Középpályásunkkal beszélgettek az eddigi pályafutásáról.

– Másfél év alatt két bajnoki cím. Ezt remélted tavaly, amikor a Ferencvárosba igazoltál?
– Igen. Egyrészt fontosnak gondoltam, hogy a csapatot segítsem elérni a céljait, hogy a bajnoki cím mellett eljusson a Bajnokok Ligája vagy az Európa Liga csoportkörébe, másrészt hogy fejlődjek, jobb játékossá váljak. Szóval igen, szerettem volna életemben először bajnok lenni. Az, hogy egymás után kétszer sikerült, különösen nagy öröm.

– A csapat két különböző arcát mutatta a szezonban. Remek Európa Liga-szereplés, és meggyőző NB I-es produkció az ősszel, nem várt vereségek és alacsonyabb pontszám a tavasszal. Miért történhetett így?
– Nem kifogásnak szánom, de számos sérülés nehezítette a mindennapjainkat. Ráadásul fontos játékosok estek ki hosszabb-rövidebb időre, nem beszélve Aissa Laidouni eligazolásáról. De alkalmazkodtunk, amennyire tudtunk, és ha akadt is nehéz periódusunk, csak megnyertük a bajnokságot.

– Azt azért kijelenthetjük, hogy a Fradinak sokkal jobbnak, harcosabbnak, elszántabbnak kell lennie, ha a BL csoportkörébe akar kerülni a nyáron?
– Igen. De lesz rá időnk felkészülni. Jön nemsokára a pihenő, amit szerintem a sokmeccses, hosszú szezon után megérdemlünk, közben összegezzük a történteket, aztán tele ambícióval visszatérünk a folytatásra. Az ősszel magas szinten játszottunk, szeretnénk ezután is a lehető legmagasabb nívót produkálni.

– Elég nagy utat tettél meg addig, hogy bajnok légy, a szó szoros és átvitt értelmében is. A nigériai Warriból indultál, ami azért kevéssé ismert helység idehaza…
– Olajban gazdag vidéken születtem, de éppen az abból termelt pénz miatt a korrupció is átszövi. Ez azért Afrikában gyakorta előforduló probléma, sajnos nem minden ember elég jellemes. Apám sokat dolgozott azért, hogy jusson étel az asztalra, ami nem mindig volt elég, és sokszor nem volt minőségi, de éheznünk nem kellett. Anyám az utca túloldalán egy pici standon árulta a portékáit, ő is igyekezett hozzájárulni a családi büdzséhez. Így is kuporgatnunk kellett, előfordult, hogy barátok láttak minket vendégül, de így mentek nálunk a dolgok: ha valakinek volt, adott a másiknak. Nagy család vagyunk, a féltestvérekkel együtt tíz feletti a létszám, az egyik testvérem itt van velem Magyarországon.

– Volt legalább kikkel focizni.
– Először csak az utcán fociztam, aztán a helyi katolikus templom csapatában játszottam, onnan kerültem a Bobbies United akadémiájára. Négy évet töltöttem el ott, sokat fejlődtem. Amatőr klub, az egyik kupa döntőjében mégis megtetszett a játékom egy portugál kapcsolatokkal bíró játékosmegfigyelőnek. Jelezte, a Leixoes érdeklődik irántam. Beszéltek az edzőmmel és a szüleimmel is, mi azonban nem tudtuk volna állni az utazást. Szerencsére lett egy nigériai támogatóm, ő segített elkészíteni az útlevelemet, megszervezni az utazást, így jutottam el a Leixoesba. Úgy, hogy addig csak amatőr szinten játszottam.

– A szüleid könnyen elengedtek a távoli Ibériába?
– Nem. Biztosan féltettek, meg sok sztori keringett arról, hogy afrikai ügynökök eladják Európába a fiatal játékosokat, azután viszont nem segítenek nekik. A miénk azonban vallásos család, hiszünk Istenben, és azt gondoltuk, úgyis mindig velem lesz. Én pedig addigra profi futballistává akartam válni, olyannyira, hogy az első két portugáliai évemben haza sem mentem. Igaz, nem is nagyon lett volna miből. A Leixoes U19-es együttesébe kerültem először, de egyedül az járt a fejemben, hogy mielőbb beverekedjem magam a felnőttek közé. A beilleszkedés könnyen ment, az egyedüli nehézséget az okozta, hogy nem nagyon volt pénzem. Havi kétszázötven eurót kerestem, és az első hónap után a következő három hónapban nem jutottam hozzá. A klubban jól bántak velem, volt hol laknom, és mert az egyik helyi pékség, valamint étterem szponzorálta a csapatot, reggelire és ebédre sem kellett költenem. Csakhogy ami pénzt kaptam, annak nagy részét hazaküldtem, ezért is jelentett problémát, amikor nem jutottam hozzá, szerencsére az ügynököm húsz eurókkal néhányszor kisegített. Egy év elteltével felvittek aztán a felnőtt csapatba, az újabb lökést adott, onnantól csak arra fókuszáltam, hogy a lehető legjobb legyek, és továbbra is támogathassam a családom.

– Miben fejlődtél a leginkább Estorilban?
– Sokkal gyorsabban kezdtem el játszani, kevesebb érintéssel. Fizikailag mindig erős játékos voltam, jól fedeztem a labdát, de az első osztályban egyszeriben sokkal jobb játékosokkal kellett csatáznom, akik gyorsabban játszottak, ehhez nekem is hamar alkalmazkodnom kellett. Az első osztályban azon kaptam magam, hogy egyszerre két játékos tör rám. A második vonalban még általában egy az egy ellen játszottam, itt becsapdáztak. Fel kellett gyorsulnom.

– Két élvonalbeli szezon után szerződtél Gentbe. Miért épp oda?
– Akkor is az ügynököm döntött. Vagy mondjuk úgy, meggyőzött. A Nantes-ba mentem volna, mert Belgiumot nem nagyon ismertem, a menedzserem azonban rábeszélt a Gentre. Az átigazolási időszak utolsó napján írtam csak alá, addig húztam. A Nantes-ba vágytam ugyanis. Ismerős futballistákkal is beszélgettem a lehetőségekről, ők is azt mondták, jó lesz nekem Gentben, és valóban nem bántam meg. A Nantes a kiesés ellen küzdött az azt megelőző szezonban, a Gent viszont a Bajnokok Ligájában szerepelt, az egyik legjobb belga klubnak számított, amikor megérkeztem, az Európa Ligára készült. Még gyorsabb játékra kényszerültem, és ha a portugál liga technikásabb is, a belga első osztályban nagyobb a futómennyiség. Soha az életemben nem edzettem annyit, mint Belgiumban, de Hein Vanhaezebrouck személyében nagyon jó trénert kaptam, kőkemény edzéseket vezényelt.

– A Fradi jelentkezése meglepetésként hatott?
– Nem tudtam szinte semmit a magyar bajnokságról, a Fradiról is csak annyit, hogy járt már a Bajnokok Ligájában. Aztán elkezdtem utánaolvasni és utánakérdezni, beszélgettem a bécsi Rapidban játszó egyik barátommal, ő azt mondta, nagyon jó csapat, gyönyörű város, nagyszerűek a szurkolói, menjek csak oda nyugodtan.

A teljes interjú: Büntető