Korábbi kapusunkkal beszélgettek a spanyolországi munkájáról, a pályafutásáról és a magyar foci problémáiról is.

Említette, hogy itthon nincs egységes arculat. A korábbi években mindig próbáltuk a nálunk magasabban jegyzett futballkultúrából importálni a tudást, legyen szó akár a válogatottról, akár mondjuk a Fradiról, ahol jelenleg a szláv vonalban hisznek, egy ukrán, majd egy orosz edző után egy szerbre, Dejan Stankovicra esett a választás. Mi kellene ahhoz, hogy itthon is legyen egy egységes stílus, arculat? Egy hiteles ember, aki mögé beállnak? Vagy fordítsuk meg: ha ez más országokban kialakult, nálunk miért nem?
Szerintem azért nincs egységes arculat otthon a futballban, mert a társadalom is szerteágazó. Gyakorlatilag az összes hatás érezhető rajtunk, amelyet a történelem itt hagyott. Egyfelől még mindig vannak a szovjet korszakra emlékeztető beidegződések, mint az elméleti rendszerre épülő tanrend, vagy az, hogy az önkormányzati hivatalban még mindig ülnek olyan figurák, akik döntési helyzetben vannak, és ha olyanjuk van, akkor az a személyi igazolvány nem lesz meg egy nap alatt. Vagy mondhatnám azt, hogy a rendőr a többség szemében karhatalmi szervnek számít. Eközben Spanyolországban a rendőr egy megbecsült társadalmi szereplő, akit partnernek tartanak, és nem elnyomónak. De a rendszerváltás előtti időkről ránk maradt ideológia mellett erősen jelen van egy nyugati, jóval szabadabb, demokratikusabb vonulat is, viszont ennek a kettőnek az elegyéből baromira nem lehet egységet teremteni. Akkor a futballban miért tudnánk? Ráadásul az egyetlen olyan nemzet vagyunk Európában, és főleg a mi régiónkban, a mi szintünkön, amely nem bízik a sajátjában. Az osztrákoknál egy, a horvátoknál és a cseheknél két-két külföldi vezetőedző dolgozik az élvonalban, az NB I-ben négy. Itt kint különösen érzem, hogy a spanyolok mennyire bíznak a honfitársaikban, otthon viszont nem ezt tapasztalom.

Ezek után milyen üzenete van annak, amikor a Fradi elnöke, Kubatov Gábor azt nyilatkozza, hogy neki külföldi edző kell a kispadra, mert a magyar nem elég jó?
Egész egyszerűen arról van szó, hogy olyan közeget teremtettünk, ahol egyik szereplő sem bízik a másikban. A Kubatov-kijelentés a tökéletes példázata annak, hogyha egy magyar klub külföldi edzőt hoz, annak az az oka, hogy nem bízik abban az emberben, aki a saját maga által megteremtett környezetből nőtt ki – lásd Máté Csaba leváltása. Inkább szerződtet egy külföldit, akitől nem csak azt várja, hogy a csapatot menedzselje és a meccseket nyerje, hanem azt is, hogy egy kultúrát is hozzon magával a klubhoz, illetve az öltözőbe. Ez csak egy reakció a környezeti hatásra, amely sajnos sok mindenben érzékelhető Magyarországon. A legjellemzőbb példa erre, hogy bármi, ami szar, arra azt mondjuk, ez olyan magyaros. El tudja képzelni, hogyha egy olasz valamire azt mondja, hogy na, ez olaszos, akkor negatív kicsengéssel mondja? Mi meg simán degradáljuk saját magunkat, és azt, amit mi teremtettünk. Félig viccesen, és erősen lesarkítva azt mondhatnám, a magyar az egyetlen edző, aki sem otthon, sem külföldön nem kell.

