Emily Bölk a német Dritte Halbzeit kézilabdás podcast vendége volt még a szezon előtt, amelyben beszélt többek között arról, hogyan élte meg Elek Gábor bejelentését a metzi csoda után az öltözőben, milyen érzései voltak az Esbjerg elleni győztes gól után, milyen sérülés hátráltatta a szezon során, miként látta Martin Albertsen első edzéseit és hogyan látja a magyar kézilabda helyzetét – szurkolótársunknak köszönhetően magyar leirat készült a beszélgetésből. Ami bár nem mai, mégis tartalmaz több, eddig nem ismert információt és nagyon sok érdekességet egy játékosunk szemszögéből.

Bevezető beszélgetés, hallgatói kérdések

Tim Dettmar: – Itt vagyunk újra, egy új hét a Harmadik Félidő – Kézilabdás közösségi beszélgetésben, és már az adás címéből is láthatjátok, különleges premier lesz ma, ne beszéljünk mellé, üdvözöljük őt, a német válogatott társ-csapatkapitányát, Emily Bölköt!

Emily Bölk: – Halló, örülök, hogy itt lehetek!

Garth Jensen: – Eltekintve attól, hogy Tim újságíróként itt mindent mindig tökéletesen előkészít, annyit lehet mondani, hogy téged elég nehéz 10 perc alatt gyorsan elintézni, olyan sokat éltél már meg és annyi minden történt már veled és körülötted. A mai egy nagyon különleges adás, nagyon örülünk, hogy itt vagy. Igen, Tim, ne vesztegessük az időt.

TD: – Vegyük elő vendégünknek a hallgatók által feltett kérdéseket, jó pár érkezett, mindjárt az első „rcpmallé”-tól: „Mi volt a legjobb tisztség, amit valaha betöltöttél?”

EB: – A legjobb tisztség…? A legnyugisabb mindenképpen a “szertáros” a válogatottnál.

GJ: – Mit kellett ott csinálnod?

EB: – Olyan feladat volt ez, hogy amit az összetartásokra kellett vinnünk, valamilyen szabadidős tevékenységhez vagy előre megtervezett programokhoz, amihez előzetesen valami különlegeset kellett bepakolni. Amúgy meg természetesen érzésre a fél életemben labdacipelő voltam és vakszfelelős, itt jó sokat kellett fizetnem [nevet], mert két, három, négy, öt alkalommal kifolyt a vaksz a dobozból vagy elfelejtettem vinni, vagy más idegesítő dolog. Igen, ezt mondanám így elsőre.

TD: – Érdekes, mindenesetre…

GJ: – Nem tudom miért, de őszintén szólva arra tippeltem volna, hogy te biztosan csapatest vagy rendezvény felelős voltál, ezt el tudtam volna képzelni rólad.

EB: – Nem… de, mégis, a Buxtehudénél töltött időszakom alatt volt ott egy Malle-bizottság… [Malle – Mallorca német neve]

GJ: – Óóó!

EB: – De abban én soha nem voltam benne. Mert ott mindig a kiscsibe voltam, aki a labdát cipeli, de most már a csapattanácsban, amely szervez valamit a válogatottnak, vagy hasonló, természetesen benne vagyok, próbálom picit szabályozni a dolgokat, de hivatalos tisztség nincs az ilyen feladatokra.

TD: – Azok, akik gyakran hallgatnak bennünket, tudják, hogy van egy kérdés, aminek jönnie kell, méghozzá „fenjahandball”-tól: „Van valamilyen meghatározott szertartásod a meccsek előtt?”

EB: – Kijelenthetem, hogy nincs. Illetve, ahogy vesszük, mindig ugyanolyan frizurában játszom, már ha tart… [nevet] Ezért ez az, amit úgymond mindig megismétlek, de ezen kívül távol tartom magam ezektől, mert ha valamit elfelejtesz, vagy ha az ember csapatot vált és más a ritmus vagy valami, akkor az egész veszendőbe megy, ezért nincs, megpróbálom könnyedén kezelni ezt, néha rugalmasnak kell lenni.
TD: – Itt kell megjegyezzem, csak kevesen válaszoltak igennel erre a kérdésre, legtöbben próbálják magukat az ilyen történetektől távol tartani, azt hiszem a legdurvább dolgok olyan általános szokások voltak, mint pl. „először a bal cipőmet húzom fel” vagy hasonlók, de hogy ezeket szertartásnak nevezzük vagy eleve benned vannak, mindenesetre érdekes, azt kell mondjam. Ezek után feltehetjük a következő kérdést. „Fa_bi_99” kérdezi: „Mióta kézilabdázol és hogyan lettél kézilabdázó?”

EB: – Klasszikusan egy sportos, kézilabdázó családból származom. A nagymamám az NDK-ban válogatott kézilabdázó volt, a nagypapám labdarúgó, a szüleim pedig mindketten kézilabdáztak, emiatt a nővérem és én szintén. Időközben ő már abbahagyta, én még kitartottam egészen idáig.

GJ: – Már csak egy évet játszol, vagy mit akarsz ezzel mondani?

EB: – Azt, hogy még élvezem a játékot.

GJ: – Oké, akkor mindnyájan megnyugodtunk.

EB: – Még benne vagyok, már vagy körülbelül 21 éve, azaz egy jó ideje.

TD: – Őrület, tehát gyakorlatilag két lábra áltál és már mentél is be a csarnokba megtenni az első lépéseidet.

EB: – Igen. Anyukám, miután megszülettem, újra elkezdett a Bundesligában játszani, apukám dolgozott, úgyhogy nekem is mennem kellett az edzésre, és csak úgy kedvtelésből rohangásztam, később már a labdával is foglalkoztam és így tovább, nem szívesen mentem volna haza, nagyon tetszett nekem ott, igen.

TD: – Nagyon jó! A következő kérdés az edzés körül forog, méghozzá „eva.vbg”-től: „ki az edzéspartnered a legtöbbször?”

EB: – Nos, az utóbbi években, úgy hiszem, legtöbbször, azt mondanám, hogy Alicia Stolle volt, mert az utóbbi 5 évben ugyanazokban a csapatokban játszottunk és az ifjúsági válogatott óta együtt haladtunk a ranglétrán és vagyunk most is válogatottak, mindig ő volt passzoláskor a társam, ezért azt mondanám, hogy Alice.

