A VB-ezüstérem után értékeltek a magyar válogatott játékosai, edzői.
Gurisatti Gréta amíg két éve azt érezte, abban az elvesztett vb-döntőben nem volt több, addig idén úgy vélte, nem ez volt a maximum, az utolsó támadásig hitt abban, hogy sikerült egyenlíteni és kiharcolni az ötmétereseket. „A válogatottban ez volt a legjobb világversenyem. Nem is az eredmény, sokkal inkább a csapat miatt. Még le se ültem a padra, de már hárman szorították a kezemet. A negyed- és az elődöntőbe ez csúcsosodott ki az ötméteresek során. Ha a kapus Neszmély Boglárkának kellett volna lőni, az is bement volna” – fogalmazott az MTI-nek Gurisatti. A Ferencváros vezéregyénisége szerint a csalódást keltő eindhoveni kontinensviadal után az első lépést a jó irányba az az ötórás beszélgetés jelentette, amelyen mindenki elmondhatta, mi nyomja a szívét. Onnantól egy folyamat vezetett a vb-ezüstéremig különböző közösségépítő programokon keresztül, mint a közös éneklés és táncolás. „Nem vagyunk lemaradva semmiben, de az olimpiáig még mindenben fejlődnünk kell. A legfontosabb viszont, hogy bár mindenki visszamegy a klubjához, de most nem engedhetjük el egymás kezét” – mondta Gurisatti, aki kifejtette, a magyarok vannak a legközelebb az olimpiai és világbajnok amerikaiakhoz. A 27 éves pólós a tokiói olimpiára olyan magyar zászlót vitt ki, amelyre az volt írva: „Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?” A japán fővárosban a csapat megszerezte története első ötkarikás érmét azzal, hogy harmadik lett. Gurisatti mosolyogva elárulta, most is lesz nála feliratozott zászló, de más szöveggel.
Mihók Attila
Az eredmény alapján úgy tűnhet, csoda történt, de azért árnyaltabb a kép. Bizonyára mindenki racionális magyarázatot vár a javulásra, de sokszor egy-egy blokk vagy jól eltalált lövés is meghatározhatja, hogyan sikerül az adott világverseny. Az Európa-bajnokság után is mondtam, hogy megalkottuk a taktikai elképzeléseinket, sokat dolgoztunk, és bizonyos szempontból nem is voltunk elégedetlenek a látottakkal, mégsem jött ki a lépés. Úgy éreztük, mentális eredetű a probléma, ezért közös programokat is szerveztünk, csapatfoglalkozásokkal igyekeztünk erősíteni az összhangot. Azon voltunk, hogy a vízben többet segítsenek egymásnak a lányok, emellett természetesen megpróbáltuk fenntartani az erőnlétüket, és a taktikát is csiszolgattuk. Nem akarok megmondóembernek tűnni csak azért, mert most sikerült elérnünk a célunkat, de talán arra gondolhatott Nati, hogy jókedvű csapattá értünk. Köztudott, hogy nem működik, ha két-három csoport külön-külön próbálja megoldani a problémáit. Az egyik mottónk volt, hogy „Látlak!” – az Avatarból kölcsönöztük, és arra használtuk, hogy figyelnünk kell egymásra, együtt kell megoldanunk a feladatunkat. Nemcsak sportélményt jelentett a világbajnokság, hanem az emberi kapcsolatok is erősödtek. Eindhovenben ötödikek voltunk, Dohában ezüstérmesek, és egy hónap sem telt el a két torna között. Mindenki tudja, ha a negyeddöntőben kihagyjuk az utolsó ötméterest, a hollandok meg belövik, akkor most nem arról beszélgetnénk, hogy példaértékű, amit csináltunk. Vesztesként magyarázkodásnak tűnne, de ezúttal talán megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, kicsit igazságtalan ez az egész. Apróságokon múlik, hogy nyersz vagy veszítesz, mégis jónak vagy rossznak ítélik meg a teljesítményt, pedig a két szélsőség között végtelen sok árnyalat van.
