A FradiTV heti adásában fókuszban női kéziseink korábbi kiválósága, akivel a Képes Sportban és a SportRádióban is beszélgettek.

A teljes adás: MédiaKlikk

– Nehéz volt meghoznia a döntést, hogy búcsút int élete meghatározó fejezetének?
– Hosszú ideig tartott, amíg a nyilvánosság előtt ki tudtam mondani, itt a vége. Még a 2021-es tokiói olimpián sérültem meg, mielőtt csatlakoztam volna a Vipershez. Norvégiában minden ismeretlen volt nekem, meg kellett szoknom az új életet, miközben a pályán is szerettem volna bizonyítani. Két hónapig csak kínlódtam, mert nagy fájdalmaim voltak játék közben. Úgynevezett ugrótérd-szindrómával küzdöttem a bal lábamban, amellyel ugyan lehet játszani, de nagyon kellemetlen. Októberben leálltam, és elkezdtem konzervatív kezelésekre járni, de nem javult, így februárban műtét következett. Az lebegett a szemem előtt, hogy a Bajnokok Ligája négyes döntőjére felépüljek. Azonban az operáció sem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy fájt a térdem. Ilyen állapotban nem volt könnyű felkészülni a következő idényre, ezzel együtt 2022 októberében újra megpróbálkoztam a játékkal, azonban nem ment, majd novemberben ismét kés alá feküdtem. Kiderült, más probléma is van: egy csontdarabot az ínszalagból távolítottak el. Valószínűleg ez az olimpián összeszedett sérülésemkor történt. Nem szokványos helyen volt a gond, hanem elég felül, a négyfejű combizom közelében, így nehéz volt hozzáférni. Mivel láttam, milyen állapotban van a térdem, eldöntöttem, hogy az újabb rehabilitáció alatt megpróbálkozom a gyerekvállalással, már régóta vágytam rá, hogy édesanya legyek. Tavaly nyáron járt le a szerződésem a Vipersszel, majd a kisfiam, Milan is megszületett.

– Anyukaként még forszírozta a visszatérést?
– Igen, a szülés után igyekeztem újra formába hozni magam, azt terveztem, hogy folytatom a kézilabdázást. Nem akartam sehova elköteleződni, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni a térdem a terhelésre. Először örültem, mert a fájdalom szinte nem is jelentkezett, a szoptatással együtt azonban visszatért, s megint le kellett állnom. Karácsony után, idén januárban újfent megpróbálkoztam a játékkal, labdás edzést végeztem egyedül a Fradiban, és amikor bekapcsolódhattam volna a közös gyakorlásba, a másik, korábban kétszer is keresztszalag-szakadással operált jobb térdemnél jelentkezett probléma – szerintem azért, mert a bal kímélése közben túlterheltem. Ekkor mondtam ki, hogy ennyi volt, mert nem szerettem volna, ha mindkét térdem használhatatlanná válik. Valószínűleg így is szükség lesz a jobb esetében porctisztító műtétre.

– Nem hezitált, amikor a Ferencváros megkereste?
– Áprilisban jelentkezett be a Fradi, sokat jelentett, hogy sérülésből lábadozva is meg akart szerezni. Még mindig tartom, életem egyik legjobb döntése volt, hogy az FTC-hez igazoltam. A klub mindent megadott nekem – első helyen a családot említeném, de a karrierem legjobb évei is a csapathoz kötődnek. Nem szokványos, hogy mindössze öt klubban játszottam. Közülük természetesen az Itxakót igazán a saját csapatomnak éreztem, de ugyanígy gondolok a Ferencvárosra is. Nagyon szerettem volna visszatérni, és itt befejezni a pályafutásomat, sajnálom, hogy nem jött össze.

– A kívülállónak is nyilvánvaló volt, hogy mennyire jól kijött Elek Gáborral.
– Szinte még gyerekként érkeztem, minden új volt nekem, nem ismertem a nyelvet, mégis könnyen ment a beilleszkedés. Ebben Gábornak is fontos szerepe volt, aki kezdettől fogva rengeteg önbizalmat adott nekem. Nagyon passzoltam a Fradi stílusához, így aztán hamar elkezdtem jól játszani. Nem tudom, kinek az érdeme volt, hogy a klub kiszúrt magának, de rendkívüli módon beletrafált, egyből megtaláltam az összhangot a pályán a társakkal. Később Gábor annyira megbízott bennem, és adott a véleményemre, hogy bátran megoszthattam vele a meglátásaimat. Pedig az elején mindig megkaptam tőle videózáskor, hogy miért van mindenhez hozzáfűznivalóm. Amikor rám nézett, látta az arcomon, hogy valamit reagálni szeretnék. Neki is új lehetett a helyzet, mert a magyar játékosok körében nem volt meg akkoriban a kultúrája, hogy elmondják a véleményüket az edzőjüknek, míg nálunk, spanyoloknál természetes volt, hogy mindent közösen megbeszélünk. Összességében rendkívül jó viszonyban voltunk az egész hét év során, sokat viccelődtünk, a jó kapcsolatunk azóta is megmaradt.

– Mennyi időbe telt, amíg megértette, mit jelent fradistának lenni?
– Nehéz volt átlátni a teljes képet, talán két évig is eltartott. Odáig rendben van, hogy megy a rivalizálás az Újpesttel, de nekem kicsit sok volt, és ezért furcsálltam, hogyan lehet annyira gyűlölni a színt is, amely hozzá kötődik, hogy mondjuk nem tartasz otthon lila virágot. A Fradi-család érzés viszont tényleg csodálatos, amilyen szeretettel viseltetnek a szurkolók az egész klub és minden szakosztály iránt. Ők voltak a legszenvedélyesebbek, akikkel találkoztam a karrierem során.

