Azóta viszont gyakorlatilag új hazára és otthonra lelt Cristian.

– Visszamondtad az ecuadori válogatottbeli szereplést. Miért? És nem bánod, hogy egy ilyen remek, a világbajnokságon is bizonyító együttesből maradsz ki?
– A képességeim alapján talán valóban ott lehetnék köztük, korábban meg is hívtak. Az új kapitánnyal ugyancsak beszéltem, amikor még Oroszországban játszottam, szeretett volna beválogatni. Nehéz az okokról beszélni, egyelőre nem is szeretnék. Döntöttem, és megbékéltem a döntésemmel. Sokan nem értették, többek közt a sportszergyártóm, a Nike sem, mára viszont mindenki elfogadta.

– Mennyire könnyen fogadtad el te huszonegy évesen a Ferencváros ajánlatát? Sokat aligha tudtál Magyarországról.
– Semmit. Ahogyan a Fradiról sem. A téli átigazolási időszak utolsó napjaiban jártunk, a menedzserem közölte, lenne egy ilyen lehetőség. Egy magyar klub, amelyik viszont nagyon ambiciózus, bajnoki címre tör, ráadásul német edzővel, Thomas Dollal a kispadon. Az ember ha Németországban játszik, még ha a második vonalban is, Angliába vagy Spanyolországba vágyik, nem Magyarországra, de ma sem tudom miért, viszonylag hamar úgy döntöttem, belevágok. Ránéztem a térképre, azt mondtam, oké, ez is egy új kihívás, gyerünk. Akkor tehát nem tudtam, miért bólintok rá, ma már tökéletesen tudom. A Jóisten is azt akarta, hogy magyar feleségem legyen, magyar családom. Gyerekként európai családot akartam, megkaptam. Nyilván nem jellemző, hogy egy ecuadori srác Magyarországon lel új otthonra, de nagyon örülök, hogy én lehetek a kevesek egyike. Ha újraszülethetnék, ugyanígy döntenék.

– Hat és fél év után tértél vissza a Ferencvárosba. Akár a klubot, akár az NB I-et tekintve tapasztalsz különbséget?
– Az infrasrukturális és technikai feltételek is jobbak az élvonalban, a csapatokat még alaposabban felkészítik. Ami a klubomat illeti, értelemszerűen egy egész más Fradiba csöppentem. A régi játszótársak némeyikéből edző lett, mint Leandro vagy Gera Zoli, másból sportigazgató, mint Hajnal Tamás. Dibusz Dénes maradt meg abból a csapatból.

– Ha összecsapna, melyik Fradi nyerne?
– Hú, ezt nem tudom, egy biztos: pályán belül, illetve nézőként is élvezném a meccset.

– És melyik Ramírez a jobb? Az akkori vagy a mai?
– A mai biztosan tapasztaltabb, nagyobb a játéktudása, az élettapasztalata is nagyobb. A huszonhárom éves énem robbanékonyabb volt, de ma is ugyanannyit futok. Csak tudatosabban. Gólokat hat éve is rúgtam, ma is sikerül olykor betalálni. A korom kétségkívül változott.

– Azért van még egy nagy különbség: az a Fradi, amelyiket elhagytad, sehogy sem tudott felkerülni valamely európai kupasorozat főtáblájára, az eligazolásod előtti nyáron épp a Tirana ejtette ki, az elmúlt években viszont rendre csoportkörös.
– Azért ha a játékosok értékét megnézzük, megkapjuk a magyarázatot. A mai ebből a szempontból erősebb csapat, sokan válogatott játékosok, minőségi futballisták, ez is azt mutatja, jócskán fejlődött azóta a klub.

– Olyannyira, hogy a korábbi orosz szövetségi kapitány után Dejan Sztankovics, az egykori világklasszis futballista az edző.
– Éppen azért, mert maga is futballista volt, ért a nyelvünkön, mindenben igyekszik segíteni nekünk, támogatni bennünket. Rendkívül szenvedélyes edző, mindig győzni akar, a meccseken látszik, szíve szerint ott lenne velünk a pályán. Más a szisztéma vele, próbáljuk megvalósítani az elképzeléseit.

– Jól is kezdődött a közös kaland, de a két Genk elleni meccsel, valamint a Fiorentina elleni visszavágóval a horizonton mondhatni a java csak most jön.
– Megmutattuk már azért, hogy tudunk eredményesek lenni. Ha ugyanúgy dolgozunk, ahogy eddig, ha ugyanígy harcolunk tovább, bemutathatunk még bravúrt, és továbbjuthatunk. Fontos is lenne megélni a tavaszt. Ha ezután is ugyanígy küzdünk, egymásért, mint egy nagy család, sikerülhet. Semmi nem jár ingyen, három nagyon nehéz ellenféllel kell csatáznunk, igaz, a jó csapatok ellen szeret az ember játszani, mert ott lehet megmutatni, mit tudsz.

A teljes interjú, amelyben gyerekkoráról, pályafutása további időszakairól, valamint családjáról is kérdezték: Büntető