról kerültem a Fradiba 21 évesen úgy, hogy a klub nagy szurkolója voltam, ráadásul Nyílék 1976-ban bajnokságot nyertek. Akkoriban ritkán voltunk egyszerre a pályán, később a válogatottban annál többször. Az egyik legjobb labdarúgó, akivel valaha játszottam. Nagyon jó hatással volt a többiekre, akár edzésen vagy meccsen kiválóan tudott bennünket motiválni. Óriási élményem a Hanappi-stadionban az osztrák–magyar, amelyen a három nullás győzelmünkkel kiharcoltuk a mexikói vébérészvételt. Megérdemelte volna, hogy gólt szerezzen, nem sok választotta el, a beadásomat jól fejelte kapura, de Friedrich Koncilia bravúrral védett, aztán Kiprich Józsi szemfülesen belőtte a második gólját. Igazi vezéregyéniség, csapatkapitány, kapocs volt Mezey György kapitány és a játékosok között. A sors igazságtalansága, hogy nem lehetett velünk Mexikóban. Ha kint van, talán minden másképpen alakul… Boldog születésnapot, Nyílkám!

ifj. Nyilasi Tibor

Édesapám hetven… Nehéz szavakba foglalni, mit jelent ő nekem. Amikor Bécsbe szerződött, már terhes volt velem anyu, de ugye nem volt mobiltelefon, messenger, ám valahogy megtudta: bármelyik pillanatban érkezhetek. Azt mesélték, csapot-papot, talán egy mérkőzést is otthagyott, kocsiba pattant, és száguldott a Tétényi úti kórház felé, hogy ott legyen, amikor megszületek. Odaért, ez is mutatja, milyen fontos vagyok neki, amit azóta is érzek. Szeretetet, odaadást, figyelmet kapok, és persze rengeteget nevetünk. Hatéves voltam, amikor a Fradi edzője lett, mindennap vitt magával, az öltözőben nőttem fel, szinte a kapu mögött voltam óvodás. Ahogy nőttem, furcsa volt, hogy a nevem hallatán visszakérdeznek: az a Nyilasi, annak a Nyilasinak vagyok a rokona? De aztán megszoktam ezt, és büszke voltam arra, hogy őt mindenhol ismerik, mindenhol szeretik. Nyilván amikor futballoztam gyerekként, mindig megkaptam, apád ezt így csinálta, de tudtam, aligha lehetek olyan a pályán, mint ő volt. Ma egyre többször hallom: az arcod, a szemed, tiszta apád vagy, le sem tagadhatnád – dehogy tagadom, mondom erre mindig, a legbüszkébben vállalom. Azt gondolom, több mint négy évtized is eltelt, de a kapcsolatunk ugyanolyan szoros és szeretetteljes, mint akkor, amikor rohant miattam Bécsből Budapestre.

Lipcsei Péter

Rengeteget köszönhetek Nyilasi Tibornak, nem véletlenül tartom második fateromnak. Többen is kiszúrták, amikor 1990-ben a Kazincbarcikával a Bozsik-stadionban a Honvéd ellen osztályozót játszottunk, és Nyíl Magyar Zoltán szakosztály-igazgatóval az oldalán ott volt a lelátón. Engem jött megnézni, bár akkor már sínen volt, hogy a zöld-fehérekhez igazolok, noha apu nem örült a Budapestre költözésemnek. Meglepett, hogy az első fordulóban a Megyeri úton beállított az Újpest elleni meccsen, amelyen öt nullára nyertünk. Nyilasi bemutatott ugyan a csapatnak, de aztán a dunavarsányi edzőtáborba mentem, mert az ifiválogatottal készültem a gyulai Eb-re. De jól döntött, ugye? Mindent neki köszönhetek: a bajnoki címet és a Magyar Kupa-sikereket. Nekem Albert Flórián és Ebedli Zoltán mellett Nyíl jelent mindent a zöld-fehéreknél. Kicsit majrés volt, gyakran kért daedalont a csapatorvostól, de aztán beállt az öltöző közepére, és a sztorizgatások közben feloldódott. Nagyszerű ember és edző is egyben, és nem csak azért, mert nekünk, akkor huszonéves fiataloknak megengedte, hogy tegezzük. Mielőtt a Portóhoz igazoltam, kikértem a véleményét, sőt kilencvenhétben, amikor újra a Fradi edzője lett, miatta tértem vissza a klubhoz. Az edzőim közül sokaknak tartozom köszönettel, de a legtöbbel talán neki, ő indított el, ha nem figyel ránk és a fiatalokkal nem foglalkozik úgy ahogy kellett, nem biztos, hogy elértem volna ennyit. Az első szezonomban még emberfogó voltam, ő vitt előrébb egy sorral, mert többet látott bennem. Amikor eljártam szórakozni, többnyire whisky-colát ittam, ezért elnevezett Johnnie-nak. Sokszor kérdezte, hány pulcsit könyököltem ki a bárpultnál, de tudta, a meccsek előtt soha nem volt ilyen gond.

Mucha József

Nagyobb feneket kerítenek neki, hogy 70 éves lett, mint Sztálin elvtársnak, csak trolit ne nevezzenek el róla. Bár jobban megérdemelné, mint Sztálin… Beszélgetések során gyakran elhangzik, hogy együtt játszottam Nyilasi Tiborral, erre inkább azt felelem, hogy Nyíl futballozott velem, velünk. Hát mit mondjak erről az aranyemberről? Amikor felkerült a felnőtt keretbe, már látszott, óriási tehetség, aki az évek során a magyar futball egyik legnagyobbjává nőtte ki magát. Emlékszem az első meccsére a felnőtt csapatban. A Komlót fogadtuk a Népstadionban ’73 tavaszán. Nyögvenyelős találkozó volt az. Nyertünk 1-0-ra, és Nyíl csereként állt be. Magas, vékony fiú volt, aki rajongásig szerette a Ferencvárost, Albert Flórián volt a példaképe és a kedvence, s aki hihetetlen tisztelettel fordult hozzánk, idősebb játékosokhoz. Vezéregyéniség, kiváló csapatember. Ami a játéktudását illeti: páratlan irányítókészséggel megáldott karmester volt, remekül fedezte a labdát, szinte nem lehetett tőle elvenni. Nemcsak lábbal, fejjel is gólerősnek bizonyult, nem véletlenül zúgott a kórus az Üllői úton: „Bólints, Tibi!„. Számos nagy csatát vívtunk meg együtt, nekem az egyik legnagyobb élményem a KEK-ben a Malmö elleni odavágó, amelyet idegenben 3–1-re megnyertünk, és Nyíl szerezte az első gólunkat. Nem volt nagy gól, kilépett a labdával, de ahogyan magától értetődően, higgadtan belőtte, még ma is előttem van. Megszereztük a vezetést, a mezőny legjobbja volt alig húszévesen – aztán a KEK-döntőig meneteltünk! Ha egy mondatban kellene jellemeznem: elkötelezettsége a Fradihoz példaértékű. Büszke vagyok rá, hogy egy csapatban játszhattam vele, s hogy az Ebedli – Nyilasi – Mucha középpályássorról a mai napig úgy beszélnek, mint a klubtörténelem egyik legjobb alakzatáról. Együtt nyertünk bajnoki címet ’76-ban, s a sors megadta nekem azt is, hogy együtt nyertünk bajnoki címet 1992-ben, már edzőként. Nyíl mindössze 35 esztendős volt, amikor leült a Fradi kispadjára, és én Szepessy Lacival együtt pályaedzőként segítettem a munkáját. Amikor felkért másodedzőnek, már egy éve itthon volt, én a tartalékoknál dolgoztam, így ismertem az utánpótlásvonalat. Edzésein azt a szervezettséget hozta, amit a profi világban tanult. Akkor még kereste a helyét a magyar foci a nagy profizmusban, és a Nyíl ezt hozta be. Ugyanolyan szimbiózisban dolgoztunk együtt, mint korábban a pályán, és a sikerek is jöttek. A játékosok tisztelték, a szurkolók legendaként tekintettek rá. A vezetésével minden évben nyertünk valamit, három kupát és egy bajnoki címet. Soha nem felejtem el a kispesti kupadöntőt, amelyet zsúfolt ház előtt megnyertünk az akkor bomba erős Honvéd ellen, majd jött a rendőrök lovasrohama és a kardlapozás. Az is itt van előttem, ahogy azon az estén az Üllői úti stadion borozójában, a törzshelyünkön megjelenik a belügyminiszter, majd bocsánatot kér Nyíltól, no, meg az egész Ferencvárostól.

Wukovics László

Amikor belépett az öltözőbe, mindenki elhallgatott, mert pontosan tudtuk, hogy innentől kezdve egy klublegenda irányítása alatt dolgozhatunk, valóságos bálványként tekintettünk rá. Legendás volt a humoráról, de mindennek megvolt a maga ideje, és ezt mindenki tudta az öltözőben. Mondta, hogy tegezzük, de nehezen álltunk rá erre. A nyitány káprázatosan sikerült, az első meccsén 5-0-ra nyertünk a Megyeri úton az Újpest ellen. Akkor már mindenki őt ünnepelte. A második szezonban pedig jött a bajnoki cím, amire 11 évet várt a Fradi család. Büszkén mondhatom, hogy az én két gólommal nyertünk Diósgyőrben az utolsó fordulóban, hogy aztán a visszaúton Budapest felé, szerte az országban boldog emberek integessenek nekünk az út szélén. Nyilasi Tibor egyébként mindig beszállt játszani az edzéseinken, és bátran mondhatom, simán játszhatott volna még közöttünk, és rúgott volna vagy 15 gólt.

Bővebben: Blikk, Fradi.hu, KEMMA, M4 Sport, Mandiner, NSO, Sportal