GJ: – Ennek biztosan örül, üdvözöljük innen is.

TD: – Ez nagyszerűen passzol ide, mivel ezen a nyáron igazolt az FTC-től vissza Dortmundba a Bundesligába, ezért illik ide a következő…

GJ: – A kedvenc kérdésem egyébként.

TD: – Illik ide a kérdés…

EB: – Úúú…

TD: – „Smun_ma580”-tól: „Felmerülhet-e, hogy valamikor a Dortmund női kézilabda csapatában játssz?”

EB: – Őszintén szólva, igen, miért ne? Hoppá, ja…

GJ: – Nana! Jól gondold át mit mondasz, nekünk…

EB: – Aha! Igen, pontosan! [nevet]

GJ: – A podcastunk… Tehát…

EB: – Oké… [nevet]

TD: – Az egész német kézilabda fülel!

GJ: – Itt nyitott kapukat döngethetsz, nem?

EB: – Aztán ami holnap fent lesz a Facebook-on, az biztos úgy is van… [nevet] Tehát, a mai állás szerint, úgy mondanám, szeretném még a pályafutásomból kihozni azt, ami lehetséges, értsd, ha lehetséges, akkor a legjobb egyesületeknél játszani, és kicsit kihozni belőle azt, amit sikerül, ezért úgy látom, hogy a mai Dortmundban nem, de úgy vélem, az utóbbi években egész jó munkát végeztek, a labdarúgással a hátuk mögött van egy olyan költségvetésük is, ami a jövőben növekedhet is akár…

GJ: – [nevet]

EB: – Úgy vélem, hogy ők most… igen, úgy vélem, elég ingatagok az anyagi lehetőségeik, de van nekik, hogy is mondják, egy márkájuk a Borussiával, azaz mindenki tudja, miről beszélünk, és ha a feltételek picit javulnának a kézilabdás lányok számára. A nemzetközi porondon is jó munkát végeztek az utóbbi időben, ezért miért ne mennének a helyes irányba? És akkor a számomra, őszintén szólva, egy álom lenne egyszer egy német csapattal a Final4-ban játszani a Bajnokok Ligájában. Ezért folyton figyelem a Bundesligát és remélem, hogy minden pozitív irányba változik és a német csapatok versenyképesebbek lesznek nemzetközi fronton, és azt hiszem, mindenki a legjobb úton halad, és miért ne, meglátjuk, mit hoz a jövő.

TD: – Igen, majd meglátjuk, hogyan fejlődnek a következő években. Egy utolsó megjegyzés, méghozzá „300tsmann”-tól: „Szeretettel a viborgi időkre emlékezve, “tyske forever”, azt hiszem, hogy, te tudod, mit értsünk ezalatt.

EB: – Igen, ez Leni Orth, vele és Natalie Axmannal voltam Viborgban a sportakadémián egy évet, és az egy csodálatos időszak volt, azt kell mondjam, mindent egybevetve, és „tyske” azt jelenti „német”, úgyhogy az, hogy azt az évet közösen átélhettük, teljesen összekötött bennünket.

A Team Esbjerg elleni Bajnokok Ligája Final4 elődöntő

TD: – Ez volt majdnem az összes kérdés, egy van még, de azt később vetném be, ha majd az a téma kerül sorra, hogy milyenek a kilátások a következő szezonban, mi változott az FTC-nél, tehát mindjárt rátérünk, de előtte természetesen kezdjünk, vagy helyesebben azzal kell kezdenünk, mi is történt az előző szezonban, és ehhez előkészítettem egy kis videót, utána szabadjára engedheted az érzéseidet.

EB: – Oké!

[8 seconds left in this game – Emily Bolk with the magic of the moment]

TD: – Így.

EB: – Igen, mit mondhatnék. Pontosan ez a videó van a fejemben. Azt hiszem, nem tudom megmondani, hogy hányszor és kitől kaptam különböző perspektívákból a videókat, vagy hányszor ugrottak fel a hírfolyamomban. Mit is mondhatnék, egyszerűen ez a legdurvább élményem a kézilabdás karrieremben, talán az egész életemben, mert ezt átélni, nem igazán találom a szavakat. Minden összejátszott, valahogy ez a történet, a mi abszolút hullámvasút szezonunkkal, meglepetésre megfordítottuk a negyeddöntő visszavágóját, 7 góllal, ami valójában lehetetlen volt, utána otthon, tehát Budapesten játszani a Final4-on több mint 20 ezer néző, világrekordot jelentő kulissza előtt. A családom, a barátaim ott voltak, az első Final4-om, egy megvalósult álom. Ahogy a mérkőzést megfordítjuk, utána természetesen a gól, a dudaszó pillanata. Azt kell mondjam, hogy pici szerencsém volt, de végül bement, és igen, elestem, pontosan, egyáltalán nem láttam, hogy hol a labda, oké, sz*rok rá, legfeljebb hosszabbítás lesz, nem? Mit veszíthetek? Egyszerűen rák*rtam, ahogy csak tudtam. A fejemmel teljesen a másik irányba fordulva landoltam, egyáltalán nem láttam, hogy a labda bement-e vagy sem vagy hogy, és egyszer csak elkezdett tombolni az egész aréna. Azt gondoltam, b*szki, ez bement, ez bement, majd csak rohantam a kispadhoz, zokogtam, örültem, ez, nem is tudom, mindenesetre ez egy nagyon különleges élmény volt.

GJ: – Őszintén meg kell mondjam, számomra is őrület volt ez. Én is láttam, és ez, nem viccelek, a számomra legalább legújabbkori vagy középtávú kézilabda történelem, amit te abban a 8 másodpercben írtál, annyira lehengerlő volt, hogy egy német játékos egy ilyen fontos mérkőzésen egy Bajnokok Ligája Final4-on ilyen akciót vezet, fogalmam sincs, úgy vélem, óriási, óriási. Követlek Instagramon, hűséges követő vagyok, ránéztem – Timnek már meséltem -, kattintok, és ez a gól jön föl újra, újra és újra.

