Szergejt családi tragédia is érte, elveszítette feleségét – sok erőt, Kuzi!

Vasárnap este Pakson megszakadt a Ferencváros labdarúgócsapatának remek sorozata, hat megnyert mérkőzés után először vesztett pontokat a bajnokságban, miután 3-1-re kikapott Pakson. Az eredmény azt jelenti, hogy az FTC az utóbbi négy tétmeccsén háromszor kikapott, így nem véletlen, hogy többen is a vészharangot kongatják. A Metropol a Fradi korábbi legendás játékosát, Szergej Kuznyecovot kérdezte a helyzetről.

– Amíg csütörtökön a Tottenham elleni Európa Liga meccsen a Fradi játékosai harcoltak, küzdöttek, egy pillanatra sem adták fel, addig Pakson ennek nyomait sem lehetet felfedezni. Ennek okait a szakmai stábnak kell kiderítenie és orvosolnia. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy ilyen mély játékoskeret mellett, miként kaphatsz gólt szinte azonnal, a második percben? Aztán a második találatnál Böde tizenegy méterről, felugrás nélkül, két védő között bólintotta be a másodikat, hogy aztán a második félidőben – a szépítést követően – Tóth Barnabás első labdaérintése megadta a kegyelemdöfést. Sima vereség lett a vége, ez nem fér bele. Tudom, könnyű kintről okoskodni, de a Tottenham elleni meccset leszámítva eddig nem győztek meg a látottak – fogalmazott a 61 éves egykori kiváló labdarúgó.

Ám mindezt felülírja a felesége elvesztése. A szeretett nő halála, akivel több mint négy évtizeden át éltek együtt. A felesége, Tatjána mindenben támogatta, s ott volt mögötte, mellette Magyarországon is.

– Nehezen találom a szavakat és még nehezebben a jövőt – mondta a Sportalnak. – Ha valaki mellett leélsz negyvenkét évet, akkor nem tudod elképzelni nélküle az életedet. Drága feleségem hosszú-hosszú szenvedés után, július másodikán halt meg, mindössze hatvanesztendősen. Nagy szeretetben és harmóniá­ban éltünk, felneveltük a fiunkat, a lányunkat, már van négy unokánk, de a sors nem adta meg neki az egészséget. Nagyjából nyolc éve kezdődött a kálváriája, a közös szenvedésünk. Belgyógyászati gondokkal küzdött, a veséjével, a szívével, a májával volt probléma, és hol kórházban, hol itthon próbált gyógyulni. Még az is előfordult, hogy három napig kómában feküdt, s akkor azt hittük, hogy el kell búcsúznunk tőle. De abból is felállt, olyan élni akarás dolgozott benne. Akadtak rövid periódusok, amikor úgy tűnt, visszakapja az életerejét, az életkedvét. Ám június végén újra rosszul lett, a kistarcsai kórházba szállították. A lányommal és a fiammal mindennap bementünk hozzá. Fogtuk a kezét, simogattuk az arcát és imádkoztunk. Az utolsó napon, július másodikán délután háromkor még ott álltam az ágyánál. Látszólag békésen aludt, elköszöntem tőle, s egy óra múlva hívtak, hogy meghalt. A Farkasréti temetőben helyeztük örök nyugalomra, itt voltak a testvérei is, és én azóta szinte mindennap ott állok a sírjánál.