A Fradi elég komoly összegért adta el Lisztes Krisztiánt a Frankfurtnak, de rajta kívül nagyon kevés az olyan ifjonc az NB I-ben, akit tényleg a tudása juttatott a kezdőbe, és nem a fiatalszabály. Ha már ön felhozta a mi kutyánk kölyke mondást: Orbán Viktor miniszterelnök használta ezt korábban a horvát focira. Arra a horvát focira, ahol évente nem egy, hanem 4–5 Lisztes-kaliberű tinédzsert adnak el nyugati kluboknak. Nem kellene megkérdezni tőlük, hogy csinálják?
A horvátok azt a mintát követik, hogy a klubfilozófia szintjén megfogalmazzák, hogy kellenek a fiatalok a csapatba, mert piacra termelünk. A Dinamo Zagrebnél folyton a kirakatba teszik, futtatják a fiatalokat, és simán odaadják a csapatkapitányi karszalagot egy 18 éves srácnak, akiről tudják, hogy be fognak érte jelentkezni a topligás klubok. Ott egyértelmű a leosztás: az idősebb játékos arra van, hogy biztosítsa azt az eredményt (BL-, EL-csoportkört), amiből a klub életben marad, a fiatal pedig arra, hogy pénzt termeljen a klubnak. Van egyfajta egymásra utaltság is, mert az idősebb is tudja, hogy jövőre abból lesz a fizetése, hogy a fiatal sokat játszik, felfigyelnek rá, és jó pénzért el is viszik. De nekem nagyon tetszik, amit az angolok csináltak, akik 2012-ben azt mondták, húzunk egy vonalat, volt egy eddig megszokott utánpótlásképzésünk, és most belevágunk valami újba. Tizenegy éve indult az Elit Player Performance nevű program, amelynek az volt a célja, hogy nagyobb legyen a tömegbázis, és minőségi angol fiatalok kerüljenek ki az utánpótlásból. A program révén bődületes fejlődésnek indult az angol utánpótlásfutball, a korosztályos csapatok taroltak a vébéken és Eb-ken, a Premier League-ben pedig megugrott a fiatalpercek száma, pedig ott aztán nincs fiatalszabály! Ott sem mindenki jut el a Premier League-ig, de nem is vesznek el a gyerekek 19–20 évesen, mert az akadémistákkal feltöltik a másod-, majd a harmadosztályt, ami az egész angol futball fejlődésének jót tesz, hiszen emelik a színvonalat, és egy edzőnek sem derogál majd alsóbb osztályban dolgozni, mert olyan játékosok játszanak a keze alatt, akik értik a futballt. Lehet azt mondani, hogy a fiatalok esetében fontos a türelem, de azért azt se feledjük el, hogy ez egy versenyszféra. A sporton kívül talán nincs még egy olyan szakma, ahol három-hétnaponta kiderül, hogy hol tartasz a többiekhez képest. Normális esetben otthon is úgy kellene működnie, hogy nem pusztán azért rakok be valakit, mert fiatal, hanem azért, mert jó futballista.

A levegőben lógva hagytuk korábban a kérdést, hogy kik vagyunk mi, magyarok, milyen a mi saját stílusunk. Azt mondta, hiányzik az egységes arculat, de melyik az a nagy futballnemzet, akit a legkönnyebb lenne másolnunk?
A spanyolt mondanám. Hogy miért? Vegyük végig: vagyunk-e olyan precízek a futballra vegyítve, mint a németek? Nem vagyunk. Vagyunk-e taktikailag olyan fegyelmezettek, mint az olaszok? Vonzó lenne-e egy gyerek számára ez a nagyon aprólékosan megtervezett, nagyon taktikus foci? Kétlem. Rendelkezünk-e olyan genetikai adottságokkal, mint az olyan kevert népek futballistái, mint a hollandok vagy a franciák? Nem. Vagyunk-e olyan összetartók, mint a horvátok? A pro licences képzés keretében eltöltöttem négy napot a Dinamo Zagrebnél, azt kell mondjam, azoknak a fickóknak a szeme sem áll jól, és azt érzed rajtuk, hogy 20 centért a töködre lépnek. Viszont nagyon komoly pénzt termelnek a klubnak a játékosértékesítésből, és ehhez kell az összetartás. Ha két horvátnak azt mondod, hogy fogjatok össze, és akkor kaptok együtt húszmilliót, megcsinálják. Ha két magyarnak feldobod, hogy az egyik opció az, hogy közösen dolgoztok, és leesik a végén 20 millió, a másik pedig, hogy külön-külön kaptok 3 milliót, szinte biztos, hogy utóbbit választják a szociális beidegződés miatt. Szóval, ha mindent kizárunk, akkor maradna a spanyolos, kicsit flegma, kicsit lassabb stílus, amelyik arról szó, hogy legyen nálam a labda, hadd babusgassam, hadd érjek hozzá négyszer-ötször, mielőtt továbbteszem. Szerintem ez sokkal közelebb állna hozzánk, mint a nagyon fegyelmezett vagy nagyon dúvad foci, ráadásul szerintem ez olyan stílus, amit a stadionban is szívesen nézel, és gyerekként is örömmel játszod. A mi futballhabitusunkhoz ez illik a legjobban.