EB: – És újra!

GJ: – Azt hiszem 40 repost ugyanarról a gólról, azt hiszem 37 vagy 38 alkalommal kattintottam, mielőtt továbbmentem volna. Világszínvonalú volt, tényleg, annyira örültem, természetesen a női kézilabda számára is világszínvonalú egy ilyen óriási tele aréna, mindezt Magyarországon, Budapesten, így az összes embert magatok mögött tudhattátok, ez világszínvonalú volt, tényleg!

EB: – Igen, a történetet, úgy hiszem, csak akkor lehetett volna jobban megírni, ha a végén arany lett volna a jutalom, de az már túl szép lett volna… Az egész szezont nem lehet egykönnyen összefoglalni, sok volt a fel és a le, és a végén így befejezni, és óriási volt a nyomás, de tulajdonképpen nem is, mert mi az esélytelenek voltunk, és igazából nem volt vesztenivalónk, ez volt a legnagyobb dolog, amit az egyesület valaha elért, ez volt a legnagyobb dolog, amit sok játékos valaha egyénileg elért, számomra is, tehát azzal a céllal utaztunk oda, hogy megpróbáljuk a legjobb kézilabdát játszani, amit csak tudunk és élvezzük ezt. De természetesen nem akarod elb*szni ilyen kulissza előtt. Meg aztán ott volt az EHF, sokat reklámozza ezt az eseményt a közösségi médiában, minden lehetséges dolgot bevetnek, és minden csapatban volt egy All Eyes On. És ez én voltam az FTC-nél, ezért aztán úgy gondoltam, oké, durva kitüntetés, hogy gyakorlatilag engem emelnek ki, a nyomás rajtad van, egy picit. Frankó volna, ha ezután az ember teljesítene is, és hogy azon a szombaton aztán ilyen jól működött a dolog, az, igen, egyszerűen fasza volt!

A Metz elleni visszavágóról

TD: – Igen, általánosságban csinálhatnánk egy nagyképet, beszéljünk arról, hogy alakult az utóbbi években a ti fejlődésetek, emlékszem, a 2020/2021-es szezonban készítettem már egy interjút, és ott az volt a téma, „oké, már a közelében voltunk, de még hiányzik az utolsó kirakósdarab”, mindig ez a Final4, a vágyak netovábbja. Meg aztán elsősorban az elveszített odavágó a Metz ellen a negyeddöntőben, ahogy mondtad, 6-tal kikapva otthon, ezért valószínűleg úgy megy az ember, egy kis maradék reménnyel a visszavágóra, de a félidőben 17-17 volt az állás. Tehát, milyen volt ott a hangulat az öltözőben, érezted már, hogy oké, ezt most megfordítjuk, vagy tényleg úgy volt, hogy jó, nézzük meg, mi történik a következő 30 percben, valószínűtlen, de ott a lehetőség, hogy egyszerűen a legjobb kézilabdát játsszuk.

EB: – Igen, úgy volt tényleg, az elvesztett odavágó után, amit odahaza 6 góllal buktunk, ami nagy csalódás volt, egyszerűen azt akartuk, hogy jól, egy jó teljesítménnyel búcsúzzunk a Bajnokok Ligájától, meg akartuk mutatni, hogy jogosan állunk itt, hogy tartani tudjuk a világ legjobb csapatainak a szintjét, vissza akartunk adni valamit a szurkolóinknak, különösen azoknak, akik elutaztak velünk. És számomra is úgy volt, hogy hé, ez a Bajnokok Ligája, annyira meghozza az ember kedvét, tényleg a legfaszább meccsek az évben, olyan kár, hogy már vége, ezért jól szeretne az ember búcsúzni. És így is utaztunk el. Az égvilágon senki nem számolt azzal, hogy valami még elérhető, a Metz már szervezte a Final4 bulit meg mindent, és akkor…Mi csak egyszerűen azt akartuk…

GJ: – Nem volt rossz, nektek már nem kellett a meccs után semmit se megszervezni.

EB: – Pontosan! [nevet] Köszönjük, nagyon jó vendéglátók vagytok… de… a cél az volt tulajdonképpen, hogy győzelemmel búcsúzzunk, kb. egy-két góllal, ez lehetséges, annyival azért nem vagyunk rosszabbak a Metznél, tehát ez volt a cél, aztán a félidőben, döntetlen, ahogy te is mondtad, miután, vagy mielőtt a kezdő sípszó elhangzott volna, volt egy kis időnk, Lekivel – Andrea Lekić – picit még ide-oda mászkáltunk és pár dolgot mondtam, hogy mit tudnánk még csinálni, mire ő azt mondta, „jaj, olyan kib*szás, hogy 6 góllal vesztettünk, úgy érzem, hogy ma nyerünk, de 6-7 gól az lehetetlen egy félidőben”, én csak annyit mondtam, „hé, gyere, sz*rd már le, felejtsd el a meccset, úgyis mindegy, csinálunk egy fasza második félidőt és aztán megyünk haza”. Aztán elkezdődött: két gól előny, három gól előny, aztán valahogy megváltozott a hangulat a csarnokban, mert egyszer csak a Metz szurkolói, akik természetesen óriási eufóriában voltak, hogy oké, ma behajszoljuk őket a Final4-ba, egyre halkabbak lettek, a mi 15-20 szurkolónk meg természetesen tombolt, és akkor jól lehetett látni, hogy a metziek megremegtek, az edző mindenkit visszacserélt a kezdőcsapatból, oké, b*szki, b*szki, b*szki, pedig igazából semmi se történt… Még mindig 3-4 gól előnyük volt, és akkor mi nyugodtak maradtunk, egyáltalán nem úgy játszottunk, hogy b*szki, b*szki, b*szki, közelítünk hozzájuk, hanem tényleg nyugodtak maradtunk, kijátszottunk magunkból mindent, Blani a kapuban lenyűgözően védett, aztán még inkább zárkóztunk, mindig tovább, aztán úgy voltunk, hogy 7, 6, 7, 6, és akkor már azt gondoltam, a fenébe, egyáltalán nem tudom, elég a 6 gól? Már nem tudtam, mi is volt az odavágó végeredménye, egyáltalán nem profi hozzáállás, nem? Igazából ezt tudni kellene, de senki se számolt azzal, hogy nekünk még lapot osztanak, aztán valamikor, talán törlés volt vagy valami más, odaordítottam a kispadnak, hogy milyen eredményre van szükségünk, elég lesz a 6? Aztán mindenki teljesen zavarodott volt, hogy ez meg mit akar? Akkor azt mondtam, gyerünk, sz*rd le, héttel kell nyernünk és a dolog el van intézve, az biztos. Aztán megcsináltuk, és ez annyira hihetetlen volt, ott álltunk, a 20 szurkolónk egytől egyig tombolt, a Metz pedig a padlón, természetesen mi pedig, mint akik transzban vannak, hát itt meg mi történt? Tehát, nagyon őrült dolog volt.