– Hogyan gondol vissza a Győri ETO-val való rivalizálásra?
– Meg kellett értenem, hogy ezek a rangadók semmihez sem foghatók, és hogy mennyire fontosak a szurkolóknak. Akkoriban a szememben minden kétséget kizáróan Európa legjobb csapata volt a Győr, és azért akartuk legyőzni, hogy megmutassuk, mi is azon a szinten vagyunk. Büszke vagyok rá, hogy egy ligában szerepeltünk. Sajnos ez azzal járt, hogy kevés trófeát nyertünk, de a rivalizálásunk csak jobb csapattá tett minket.

– Hét év alatt egyszer nyert bajnoki címet és egyszer hódította el a Magyar Kupát az FTC-vel. Nem csalódott emiatt?
– Nekem nem a trófeák voltak a legfontosabbak. A világ legjobb csapata mögött nem volt szégyen a második hely sem. A szememben többet ér egy arany a legjobb csapat ellen, mint tíz másik rivális nélkül. Mindig elgondolkodtam rajta, mekkora dicsőséget jelenthetett más kluboknak olyan bajnokságokban elsőnek lenniük, ahol nincs rajtuk kívül másik erős csapat. Ott volt előttünk a lehetőség, hogy többször legyőzzük a Győrt. A Fradi azonban a klubfilozófiát követve többségében magyar játékosokra épített, ebből pedig szerintem kihoztuk a maximumot. Két nagyon erős légióssal talán más lett volna, de tiszteltem a klubot azért, hogy hazai játékosokkal akarta megfogni az ETO-t. A 2015-ös bajnoki címet egy győri sikerrel tettük biztossá, különleges volt a pályájukon ünnepelni.

– Mihez kezd most? Vannak már tervei a jövőjére nézve?
– Nem tudok sokáig otthon ülni, az biztos, szóval szeretnék munkát keresni. Mindenre nyitott vagyok. Szeretnék-e edzősködni? Igen, meg is van a mesteredzői képesítésem hozzá, de nem mindenáron, csak ha lenne olyan feladat, amely tényleg érdekel, mert továbbra is nagy bennem a versenyszellem. Talán megfelelő lépcsőfok lenne másodedzőként elkezdenem a pályát. Azt hiszem, a legjobban mégis az illene hozzám, ha egy klub menedzsmentjében kapnék feladatot, viszont azt is tudom, a sportágunkban ritkán alkalmaznak kívülről jött embert ilyen feladatra. Amúgy három egyetemen is diplomát szereztem – egyrészt tanár vagyok, de újságíróként és táplálkozási szakértőként is van felsőfokú végzettségem. Játékosként sok szabadidőnk van, amit jó, ha a magunk fejlesztésére fordítunk. Ott leszek a párizsi olimpián, a NOB közvetítésért felelős cégének fogok dolgozni a háttérstáb tagjaként. Korábbi olimpikonok számára ajánlották fel ezt a lehetőséget, nekem az atlétikai és a rögbiversenyeken kell majd segítenem. Egy hetet fogok kinn tölteni, és kimondottan kértem, hogy ne kézilabdára osszanak be, mert úgysem látnám a meccseket, az adást készítők keze alá kell dolgoznom. Egy évet még biztosan Magyarországon maradok, utána a lehetőségektől is függ. A gyereknevelés szempontjából Spanyolországban képzelem el a jövőt, a munka azonban még közbeszólhat.

Elek Gábor

Nehezen nyerte vissza a formáját, de amint utolérte magát, parádés teljesítményre volt képes. Egy Valceában megnyert BL-meccs volt az első tízgólos találkozója nálunk, és bár utána újra megsérült, meghatározó egyénisége lett a csapatunknak. Az emberi oldaláról mindent elmond, hogy két év alatt a »szlengből« megtanult magyarul. Ebből rendkívül vicces szituációk is kerekedtek, mert olyan kifejezéseket használt, amelyeket nem szoktak játékos-edző viszonylatban. Nyitott, becsületes, jószívű személyiségként tudom jellemezni, aki mindig egyenesen viselkedik, és ha gondja van valakivel, szemtől szemben elmondja neki, sohasem a háta mögött. Nem állítom, hogy mindig könnyű volt vele az életem, de neki sem velem. A tokiói, covidos olimpia spanyolok elleni sorsdöntő csoportmeccsén történt egy emlékezetes eset. A torna alatt nagyon kellett ügyelni a távolságtartásra, elkülönülve melegített is a két csapat, ehhez képest már az első támadást vezettük, amikor összenéztünk a spanyol kispadon ülő Nerével, aki felpattant, átrohant a zsűriasztal előtt, és megölelt. A delegált már majdnem a sípjába fújt, hogy ilyen nincs, de aztán ő is inkább nevetett rajta. Ez volt az egyik legemberibb megnyilvánulás tőle, amit sohasem fogok elfelejteni. Amit ő tud a játékról, azzal sokaknak tudna segíteni. Az edzői szakmának vannak azonban olyan részei, amelyeket nem lehet megtanulni az iskolában meg a pályán. Szerencsére Nere tud bánni az emberekkel, gyerekek mellett nagyon el tudom képzelni, és nem is a legkisebbeknél, hanem ahol már át tudja adni, amit tapasztalt. Jelentős feladatok megoldására is képes lehet, valószínűleg a spanyolos habitusából, vibráló személyiségéből azért vissza kell vennie. Mindig mondtam neki, azért tanult meg ilyen gyorsan magyarul, mert amikor nem alszik, egyfolytában beszél.

A teljes interjú: NSO