Madaras Norbert a világbajnokságot Fukuokához hasonlította mint „felemás” torna, csak most megfordultak az előjelek. Csalódásként értékelte a férfiak 7. helyét, kiemelve a franciák elleni negyeddöntő második félidejét, de hozzátette, hogy kicsi a különbség a topcsapatok között, épp ezért folyamatosan dolgozni kell. A női csapatnak megköszönte az ezüstérmet, majd elmondta, hogy Dohában kijött az, ami Eindhovenben nem, azaz a kapitányváltástól remélt stabilabb játék. Ez, valamint a fejlődés egyértelműen pozitív az olimpia előtt, de így is mindenkitől a maximum kell a következő hónapokban. „Van egy ideálishoz közeli állapot, de ezt nem szabad alapnak vennünk. Nulláról kell indulnunk, hogy eljuthassunk a döntőig” – zárta gondolatait az elnök.
Hogyan élte meg a döntőt az U20-as világbajnok Neszmély Boglárka? Vajon csak a pozitívumokat viszi onnan magával?
„Egy döntőt elveszíteni nyilván mindig szomorú. Amikor lefújják a meccset, nehéz a jó pillanatokat látni benne, viszont utána az ember végiggondolja a részleteket. Én legalábbis végiggondoltam, hogyan jutottunk el odáig, hogy min mentünk keresztül, és hogy az eindhoveni Eb-hez képest hol tartunk. És ezek után nehéz volt a rosszat észrevenni, főleg annak tükrében, amilyen meccset játszottunk. Végig éreztem a csapaton, hogy mennyire egyben vagyunk, és hogy akármi is lesz a vége, nem fogunk szétesni. Ez pedig óriási boldogsággal töltött el, mert végső soron az ember ezért kezd el csapatban játszani, hogy ilyen nagyszerű társai legyenek. Abszolút azt néztem, hogy mennyit tettünk ezért, és hogy milyen sok boldog pillanatunk volt. Lehet és lesz is még, de ezért tenni kell! Már arra is gondoltam, hogy miben lehet előrelépni, és hogyan lehet még több boldog pillanatot szerezni.”
Ahogyan azt korábban már Magyari Alda, Leimeter Dóra, Szilágyi Dorottya és Rybanska Natasa is hangsúlyozta honlapunkon, a csapatkohézió rengeteget számított a kiváló vébé-szereplésben. Neszmély Bogi szerint is ez volt a kulcs.
„Igen, és ez alapvetően már fél sikert jelentett. Egyedül nem fog az ember soha meccset nyerni, csak a társakkal együtt. Ha arra gondoltam a meccsek előtt, hogy esetleg nekem egyedül kéne nyernem, akkor félelem fogott el, hogyan fogom megoldani, hogyan fogok mindent kivédeni. Ha viszont az jutott eszembe, hogy a csapat hogyan fog védekezni, és abból hogyan fog támadni, akkor egy csepp félelem nem volt bennem. Tudtam, hogy a lövőket zavarni fogják a lányok, hogy előttem lesz a blokk, hogy mindenki segíteni fog, és hogy az egész össze fog állni. És ez a lényege az egésznek, hogy a hét vízben lévő játékosnak egyszerre dobbanjon a szíve.”
Ahogy Neszmély Boglárka szavaiból kiderül, már ezzel a felfogással ugrott be a medencébe csereként a vb-döntőben is.
„Nem mondom, hogy nem izgultam, de szerencsére hamar átlendültem ezen, és arra gondoltam, hogy ez is csak egy szimpla meccs. Ezt még az utánpótlásban Biros Péter mondta mindig, hogy ‘lányok, csak be kell menni, mert a döntő is ugyanolyan mérkőzés, mint a többi’. Arra gondoltam közben, hogy a KSI-s fiúkkal játszunk, hogy az ellenfél játékosai semmivel sem jobbak. És hogy ha velük szemben tudtam védeni, akkor itt is. Az vezérelt, hogy a lányoknak minél magabiztosabb hátteret tudjak adni a kapuból. És hogy tudjam hozni azt a pluszt a csapatnak, amivel felzárkózni, majd esetleg fordítani is tudunk. Nem gondolkoztam azon, mi lesz, ha gólt kapok, erre sokáig szerencsére nem is adtam lehetőséget az amerikaiaknak. Abszolút a célra és a feladatra fókuszáltam.”