TD: – Felírtam magamnak a visszavágó 42. percét, mint lehetséges fordulópontot a meccsen, ott volt egy 3-0-s rohamotok, akkor a te találatoddal lett 25-20, akkor tudni lehetett, oké, illetve te nem tudtad, de mindenki más kívülálló igen, oké, plusz 5 gól, még egy, és akkor legalább hosszabbítás lesz, azáltal, hogy az idegenbeli gól szabályt időközben eltörölték, de már csak kettő kell, és két gól 18 perc alatt, ezt a kézilabdában meg lehet csinálni, ezért, na ja, a kérdést magam is megválaszolhatom, hogy abban a pillanatban tiszta volt-e a számodra, hogy még sikerülhet-e, valószínűleg csak azután hogy odaordítottál a kispadnak, kérlek vezess bennünket, talán nem is egy-két perccel a lefújás után, hanem talán amikor már picit nyugisabb volt, amikor talán az öltözőben ültetek, hogy képzeljük el? Milyen volt ott a hangulat? Ténylegesen elengedtétek magatokat, vagy együtt csücsültetek és először is fel kellett fognotok, hogy ez tényleg megtörtént?

EB: – Igen, először is, tényleg… keresztülmentem a csarnokon, csak úgy mentem, arra gondoltam, most meg mi történt? Egyszerűen Final4, he? Ezt meg hogy? Aztán valamikor összetrombitáltak bennünket a szokásos megbeszélésre, ami mindig a sajtótájékoztató után szokott lenni, és mindenki készítette már a fotókat az öltözőben és videókat, aztán mindenki: oké, nyugi, nyugi, nyugi, az edző akar most valamit mondani, és hasonló, akkor ő elkezdte, hogy úgy gondolta, hogy ma az utolsó Bajnokok Ligája meccsre készül, de roppantul örül, hogy még további kettő lesz, és hogy a szezont mégis a Final4-ral zárhatjuk le, bla-bla-bla, én meg azt gondoltam, hogy milyen íve van a feszültségnek? Mi jön még? Egyszer csak az jött, hogy igen, a nyártól már nem vagyok vezetőedző. Mi meg 5-en vagy 6-an vagyunk külföldiek, minden magyarul volt, nem tudom, ha az ember 3-4 hellyel arrébbról hallja, nem mindig értette közvetlenül, amit a tolmácsunk mondott, és mi, gondoltam, he? Mi? Mit mondott? Az előbb jutottunk be a Final4-ba, mi ez a szomorú hangulat? Mert a magyarok mind úgy néztek… Mi a f*sz, úgy. Aztán még egyszer elmagyarázták, igen, a döntés már pár héttel korábban megszületett, de meg akarták várni, vagy nem akarták, hogy a csapat stresszeljen, de a sajtónyilatkozat egy óra múlva kijön, ezért akartak minket tájékoztatni. Akkor azt gondoltam: ezt kib*szott komolyan gondoljátok? Bejutottunk a Final4-ba, a legnagyobb dolog, amit a valaha elértünk, és jól lesújtott minket a hír, hogy Gábor távozik, na ja, emiatt a hatalmas eufóriából átestünk abba, hogy mi történik most, meg zavarodottság, meg mit tudom én még mi. Aztán amikor picit összeszedtük magunkat, kimentünk, mert ott voltak a szurkolók, hatalmas ünneplést csaptak, erre azért picit felbátorodott az ember, mit is hajtottunk végre az előbb, valamikor ezután bekapcsoltam a mobilomat, vagy ránéztem, minden ismerősöm egyből: szervezzük az utat, jegy kellene, milyen fasza, mennyire büszkék vagyunk, akkor azt gondoltam, atyaég, mennyire brutális, amit elértünk, mennyire durva, hogy mind jönni akarnak… Aztán Alice mögöttem éppen nézegette a Bajnokok Ligája sztoriját, ott az állt, buy your ticket now, ráklikkelt a linkre, nem volt már több jegy, mire ő: mit, hogy, he? Hatalmas pánikba estünk, hogy nem vehetünk több jegyet… Természetesen ez a kezdők hatalmas hibája volt, mert természetesen a csapatok részére blokkoltak jegyeket, lehetett látni, hogy teljesen össze voltunk zavarodva, na mindegy, minden tisztázódott, sikerült jegyeket szerezni. Később aztán megtudtuk, hogy gyakorlatilag a lefújás pillanatában, ahogy kvalifikáltuk magunkat Metzben, fél órán belül 5000 jegy vagy mennyi fogyott el.

TD: – Wow!

GJ: – De ti labdarúgó csapat is vagytok, nem? Úgy azért valószínűleg egy picit nagyobb a szurkolótábor, ott azért az egyik vagy másik labdarúgó szurkoló…

EB: – Igen, nagyon sok sportágunk van, pontosan, jégkorong, vízilabda, atlétika és ilyen dolgok, meg sok labdarúgás, kézilabda.

TD: – Tehát mindenesetre, ismételten roppant érdekes dolgok, ahogy nektek is elmesélték az egészet, ezt eddig én sem tudtam, kedves hallgatóink, egy újabb eset, hogy…

EB: – Behind the Scenes…

TD: – Itt megkapjátok azt az információt, amit tudni akartok.

