Labdarúgó csapatunk korábbi angol vezetőedzőjével beszélgettek.

Magyarországon a Ferencváros korábbi vezetőedzőjeként emlékeznek önre. Tizennégy év távlatából hogy emlékszik vissza a Fradinál töltött évekre?
Ami a hétköznapi életet illeti, a feleségemmel együtt imádtuk Budapestet, ha lehetőségem nyílna rá, bármikor szívesen visszaköltöznék. Szakmai részről közelítve pedig érdekes leckét kaptam a magyar futballkultúrából. Angliában ahhoz szoktam hozzá, hogy ha a csapat rosszul játszik, de megnyeri a meccset, akkor a drukkerek elégedettek. A Fradinál nem így volt, ott a jó játék és a három pont begyűjtése egyaránt elvárás volt, méghozzá minden meccsen. Nem azt mondom, hogy az egyik vagy a másik szemlélet jobb, csak azt, hogy ehhez hozzá kellett szoknom.

Ez mennyire frusztrálta?
A kinevezésem előtt három-négy hónapig szakmai menedzserként már a Ferencvárosnál dolgoztam, így megismerhettem a közeget, tudtam, mire vállalkozok. A szurkoló azért szurkoló, mert mindig, minden ellenféllel szemben győzelmet vár, ezzel nincs semmi gond. A Fradinál mindig támadó futballt kellett játszani, ha a Magyar Kupában „csak” három-négy góllal nyertünk az alacsonyabb osztályú csapat ellen, a drukkerek már elégedetlenek voltak. Ez nyilván furcsa volt, ezzel együtt, ha külföldön vállalsz munkát, muszáj megbarátkoznod a szurkolók akaratával, tudnod kell, hogy ők mit várnak a csapattól. Edzőként mindig legyen elképzelésed arról, mit akarsz látni a csapattól, de ha nem tartod tiszteletben a drukkerek akaratát, nem sokáig szól majd a megbízatásod.

Járt azóta Magyarországon, hogy távozott a Ferencvárostól?
Még nem, de nagyon szerettem volna… Olyannyira, hogy 18 hónappal ezelőtt a Budapest Honvéd vezetőivel tárgyaltunk is, de végül másik szakembert választottak. Egy hónappal ezelőtt pedig elküldtem az önéletrajzomat a Magyar Labdarúgó Szövetségnek, ha lehetőségem nyílna rá, szívesen dolgoznék az U17-es, az U19-es, vagy az U21-es válogatott mellett. A tapasztalatom meglenne hozzá, korábban Noel Blake mellett az angol U19-es válogatottnál dolgoztam asszisztens edzőként, az egyik csatárunkról pedig bizonyára hallott már azóta. Harry Kane-nek hívták…

Most, hogy mondja, dereng valami… Abban a csapatban bizonyára mindenki fényes pályafutásról álmodott, de miért pont Harry Kane jutott a legmagasabbra? Mi emelte őt a többiek fölé?
A mentalitás mindegyik angol srácnál rendben volt, de Harry talán azért jutott ilyen magasságokig, mert a kihagyott helyzetek után egyszer sem emésztette magát. Sosem láttam rajta, hogy zavarja az elpuskázott lehetőség, csak az járt a fejében, hogy a következő helyzetét gólra váltsa. Emellett minden edzés után kint maradt a kapusokkal, és külön gyakorolta a befejezéseket. Fejjel, lábbal, minden szögből. Egy ilyen mentalitású csatárral Magyarországon is dolgoztam együtt, Ferenczi Istvánnak hívták. Harmincegy éves volt, amikor a játékosom volt a Fradinál, mégis ő volt az, aki az edzések után rendre ott maradt gyakorolni a befejezéseket. Nyilván nem jutott olyan magasságokig, mint Kane, de a mentalitása ugyanolyan volt.

Beszéljünk egy másik játékosról is, korábban az Athleticnek arról beszélt, hogy Lipcsei Péter kihagyása is közrejátszott abban, hogy nem volt felhőtlen a viszonya a Fradi-drukkerekkel.
Peti fantasztikus játékos volt, technikailag tökéletes volt, oda rúgta a labdát, ahová csak akarta. Ezen a téren nem volt párja a csapatban, de az időt ő sem tudta legyőzni. A fitnesz-szintje miatt nem adhattam neki annyi lehetőséget, amennyit ő szeretett volna. Amikor nálunk volt a labda, semmi gond sem volt, de ha az ellenfél birtokolta többet, nekünk pedig futni kellett utána, akkor Petit már kevésbé tudtuk használni. Emberként megértettem a helyzetét, én 41 évesen hagytam abba a futballt, de pokolian nehéz volt elviselni, hogy nincs tovább. A mai napig heti háromszor 10 kilométert kocogok, néha úgy érzem, még most is beszállhatnék. Abban az életszakaszában még Peti sem tudta elfogadni, hogy már nem az a futballista, aki korábban volt, és vélhetően nem is akarta ezt hallani tőlem. Felajánlottam neki, hogy legyen játékos-edző a második csapatnál, segítse a fiatalokat, de nem volt túl boldog az ötlettől. Az első csapatban akart játszani, de ezért nem hibáztatom, abban a helyzetben talán én is ugyanígy reagáltam volna. De ahogy látom, most éppen a Fradi második csapatánál dolgozik, és nála jobb választás aligha lehet erre a posztra.

A 2008/2009-es idényben a másodosztályból feljutott a Fradival az NB I-be, az élvonalban viszont csak 12. forduló jutott önnek. Akkor a Fradi a 12. helyen állt a 16 csapatos bajnokságban, 13 szerzett ponttal. Elkapkodott döntés volt a menesztése, vagy tényleg váltásra volt szükség?
A profi labdarúgásban fel kell készülni arra, hogy ha nem jönnek az eredmények, előbb-utóbb megköszönik a munkádat. Inkább az volt a baj, hogy akkoriban az angol tulajdonos, Kevin McCabe miatt a Sheffield Uniteddel voltunk szoros összeköttetésben, ami azt jelentette, hogy olyan fiatalokat kellett játszatnunk, akiket a Sheffield adott nekünk. Akár megütötték a szintet, akár nem. Csakhogy a másik irányba nem működött a játékosáramlás, hiába futballozott több tehetséges fiatal nálunk, hiába ajánlottuk őket az angol klubnak, egyik játékosból sem kértek. Ez nagyon igazságtalan volt, arról nem is beszélve, hogy az általunk kiszemelt játékosokra sosem volt pénz. A másodedzőmmel, Csató Sándorral jártuk az országot, kerestük azokat a játékosokat, akik segíthetnének nekünk. Azt tudtuk, hogy az Újpestből nem érdemes szemezgetni, de a Honvédból vagy a Debrecenből hiába írtuk fel a neveket a listára, hiába kértük a vezetőséget, hogy legalább tárgyaljanak velük, a válasz mindig ugyanaz volt: erre most nincs pénz.

Az utánpótlásra lehetett volna támaszkodni, de úgy tudom, néhány fiatal már a játékoskijáróban remegett…
Valóban akadtak fiatal tehetségek, próbáltunk lehetőséget adni nekik, de néhányan annyira idegesek lettek attól, hogy a Fradi-tábor előtt kell futballozniuk, hogy már a folyosón remegtek. Próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy a lehetőséget lássák ebben a meccsben, ha jól futballoznak majd, a tábor mögéjük áll. Volt három-négy játékos, akik az edzésen parádéztak az egymás közötti játéknál, aztán jött a hétvégi meccs, meglátták a Fradi-tábort, és nem tudták elviselni a nyomást.

Egy nevet muszáj megemlítenem, akkoriban Berki Krisztián volt a Ferencváros vezérigazgatója. Az akkori sportvezető később megosztó médiaszemélyiség és celeb lett, 2019-ben Budapest főpolgármesteri posztjáért is versenybe szállt, tavaly májusban váratlanul hunyt el. Vele milyen volt a kapcsolata?
Megrázott, ami vele történt… Nemcsak kollégák voltunk, hanem szomszédok is. Nagyon sokat beszélgettünk a Ferencvárosról, nagyon erős akaratú ember volt, aki mindig a saját útját akarta járni. „My way, or no way” – nagyjából ez volt a mottója. Többször mondtam neki, hogy nem az a jó sportvezető, aki rendre ignorálja mások véleményét, olykor hallgatnia kellene a környezetére is. Elég keményen bánt a játékosokkal, a stábtagokkal, sőt még a vezetőség tagjaival is, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy mindezt azért csinálta, mert erős Ferencvárost akart felépíteni. Nagyon ambiciózus volt, de csak úgy tudta elképzelni az életet, ha ő a falkavezér. Nem is lepett meg, amikor négy évvel ezelőtt elindult a főpolgármesteri pozícióért, a Fradinál töltött évek alatt biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb valahol elnök lesz. Akár a politikában, akár a labdarúgásban. Legbelül jó ember volt, nagy szívvel, de az évek során vélhetően sok ellenséget szerzett magának. Ugyanakkor annyira erős volt, annyira vágta maga előtt az utat, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy így ér véget a története.

A teljes beszélgetés: Sportal