Fiatal játékosunkkal beszélgettek.

– Az MLSZ produktivitási listáján te hozod a legtöbb pontot nevelőegyesületednek, a Ferencvárosnak, 990-et. Büszkeséggel tölt el?
– Igen, bár az igazat megvallva nem követem ezt a pontszámítást. De ha már a szövetség adatbankja szóba került, az jobban zavar, hogy az alapján azt lehet gondolni, a kispesti futsalcsapatból igazoltam a Fradiba, jóllehet az U6 óta ferencvárosi vagyok. Még ha jelenleg Soroksáron játszom is. Szóval zöld-fehérben kezdtem, és szinte mindvégig ebben a színösszeállításban szerepeltem, de gyerekkoromban a szüleimmel úgy gondoltuk, a futsal kiegészítő sportként a hasznomra válhat, javíthatja a technikai képzettségemet, így a nagypálya mellett egy rövid ideig Kispesten, majd a Fradiban kispályáztam. De nem tetszett.

– Hogyhogy?
– Nem tudtam eléggé kihasználni az erényeimet. Akkoriban még csatár voltam, nagyon gyors játékosnak számítottam, a futsalban viszont nincs akkora terület, amelyen ezt az erényemet érvényesíthetném. A folyamatos nagy iramú futást is jól bírom, ez szintén nem a legfontosabb ismérve a jó futsalosnak.

– Jobbhátvédet játszol Soroksáron, ezért aztán némileg meglepő, hogy azelőtt inkább a kaput ostromoltad.
– Egészen a felnőttig majdhogynem az összes poszton megfordultam. Az U10-ig sokat játszottam centert, vagy támadó középpályást, azután kikerültem a szélre, és felváltva szerepeltem jobbszélsőként, illetve jobbhátvédként – utóbbi poszton azért többet. Akkoriban mondjuk jobban szerettem támadni, mint védekezni. De még az NBIII-as csapatban is jobbszélsőt játszottam az első félévben, szóval ez a téma végigkísérte a pályafutásomat, olyannyira, hogy Soroksáron Lipcsei Péter is megkérdezte, bírom-e a jobbszélső posztot, én meg azt feleltem, persze, nekem mindegy, hol játszom, oda állítson, ahol nagyobb hasznára lehetek a csapatnak. Jobhátvédként számít rám, ezt is vallom most már az igazi posztomnak.

– Még mindig nagyon fiatal vagy, 19 éves, rendszeresen kezdőként lépsz pályára az NB II-ben, de nem olyan nagyon régi az emlék, amikor meg kellett birkóznod a csereszereppel. A Fradi U14-es, illetve U15-ös korosztályában. Az érdekelne, hogyan dolgozza fel egy gyerek, hogy ő „csak” csere. Elveszi a kedved? Vagy még keményebb edzésmunkára sarkall?
– A kedvem egyáltalán nem vette el, sokkal inkább motivált. Jobban kell dolgoznom, gondoltam. Szerintem sokat tanultam abból az időszakból, hasznos volt, a mentalitásom javult. Azt üzente, ha történetesen nem is számítasz alapembernek, munkával, alázattal fordíthatsz a sorsodon.

– Nehéz lehet azért ezt könnyű gyerekként ilyen éretten kezelni.
– Egy gyereknek az a legfontosabb, hogy minél több időt töltsön a gyepen. A felnőttnek is persze. Hogy ki, hogyan kezeli, nem tudom, engem csak az érdekelt, én mit tehetek azért, hogy játsszak. Magamra koncentráltam, azt gondoltam, így tudok fejlődni.

– Akkor inkább motivált?
– Igen. Az első NBIII-as idényemben sem jutott sok játékperc, visszajátszottam az U19-be, hogy mégiscsak meglegyen a meccsterhelés. Eközben is arra vágytam azonban, hogy az NBIII-ban futballozzam, felnőttek közt, mert úgy éreztem, abban a közegben fontos tapasztalatokat gyűjthetek, sokkal többet fejlődhetek a jóval nagyobb iramú bajnokságban. Nagyon idegesített, hogy hiába adok bele mindent az edzéseken, nem játszom az NBIII-as csapatban, ma már azonban belátom, a viselkedésem nem volt megfelelő.

– Pászka Lóránd vagy Lisztes Krisztián példája azt mutatja, Soroksárról is el lehet jutni a Fradi első csapatába, ahol persze már bemutatkozhattál. De ők a minták? És a kerettagság kivívása a következő cél?
– Természetesen. Gyerekkori álmom, hogy bemutatkozzam a Ferencvárosban, ez már teljesült, de jó lenne nem ennyiben maradni. Szeretnék olyan teljesítményt nyújtani Soroksáron, hogy szóba kerüljek a Fradi első csapatánál. Krisztián a csapattársam volt az utánpótlásban, nagy utat járt be, mielőtt odakerült az első csapatba, de igazolta, minőségi futballista. Lóriban és Krisztiánban is megvan a kvalitás, a történetük egyértelműen inspirál.

– Az első teljes szezonod az idei ezen a szinten, azaz az NBII-ben. Mennyire nagy ugrás az NBIII után?
– Egyértelműen magasabb szint a másodosztály. A harmadik vonalban sokan a munka mellett futballoztak, itt viszont mindenki profi, mindenkinek nagy céljai vannak, az ellenfeleknek is ez az életük. Emellett gyorsabb a játék, fizikálisabb, minőségibb futballistákkal.

– Neked is a futball az életed? Csak mert sok minden kell ahhoz, hogy valaki eljusson a legjobbak közé, elsősorban talán az, hajlandó-e érte mindent feláldozni. Hogy elég alázatos, elszánt-e, aki mindenről képes lemondani a fociért.
– De én pont ilyen vagyok. Mindent alárendelek a futballnak, a futball az első, no meg mellette a család. Vannak céljaim, és azokért a végtelenségig küzdök.

– Teher ez olykor, vagy nem érzed önfeláldozásnak?
– Ha profi futballista akarsz lenni, az rengeteg lemondással jár, ezt talán a kívülállók annyira nem is tudják felmérni. Engem azonban sosem zavart, hogy nem járhatok el szórakozni hétvégente, hogy nincsenek bulik, kevesebb a szabadidőm, mert futballista akartam lenni, azt tettem, ami ehhez szükséges. Természetesnek vettem, hogy egyes dolgok kimaradnak az életemből.

A teljes interjú: Büntető