Volt a Fradi kapusa, ráadásul részese volt annak, mikor az első NB II-es évben nem sikerült az azonnali visszajutás. Szerepelt Kispesten is, és mindkét klub meglehetősen szenvedélyes szurkolótáborral rendelkezik. Azokban az időkben volt konfliktusa abból, ha valaki vállalhatatlan stílusban értékelte a teljesítményét?
Volt, persze. Két óriási klubról beszélünk, mindkettő komoly táborral bír, márpedig a nagy tömegben mindig lesz olyan, aki az egyik héten véresre tapsolja a tenyerét, a következő meccsen pedig habzó szájjal üvölti, hogy te vagy a világ legrosszabb kapusa. Előfordult, hogy találkoztam szurkolókkal az éjszakában, de a vége szinte mindig az lett, hogy kialakult egy teljesen értelmes beszélgetés. Mondok egy tök jó példát: nagyon szeretem a Tankcsapdát, leutaztam Debrecenbe egy koncertre még akkoriban, amikor a Fradi helyett a DVSC uralta az NB I-et. Állok a buli után a pultnál, jön egy Loki-szurkoló, és kérdezem tőle, hogy miért nem jártok meccsre? Erre nekiállt szidni a vezetőséget, az edzőt, a játékosokat, mindenkit. Na, itt felment bennem a pumpa. „Azt tudod, hogy az elmúlt tíz évben hatszor nyertetek bajnokságot? És hogy az Újpest mikor volt utoljára bajnok? Egy olyan csapatnak vagy a szurkolója, amely a jelenlegi mezőnyben messze a legsikeresebb magyar klub. És azért, mert épp 8 pont hátránya van, nem jársz ki a meccsre, és anyázol mindenkit. Akkor szerinted racionális a hozzáállásod a csapathoz?” – kérdeztem tőle, erre csak hebegett-habogott. Ilyen beszélgetéseim mindig voltak, és az a végkövetkeztetés, hogy nem jó a kommunikáció a felek között. Nem mondhatod mindig, hogy megértem a szurkolókat, mert lesz olyan, ami már kiveri a biztosítékot. És a szurkolóktól sem várhatja el senki, hogy a zsinórban tizedik zakó vagy egy kiesés után tapsikoljanak. Csak tényleg elcsúsztak az arányok, és senki nem mondja, hogy, gyerekek, elég volt, most húzzuk meg a határt.

„Nagyon sokszor megkapom a Fradi-drukkerektől, hogy bárcsak náluk védtem volna úgy, mint most Kispesten. Sajnos akkor nem tudtam áttörni a gátat, el kellett telnie pár évnek, amíg rájöttem, hogy arra a helyzetre én még nem voltam felkészülve” – ezt nyilatkozta egyszer néhány éve. A NB I-es kizárás után a Fradi története egyik legkaotikusabb időszakát élte, ez a zavaros helyzet is közrejátszott abban, hogy nem tudott úgy teljesíteni, ahogy szeretett volna, vagy ahogy mások elvárták öntől?
Szerintem egész egyszerűen arról volt szó, hogy az embernek van egy teljesen természetes érési folyamata, amit nem szabad siettetni. És ebbe az érési folyamatba akkor még nem illett bele a Fradi. Ezt most már tisztán látom, mert nagyon sok mindenre sokkal hamarabb gondoltam magam késznek, mint amit utólag javasolnék az akkori önmagamnak. Fradi-nevelésként persze, hogy vonzó volt, hogy Szűcs Lajostól tanulhatok, aki akkor magasan az ország legjobb kapusa volt, és akivel nagyon jó barátok lettünk. Amikor Lajos elment Pápára, és 2006 év elején Gellei Imre bá’ mondta, hogy engem tesz meg elsőszámú kapusnak, az nagyon örömteli hír volt számomra, és csak évekkel később jöttem rá, nem biztos, hogy ott tartottam, hogy ez legyen a megfelelő következő lépés.

Mi az, ami hiányzott önből akkoriban?
Mentálisan még nem tudtam annyira jól felkészülni a meccsekre, a honvédos időszakban ilyen téren már sokkal rutinosabb voltam. Sokkal jobban ismertem magam, ezáltal pedig fel tudtam készíteni magam az adott helyzetekre, és ez a teljesítményemen is jobban érződött. Ez az érési folyamat része, hogy megismered magad, és rájössz, hogyan tudsz rendesen ráhangolódni a meccsre, hogyan tudod megnyugtatni magad olyan szituációban, amit túlstresszelnél, vagy hogyan tudod épp felpörgetni magad, amikor mentálisan kevésbé vagy éles. Ezeket meg kellett tanulni, és a Fradinál ez az eszköztár még nem állt a rendelkezésemre.

A teljes, igen tartalmas interjú: 24.hu