A Bietigheim elleni súlyos vereségről

TD: – Mindenesetre, te magad mondtad, hogy egy igazi hullámvasút volt, ez a jelző valahogy nagyon passzol a szezonotokhoz, mert a csoportkörben ott volt az a tisztességes pofon a Bietigheimtől, ahol a mérkőzés után ti sem gondoltátok feltétlenül, hogy egy ilyen ezüstérem fog a nyakatokban lógni, nem?

EB: – Nos, a végeredménnyel együtt lassan azért már elviselhető… de az egy borzasztó nap volt, olyan rossz volt, az egész utazás, a bőröndök fele nem érkezett meg, Xenia [Smits] adott nekünk mindenféle ruházatot, hogy egyáltalán játszani tudjunk, a frizurám mérkőzés közben valósággal szétrobbant, minden összejött negatív értelemben, nagyon de nagyon rossz volt, annyira, hogy én ezt ilyen durván még nem éltem meg, hogy állok a játéktéren, a Bajnokok Ligájában, a legfaszább dolog, amit átélhet az ember, méghozzá Németországban, annyira örültem, sok barátom eljött, aztán ennyire durván, de nagyon elb*sztuk, viszont az idő nem akart múlni, a 60 perc nem akart letelni, nagyon, nagyon, de nagyon rossz volt.

TD: – Azok kedvéért, akik előtt nincs ott, 40-20-ra kaptatok ki Bietigheimben.

EB: – Kösz!

GJ: – Épp mondani akartam…

EB: – [keserűen nevet]

GJ: – Jól időzítve a szezonkezdésre, amikor az ember újra erőt gyűjtött, és a régi sz*rságot maga mögött akarja hagyni, befordul Dettmar a sarkon, a finomérzékű, és jó mélyen belenyomja az ujját a sebbe.

EB: – [nevet]

TD: – Mindenesetre ennyit erről. pontosan.

A Bajnokok Ligája Final4 döntője

TD: – Tehát, mint mondtam, egy nagyon vad szezon, és a végén a döntő az utóbbi évek, lehet így fogalmazni, legjobb női kézilabda csapata, a Vipers ellen, Kristiansandból. Akik most már harmadjára nyerték meg zsinórban a Bajnokok Ligáját. Hogy éreztél a mérkőzés közben? Én legalábbis arra emlékszem, hogy ők, mármint a Vipers volt mindig egy picit elől, egy picit többel, aztán utolértétek őket, de én egy picit úgy éreztem, hogy hiányzott nálatok az, hogy az utolsó ütést bevigyétek, hogy az utolsó ütés a döntetlenhez meglegyen.

EB: – Nos, az első félidőben sok minden kissé szerencsétlenül fordult ellenünk, és így azért nehéz volt, mint például olyan helyzetekben, ahol az elődöntőben hetest harcoltam ki, vagy 2 percet, itt semmi se volt, és ez aztán nagyon erőt rabló tud lenni, valamennyire mentálisan is kemény, ennek ellenére újra és újra az akciót megindítani, hogy aztán ne legyen meg a jutalma, teljesen meg kellett változtatni a játékot és megnézni, oké, mit szabad akkor itt csinálni? Az elején a játékvezetői felfogás se volt teljesen tiszta a számunkra, vagy nehezen érthető, mégis a félidőben talán döntetlen volt az állás, tehát jobb, mint az elődöntőben, ahol is 4 gól volt a hátrányunk, ezért a hangulat – úgymond – jó volt, motiváltak voltunk, döntő, még minden lehet, még 30 perc, mindent bele akartunk adni, aztán nem érzem úgy, hogy rosszabbul játszottunk volna, jó helyzeteink voltak, csak nem értékesítettük őket. Ez volt a hatalmas különbség, azt hiszem, Lunde, természetesen kitűnő kapus, nem kell külön mondani, igen fasza napot kell kifogni ellene vagy neki egy rosszat vagy mindkettő, de úgy hiszem, 40%-os volt, vagy még több.

TD: – 47.

EB: – Hogy? Oké, olyan sok, na igen…

TD: – 16 védés.

EB: – Igen, az már kriminális, akkor azért már nagyon nehéz, és majdnem azt kell mondjam, a mínusz 4 még oké is, ha olyan sokat kihagy az ember.

GJ: – Ez a teljesítmény már-már Bajnokok Ligája szint.

EB: – [nevet] Igen, de azért természetesen nagy volt a csalódás, mert egy ilyen lehetőség, úgy értem, az út a Bajnokok Ligája döntőjébe extrém hosszú volt, extrém kemény, csak gyakorlatilag nagyon-nagyon ritkán van rá esély, hogy aranyat nyerjünk, ezért bizonyos csalódottság ott volt, de, ahogy te is mondtad, picit lehetett sejteni, hogy a Vipers behúzza, emiatt gyakorlatilag már fel tudtuk dolgozni, őszintén szólva, ahogy a meccs után a csapattársakhoz mentem, hullott pár könnycsepp, de leginkább azért, mert kib*szott büszke voltam magunkra, amekkorát szakítottunk, esélytelenként pályára lépve, az egész élmény, és hogy ezüstéremmel távozhattunk, az igen, óriási volt.

TD: – Erre lehet és kell is büszkének lenni, mindenképp.

Az új szezon Martin Albertsennel

TD: – Pillantsunk arra, ami a következő szezonban fog történni, az edzőváltás, Martin Albertsen személyében egy új edző érkezett hozzátok, akit jól ismerhetünk a német Bundesligából, az utóbbi években Svájcban dolgozott, a női válogatottnál is és a ifjúságiaknál is a kézilabda akadémián, és ahogy Svájc fejlődött az utóbbi években, egyértelműen egy jó edzőről lehet beszélni, megfordult Lipcsében és Bietigheimben is. Emiatt térjünk rá az utolsó hallgatói kérdésre: „Mi a véleményed az új edzőről?”

EB: – Ez egy teljes, majdnem azt mondanám, 180 fokos fordulat, a stílus, a mentalitás alapján, de nem is vártam mást, azt kell mondjam. Egy évet voltam már Dániában ifjúsági koromban, és megtapasztalhattam, milyen kézilabdát játszanak ott, hogyan élik meg a kézilabdát, vagy milyen általában az ottaniak mentalitása, és az mindenesetre valami egész más, mint a régi kemény magyar iskola. Ezért úgy vélem, ez egy kellemes váltás, úgy találom, hogy azt, amit tervez velünk, amin változtatni akar, illetve mindketten akarnak, mivel van egy új másodedzőnk, Allan Heine, úgy vélem, annak van füle-farka, mert pont azok a dologok, amiknél van fejlődési potenciál, vagy nem teljesen aknáztuk ki a lehetőségeket, emiatt bizakodó vagyok vagy előre örülök, hogy belevágunk abba, és remélhetőleg meg is tudjuk csinálni mindazt, amit akar. Mindenképpen fel akarja gyorsítani a játékunkat, azt hiszem, mi vagyunk a legkevesebb lerohanással rendelkező csapat és ezen mindenesetre lehet változtatni, több összedolgoztás kell a védelem és a kapus között. Nagyon tudományos alapon dolgoznak, sok statisztikát értékelnek. Van füle-farka annak, ahogyan az edzésre mennek, ahogy gondolkoznak közben, hogy hol a legnagyobb a valószínűsége a támadás befejezésének, hova akarunk fejlődni. És igen, ezt nagyon érdekesnek találom. Szeretek néha-néha új dolgokat befogadni, új játékstílust elsajátítani, és igen, ezért jó, hogy csak az első két hét telt el a felkészülésből, tehát túl sokat még nem tudok mondani, de az edzéseket élvezzük, sokat rohanunk, van pár új figuránk és így tovább, tehát zajlik a munka.

TD: – Igen, amit én olvastam, tiszta sor, hogy skandináv mintára akar játszani, amin nem csodálkozom, sok futás, az előbb már mondottad, és tényleg, a Vipers és a Győr közötti másik elődöntőt hozta fel példának, mint akik extrém sokat futottak, és azt mondta, „meg kell próbálnunk ehhez hasonlóan kézilabdázni”. És ez két olyan csapat, akiktől mindenféleképpen lehet valamit ellesni, mert azt kell mondjam, nem voltak éppen eredménytelenek az elmúlt években. De már érintetted a témát, a védelem és a kapus összjátéka fontos, tehát nagyon érdekesen néz ki, és amit még szintén érdekesnek találtam, mivel, őszintén szólva, nem tudom, hogy az elmúlt években ez mennyire volt téma nálatok, azt is mondta: „jók a beállóink, ezt ki lehet használni a 7 a 6 elleni játéknál”. Ez változás ahhoz képest, ami eddig folyt nálatok, vagy hogyan voltatok a 7 a 6-tal eddig?

EB: – Nos, eddig volt vagy 5-6, na jó, legyen 7 labdás edzésünk, de már eddig is téma volt a 7 a 6 ellen. És azáltal, hogy idén 4 beálló van a keretünkben, erősségként lehet használni a kétbeállós játékot vagy a 7 a 6 ellenit, vagy egyszerűen csak meglepni az ellenfelet, hogy kicsit más módon jöjjünk vissza a meccsbe, vagy az eredményen változtatni. Nem rossz dolog, ha az embernek ilyen dolog van a tarsolyában, és ezt magabiztosan tudja is játszani, de ehhez hozzátartozik az edzés is, és úgy hiszem, azáltal, hogy már most közvetlenül a kezdésnél felveszi az edzésprogramba, és mindjárt az első edzőmeccsen ki is próbálta, legalábbis pár perc erejéig, azt mutatja, hogy szeretné, ha valamennyire magától értetődő lenne, ezért abból indulok ki, hogy a következő szezonban pár alkalommal 7 mezőnyjátékossal leszünk láthatóak.

TD: – Ez egy kisebb vitatéma az elmúlt években, amióta kijött ez a szabályváltozás, a 7 a 6 ellen, nem mindenki rajong érte, legalábbis ami a nézését illeti. Te jól boldogulsz vele? Vagy vannak olyan helyzetek, amikor azt gondolod, hogy, most már picit sokan vagyunk itt?

EB: – Inkább az van, hogy ha az ember nem gyakorolta annyit, hanem nálunk eddig sokszor volt úgy, hogy akkor vettük elő ezt az eszközt, ha kétségbe voltunk esve, nem pedig begyakorolt figuraként játszottuk, amikor is tiszta, hogy ki milyen mozgásokat végez, amiket már százezerszer megcsinált, és ugyanolyan érzés, mint a 6 a 6 elleni, hanem akkor hajlamos az ember arra gondolni, hogy a fenébe is, minden lövés gyakorlatilag az ellenfél góljához vezethet, és ezért nem 100%-os meggyőződéssel van ott fejben, ami végzetes lehet vagy legtöbbször az is. Emiatt nem voltam eddig valami hű de nagy rajongója, de idén szívesen hagyom magam az ellenkezőjéről meggyőzni. Ezért, igen, majd meglátom és remélem, hogy ezzel majd eredményesek leszünk, már ha használni fogjuk.

TD: – Mindenképpen ez a célja az új edzőtöknek. Ezzel jól kiveséztük a kitekintést a következő szezonra, úgy vélem.

A magyarországi kézilabdázás helyzete

TD: – Most akkor beszéljünk általánosságban a magyarországi kézilabda helyzetéről. Mindazok, akik az utóbbi években követték a kézilabdát és téged, mint Magyarország gyakorlatilag kézilabda nagykövetét…

EB: – [nevet]

TD: – …észrevehették, hogy a feltételek ott picit mások, mint amit Németországból ismerhetünk. De azok számára, akik nem annyira jártasak a témában, el tudnád magyarázni, milyenek ezek a különbségek, főleg a topcsapatok számára, összehasonlítva Németországgal, és mekkora szakadék van a csapatok között a magyar ligában, a topcsapatok, mint ti is, vagy a Győr és a tabella utolsó, utolsó előtti csapatai között?

