A Fradinál és a Crvena Zvezdánál is felelevenítették a ’75-ös KEK-elődöntő emlékét.
Bálint László
Egy biztos, pokoli hangulatra számíthatnak a fiúk, remélem, őket is inkább űzni, hajtani fogja a hangorkán, mintsem gátolni a játékban. Egyébként is, tilos félni, megijedni a szurkolóktól, ők ugyanis – jó esetben – nem léphetnek pályára. Tuti továbbjutó lesz a Fradi, ha úgy futballoznak, mint a törökök vagy a Monaco ellen. Már nagyon várom, hogy tavasszal is szurkolhassak a mieinknek, hiszen amióta bevezették a nemzetközi kupákban a csoportkörös küzdelmeket, magyar csapat még soha nem élte meg a tavaszt. Tehát tizenkilenc év elteltével szoríthatnánk újra magyar csapatnak és ez pedig, nagy örömömre, most a Ferencváros lenne. Nem az eurók rúgják a pályán a labdát. A Monaco is jóval többet ér Fradinál a piacon, mégis lógó orral hagyták el a stadionjukat, amikor levertük őket.
Martos Győző
Másfél órával a mérkőzés előtt érkeztünk meg a helyszínre. Kimentünk, megnéztük a pályát, akkor már körülbelül 60 ezren voltak a stadionban. Emlékszem, olyan feszültség volt minden játékosban és vezetőben, hogy az szavakkal elmondhatatlan, de szerencsére még a mérkőzés elején tudtunk egy gólt rúgni, amellyel megnyugtattuk magunkat és felbosszantottunk az ellenfelet. A tizenegyes előtt nem sokkal Filipoviccsal együtt ugrottunk fel fejelni, ő előttem volt, én mögötte, és mivel magasabb voltam nála, az ő feje az orromat találta telibe. Elsötétült előttem a világ, elkezdett dőlni a vér az orromból és a könny a szememből, de mivel már csak percek voltak hátra, maradtam a pályán. Tehát szó sincs arról, hogy egy üveggel orrba dobtak volna a nézők, ez csak egy városi legenda, Filipovics kobakja törte el az orrcsontomat. Amúgy le a kalappal Eschweiler előtt, hogy volt mersze befújni a büntetőt 110 ezer fanatikus szerb előtt, de hát ha egyszer tizenegyes volt! Arra emlékszem még, hogy a jugó drukkerek zokogtak, a fradisták, mert ilyenek is voltak szép számmal, pedig velünk ünnepeltek.
Mucha József
Elképesztően ellenséges hangulat fogadott minket, amikor odaértünk. Nagyjából 100-110 ezer néző volt a belgrádi Marakanában, mind bizakodóak voltak, 2-1-re kaptak ki Budapesten, így azt hitték, hogy játszi könnyedséggel vernek majd meg minket. