A Diósgyőr játékosa azt is elmondta, hogy Rebrov alatt értette meg a futballt, noha megfordult a Vasas, a Dózsa és az MTK utánpótlásában is.

– Mindig is támadó voltál? A Vasas, az MTK, az Újpest utánpótlásában is?
– Mindig. Picurka kissrác voltam, a védelemben nem kalkuláltak velem, inkább elöl, leginkább a szélen. Én pedig megszoktam, hogy gyorsan kell szedni a lábam, gyorsan játszani, különben jönnek a nagyok, és fellöknek.

– Gera névvel amúgy sem játszhattál volna máshol…
– Mindig megkérdezték, rokonok vagyunk-e, én meg poénból rendre azt feleltem, igen, a bratyóm. De a név miatt nem éreztem nyomást, nem várták el, hogy úgy játsszam, mint ő, nekem ettől függetlenül mindig Zoli volt a példaképem, fiatalkorom legjobb magyar labdarúgója volt, felnéztem a futballista és a magánember Gera Zoltánra is, nagyon inspiráló, honnan küzdötte vissza magát.

– Amikor 2021 januárjában a Ferencvárosba igazoltál, ugyancsak a már említett felfogás, a nívósabb karrier esélye vezérelt? Hogy megtudd, magasabb szinten is megállod-e a helyed?
– Igen. Magyarországon a Fradi a csúcs, ugyanazt gondoltam, amit ma is: hogy meg tudok felelni ott is. Remek edzőhöz kerültem, Szerhij Rebrov irányításával értettem meg a futballt. Hálás vagyok neki ezért. Rendkívül alaposan felkészített bennünket taktikailag, méterre pontosan kilépte, kinek hova kell helyezkednie, milyen területeket kell feltölteni, hogyan legyenek a forgások. Sokszor kiemelte, hogy mindenkinek olyan elánnal kellene edzenie, mint ahogyan én, ez sem volt azonban elég ahhoz, hogy meggyőzzem afelől, érdemes lenne játszatnia. Persze erős konkurenciával kellett megbirkóznom, a széleken Uzunival és Isaellel. Pedig annál többet edzeni, mint én, nem lehetett, emiatt viszont mindig nyugodt lelkiismerettel aludtam el. Ám mert nem akartam tovább a padon ülni, fél év után Felcsútra igazoltam. Az a kitérő nem jött be. 

– Azért az már az állandó európai csoportszereplésre, BL-részvételre hajtó Fradi volt, és valamelyik főtábla rendre össze is jött neki. Tudvalevő volt tehát, hogy magasan van a léc, és magyar mezőnyjátékosként nem olyan egyszerű átvinni. Ez sem tántorított el?
– Nem. Utólag is csak amiatt van bennem hiányérzet, hogy nem kaptam elég lehetőséget ahhoz, hogy azt mondhassam, én szúrtam el, én csináltam valamit rosszul. Rebrov távozása után, a kölcsönjátékom előtt beszéltem az új edzővel, de úgy éreztem, mellébeszél, amit nem viselek jól, az őszinteségnél nálam nincs fontosabb. Elég temperamentumos vagyok, ami a pályán előny, úgyhogy megelégelve a dolgot közöltem, szeretnék kölcsönben távozni, mert túl rövid a karrier ahhoz, hogy folyamatosan kispadozzak. Azt meg nem éreztem, mint egykor az MTK-nál, hogy ha mindent beleadok, eljön majd a lehetőség. A felcsúti kitérő nem jött be, gyenge szezont produkáltam, visszatérve a Ferencvárosba pedig zárt ajtókra leltem. Azután meg igyekeztem újraépíteni magam. Mindig, minden helyzetben kiálltam magamért, abban viszont el lehet fáradni, hogy rendre beleadsz apait-anyait, de hiába.

– Ha visszarepülhetnél három és fél évet, már nem a Fradit választanád?
– De. Nem mintha ne lett volna akkor más lehetőségem is, de tudom, hogy ezt kellett meglépnem. Mert hatvan-hetvenévesen nagyon megbántam volna, hogy megfutamodtam, alábecsültem magam. Így legalább majd úgy gondolok vissza, hogy megpróbáltam, nem sikerült.

– Végül is hét bajnokin játszottál azon a tavaszon, magyar bajnok lettél. De a magadénak tudod érezni az aranyérmet?
– Sokan mondták, már csak ezért is megérte a Fradiba igazolnom, én azonban egyáltalán nem érzem a sajátomnak az aranyérmet, mert semmit sem tudtam ahhoz hozzátenni. Nem is tudom már, hogy a húgomnak vagy valaki másnak adtam-e oda.

forrás és teljes interjú: bunteto.com