EB: – Nos, az egyszerűség kedvéért hátulról kezdeném, a ligában a szakadék megvan. Minden ligában úgy van, hogy vannak a topcsapatok, és csapatok, akiknél az elejétől fogva lehet sejteni, hogy valószínűleg a kiesés elkerülése érdekében fognak pályára lépni, talán a tapasztalat, talán az anyagi lehetőségek miatt, de amit még a negyedik évben is érdekesnek találok itt a magyar ligában, az az, hogy magasabb követelményeket támaszt abban az értelemben, hogy itt nagyon sok, nagyon jó szélsőjátékos van, emiatt nem panaszkodhatnak a magyarok, hogy hiányt szenvednének belőlük, akik a megelőző védekezésben is jók. Általában a játékmodor picit más itt, több az egy-egyezés, több a gyors játék, ezért követel többet a támadóktól, ha a szélsők jobbak a megelőzésben, az mást követel meg az embertől, amit érdekesnek találok. Ami a körülményeket illeti, természetesen az is úgy van, hogy a topkluboknak jobbak a körülményei, mint másoknak. Én csak rólunk tudok mesélni. Nekünk, az FTC-nek van egy nagy edzőközpontunk, ott a csarnokunk, ahol a bajnoki mérkőzéseket is játsszuk, áll mellette egy saját tornacsarnok, a csarnokban öltöző, saját szekrényekkel, szaunával, infra vagy finn, jégfürdővel, gyúró, 2 gyógytornász, egy erőnléti edző, akik mindig ott vannak. Erre a szezonra változtattunk is, eddig mindig Polarral játszottunk, tehát Polar övekkel, amik felügyelik a pulzust, mérik a megtett távolságot. Erre a szezonra újként bejött hozzá a Kinexon, ezt ismertem már a válogatottból, amivel már többször edzettünk, és most az EB-n is használják, vagy használták már, ahol GPS van a labdában, ahol mérni lehet, milyen erősen dobunk, hányat passzolunk, milyen magasra ugrunk, az irányváltásokat. Továbbá dolgozunk az XPS nevű eszközzel, ezt szintén ismerem a válogatottból, ez azt jelenti, hogy ez egy monitor program, ami összegyűjti, ki hogy érzi magát, ki hogy aludt, milyen az izomzata, fáj-e valami, stb. Aztán az egy abszolút luxus, hogy a csarnokok igazából mindig a sportegyesületeké, azaz nem kell egy iskolával egyezkedni, nem kell foglalkozni azzal, hogy pl. ballagás van, mert az a mi csarnokunk, ahova az ujjlenyomatommal bármikor be tudok menni, csak nekünk van ott, természetesen szuper luxus, hogy extra edzést csinálhatunk, elég csak röviddel előtte szólnunk. Ami még számomra nagy pozitívum, amit nagyon tudok értékelni, mert Buxtehudéból jövök, hogy a leghosszabb idegenbeli utunk három és fél órás, abszolút vicc kategória, ezért is az olyan dolgok, mint a regeneráció vagy hasonlók sokkal faszábbak, ha hamar otthon vagy, a saját ágyadban alhatsz, mint ha a buszon kéne aludnod, reggel hatra érnél haza, reggel nyolckor pedig már megint – az én esetemben akkor még – az iskolában kéne lenned. Igen, ezek azért más feltételek. És akkor még egy hatalmas felkiáltójelet tennék oda, hogy itt a szurkolói kultúra egyenesen lehengerlő, nem tudom, milyen ez más ligákban. Igazán nagyszerű, amit a szurkolók itt rendeznek, amikor is mindenhova követnek bennünket. Ez mindenképp, és ahogy az egész országban értékelik a kézilabdát, az nagyon különleges, mert sok TV-időt, nagy médiafigyelmet kap, itt a sportnak más értéke van, különösen is a kézilabdának vagy a női kézilabdának.

A magyar válogatottról

TD: – Ezen a nyáron ismét volt pár utánpótlás torna, és elsősorban a nőknél – meg kell jegyezni – Magyarország a zsinórmérték. Egymás után sorozatban háromszor lettek U19-es EB-győztesek, ehhez jön még, hogy két éve németország ellen U17-es Európa-bajnokok lettek, kérdeztem is magamtól, miért nem sikerül momentán ezt az A válogatottnál kamatoztatni, mert ha megnézzük a ligát, bizonyos megszorításokkal, ami a külföldi játékosokat illeti, ez valójában tökéletes terep lehetne ezeknek a fiatal játékosoknak egyengetni az útjukat, hogy a topklubokba, vagy a bajnokságba szerepeljenek, úgy 19-20 évesen. Te mit gondolsz, min múlik ez? A legutóbbi két Európa-bajnokságon 10. és 11. hely, a 2021-es VB-n szintén 10. hely, előtte a 14. hely. Miért nem sikerül még mindig ezt kamatoztatni?

EB: – Ez tényleg egy olyan téma, ami valahogy gyakran felbukkan nálunk, én is többször próbáltam rákérdezni, azon szempontok miatt, amiket az előbb te is felsoroltál. Nehéz dolog egyszerű választ találni rá, mert különben már orvosolták volna, de amit én hallottam, az egyszerűen az, hogy a magyarországi rendszer egy kicsit más. Van néhány akadémia szerteszét az országban, ahol az utánpótlás játékosok ott élnek, extrém sokat edzenek, ezért van néhány topcsapat az utánpótlásban, valamint a játékosok nagyon jól ismerik egymást, gyakorlatilag együtt alkotják az utánpótlás válogatottat. Az utánpótlás válogatott gyakorlatilag 3 klub játékosaiból áll, azaz nincs szükségük sok időre, hogy megismerjék egymást, tudnak, több idejük van rendszereket, figurákat és a többit jól előkészíteni, amivel aztán mindenki mást lehengerelnek, taktikailag jobban felkészültek, mint más nemzetek. Az olyan nemzetek, mint például a skandinávok, de a németeket is idesorolnám, filozófiája is járható út, azt mondanám így elsőre, hogy nagy hangsúlyt raknak az erősítésre, ez itt például egyáltalán nincs így. És aztán valamikor, amikor számít a testi adottság a felnőttkorban, ők nem tudják tartani a lépést, valahogy így. És ezek a nemzetek ráadásul gyakorlatilag jobban megtanulnak kézilabdázni, mert ők korábban talán ösztönösen játszottak, a magyarok viszont rendszerbe kötötten úgy, hogy valamikor, amikor egy problémával találják szemben magukat, nem képesek közvetlenül más megoldást találni. Úgy gondolom, ez így egy picit egy másik filozófia, ami mögötte húzódik. Lehet még egy ok, amit már többször tapasztaltam itt, hogy mindent feltesznek egy lapra abban az értelemben, hogy amikor még csak a tartalékcsapatban játszik valaki, durván kezdik hanyagolni az iskolát. Ez az, ami egyáltalán nem megy nálunk, nagyon helyesen, úgy vélem, mert ott megtanulja az ember, mit jelent megdolgozni a sikerért, kikerülni a komfortzónából. De néhány magyarnál úgy van, hogy valamikor megelégszenek, vagy egyáltalán nem mennek külföldre, hogy valami mást is megismerjenek. Például csak kevés magyar volt már külföldön, csak a maguk buborékját ismerik, csak a magyar rendszert ismerik, a magyar filozófiát, a magyar kézilabdát, pedig a fejlődésben hatalmas segítség, legalábbis az én szemszögemből mondhatom, hogy más impulzusok, más stílusok nagyon segítenek éretté válni, mind a személyiséget illetően, mind játékosként, és ez hiányzik itt-ott egy kicsit.

