Lipcsei Péterrel beszélgettek.

Osztja azt a nézetet, miszerint régen minden jobb volt?
Ha abból indulok ki, hogy régen fiatalként még játékos voltam, most pedig idősebbként már edző, akkor határozott igen a válaszom. Csak a foci játékos részére kellett koncentráljak, messze nem volt olyan stresszes az életem, mint most, amikor az edzések mellett is a futball tölti ki az egész napomat, elemzek, összegzek, videókat nézek, és állandóan tervezek: felkészülést, edzést, meccset, keretet, csapatot.

A magyar futball a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától abban a reményben engedte külföldi légiósnak állni a legjobbakat, hogy később hazatérve majd itthon kamatoztassák tapasztalataikat. Azóta sok minden megváltozott – például nincs életkorhoz kötve az engedély, sőt, engedély sem kell – egy dolog azonban nem: szövetségi kapitányként vagy élklubok kispadján nem jellemzően ilyen típusú volt játékosok adják egymásnak a stafétát. Hol a hiba a rendszerben immár évtizedek óta?
Nehéz kérdés, amelyre én sem tudom az egyértelmű választ, de ez persze ettől még egy tényszerű dolog. Talán az lehet az oka, hogy sok tekintetben túl nagy a különbség az ott és az itt között, amit nehéz kezelni. Pedig nagy szükség lenne ezekre a játékosokra, nemcsak a kirakatban, hanem az utánpótlásban is, mert hiányosságaink bizony akadnak. Ezt 13 éves edzői tapasztalatom alapján határozottan ki tudom jelenteni. Így pedig nehéz felnőtt mezőnyben bármit megalapozni, abból tovább lépni. Amikor egy fiatal játékos nem tudja mindkét lábát használni, olyan lyukat rúg, hogy négyzetméternyi területen nem nő fű többet, vagy két hét alatt elkoptatja a cipője orrát, akkor bizony kimondom a véleményemet. Én bizony nem szeretnék másmilyen edző lenni, mint amilyen ember vagyok, amilyen játékosként is voltam. Amikor ilyet látok, látunk, nem fogunk szótlanul ülni, nem azért kaptunk kispadot, hogy aludjunk rajta. A mai világban azonban nehéz megmaradni a saját értékrendünk mellett, vigyázni kell, hogy mikor mit és hogyan mondunk. Amikor edzőként ezeket a hiányosságokat megemlítem a játékosnak, nem ritka, hogy csak jót nevetnek azon, amit mondok. Pedig sírniuk kellene…

Mi a leglényegesebb különbség a 35 pluszos futballistákat tekintve az akkor és a most között?
A tanulás, vagy legalább az, hogy nyitott szemmel éld meg a profi éveket, az akkor is ugyanolyan fontos volt, vagy lett volna, mint most. Ez nyilván személyiségtől függ. Most jóval több lehetősége van az aktív játékot befejező labdarúgóknak, hogy a sportágban maradjanak. Akkor gyakorlatilag az edzői volt az egyetlen szakma, amire többen is gondolhattak, még akkor is, ha sokakban azért ehhez nincs kellő elhivatottság. Most ellenben rengeteg irányba lehet elindulni. Lehetsz sportvezető, aki tanulta is a szakmát, nemcsak megtapasztalta, aztán úgy maradt, de lehetsz videós elemző, vagy akár játékosmegfigyelő, mint amilyen irányba elindult a fiatalabbik fiam. De ezeken túl is bőven akad még feladat egy profi klubnál. Minél nagyobb, annál több.

Most Soroksáron vezetőedző, a Ferencváros partnercsapatánál, ahol volt klubtársa, Szűcs Mihály a klubelnök, a feladat pedig az, hogy a Népliget legígéretesebb tehetségeit a másodosztályban építsék tovább. Ki dönt arról, hogy kik legyenek ezek a játékosok?
Ez egy közös döntés a Ferencváros és a Soroksár részéről, folyamatosan nézzük az U19-es, az NB III-as csapatot, és akiben látunk kellő potenciált, az megkapja a lehetőséget. Az elmúlt években több játékost sikerült így fejlesztenünk, akik végül kerettagok lettek a Ferencvárosnál. Pászka Lóránd, Lisztes Krisztián, legutóbb Halmai Ádám, hogy csak pár nevet említsek, de más élvonalbeli klub is vitt tőlünk fiatalt.

Milyen kritériumoknak kell megfelelni?
Az, hogy jó legyen a mozgása és az alapdolgokkal tisztában legyen, ez a beugró szint. Nálam pedig még az is, hogy csússzon, másszon, küzdjön, ahogyan csak bír a meccs utolsó pillanatáig. Szegény Simon Tibit idézem mindig, aki úgy volt ezzel: rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha.

Jó helyen van most Lipcsei Péter, megfelelő, szakmailag kielégítő számára ez a soroksári küldetés?
A Fradinál már voltam a második, majd az U21-es csapat edzője, most a soroksári kispadon ülve is erős a kötelék. Bár nagyon más az alapstratégia, a feladat viszont nagyjából ugyanaz, de azért közben meg kicsit különbözik is, hiszen a közeg, amelyben hétről hétre meg kell mutassuk magunkat, az más. Felelősségteljes edzői munka a tehetséggondozás, találok kellő motivációt ebben a küldetésben is, ahogy viszont játékosként, úgy edzőként is egy szint után tovább akarna lépni az ember. Én sem vagyok kivétel.

Mi lenne az ön esetében a továbblépés? A Ferencváros első csapatánál akár egy pályaedzői pozíció, amelyből aztán – mint az pont Máté Csaba esete példázza, bár ő több mint tíz év után kapott hosszabb távra bizalmat – lehet vezetőedzői is?
Akár az is előrelépés lehetne, igen, bár egyelőre ilyen előrelépési lehetőséget még nem kaptam. De más is lehetne előrelépés. Például ami edzőként a szakemberek vágya, hogy valahol a saját elképzelése szerint állítson össze egy keretet, ennek anyagi vonzatán ne kelljen sok kérdésben megalkudnia, majd tűzzenek ki komolyabb célokat, mármint csapatszinten, és két-három évet nyugodtan hagyják dolgozni.

Mit mond ma az Üllői úton a drukkereknek a neve? Bántja az önérzetét, ha a klub pályára lépési csúcstartójaként a fiatalabb generációknak már nem feltétlen jelent egyet a Ferencvárossal?
Sokan azért még mindig megismernek, de tény, hogy közben sokan már nem. Nincs ezzel semmi problémám, nem sértődöm meg, ez is az élet velejárója. A nevem ettől örökre ott marad a klub történelemkönyvében, és ezek a felejthetetlen évtizedek kitörölhetetlenek belőlem is.

A teljes beszélgetés: Index