TD: – Érthető magyarázatnak hangzik, mindenekelőtt ez a tényező, hogy a verseny előtti összeszokás, látható most a németeknél is, van egy hét a verseny előtt, és érzésre vagy 10 csapatból jönnek össze a játékosok, jó kis feladat összeszedni magukat, és leginkább szoros meccseknél, amből jócskán láthattunk ezen a versenyen az U19-nél, hatalmas segítség tud lenni.

A német válogatottról, a sérüléséről

GJ: – Szeretnék azért természetesen a német válogatottról is beszélni, mielőtt a kedves Emily Bölköt a jól megérdemelt szabadságára küldenénk.

EB: – Mit szeretnétek tudni?

TD: – Mindent! Azt szeretnénk tudni, mennyire van előtted már most a pár hónap múlva esedékes világbajnokság? November 29-én kezdődik Dániában, Norvégiában és Svédországban, számotokra a dániai Herningben, a csoportkörben Lengyelország, Japán és Irán ellen. Milyen most, sokat gondolsz rá, vagy most még csak a klubszezon kel életre, elsőnek végigmenni a felkészülési programon, először újra a pályára kerülni, és az még csak valahol messze hátul van?

EB: – Nem, tényleg nagyon előttem van, elsősorban most aktuálisan, amikor is problémám akadt az Achilles-inammal, és még egy gyulladást is cipelek magammal az előző szezonból. Egész idő alatt arra gondoltam, hogy b*szki, b*szki, b*szki, ezt most teljesen ki kell kezelnem, hogy fitt legyek az egész szezon alatt, mert ez egy nagyon fontos, ha nem a legfontosabb lesz, ami előtt állok. Egyszerűen kitűnőeknek kell lennünk a világbajnokságon, feltétlen meg kell váltanunk a jegyünket az olimpiára, és akkor feltétlen át akarom élni az első olimpiámat. És ez nagyon is előttem van, és ott is marad az egész szeonban, ebben teljesen biztos vagyok.

TD: – Lesz egy mérkőzésetek november 5-én Magyarország ellen a Tag des Handballs keretében. Ez is biztos egy nagyszerű rendezvény lesz, annak idején Oroszország ellen is az volt, ha jól rémlik. Mennyire fontos a válogatottnak mindent egy kalap alá venni? Mert az utóbbi hónapokban láthattuk, hogy az U21-es és az A-válogatott egymás után játszott, és az milyen egy rendezvénybe torkollott, hogy megnyerje a következő generációkat, hogy a kézilabdáért lekesedjenek?

EB: – Nos, azt, hogy milyen hatalmas szervezést igényel, pontosan nem tudom neked megmondani…

GJ: – Honnét is tudhatná? Ő csak egy játékos!

TD: – Azt egyáltalán nem is akartam tudni!

GJ: – Úgy kérdezed, mintha ő volna Grit Jurack, öregem! Rettenetes! [nevet]

EB: – De, azáltal [nevet], hogy minden második évben rendezik meg, azt mondanám, hogy nem egészen két évet igényel, de amit igen faszának tartok ezen a napon, hogy ott sok ember jön össze, és valósággal ünneplik, meghívják a 100-asok klubját, azaz a volt válogatottakat, hogy az egész napot telerakják programokkal a nézők, gyerekek, mindenféle emberek számára. Meg aztán természetesen nagyon különleges dolog, főleg a fiatalabbak számára hogy ilyen kulissza előtt játszhatnak. Aztán le kell szögezni, hogy a számunkra se hétköznapi dolog, hatalmas kedvet csinál, különösen örülök, hogy idén Magyarország lesz az ellenfél, mert ez azt jelenti, hogy én mindenképp részt vehetek, mert emiatt a magyar bajnokság is szünetelni fog. Vastagon be van keretezve a naptárban, nagyon örülök neki.

GJ: – Tim, újságírói fordulattal azt lehetne mondani, hogy kerekebb nem lehetett volna ez az adás. Emily, nagyon jó volt, hogy időt szakítottál ránk, kitűnő voltál, nem csak a pályán, hanem a mikrofonnál is, nagyszerű, hogy ma a vendégünk voltál.

EB: – Köszönöm, köszönöm!

GJ: – A Harmadik félidő teljes stábja nevében kívánjuk neked, az Achilles-inad sikeres gyógyulását, remélhetőleg minden rendben lesz, aztán sok sikert az új szezonban, kop-kop-kop, természetesen figyelemmel fogunk követni, ami logikus.

EB: – Köszönöm, köszönöm!

TD: – Itt hallottátok először, most már tudjátok, hogy is zajlott le az egész, Budapesten, a fantasztikus negyeddöntő visszavágó után a Bajnokok Ligájában, mi történt az öltözőben. Az összes lehetséges belsős információt, tudjátok, itt megkapjátok, amit tudni akartok, élőben és színesben, igen, és egyébként köszönjük, hogy hallgattatok bennünket!

3. Halbzeit – Handball. Community. Talk – a fordítást fradista társunknak, Viktor.N.-nek köszönhetjük!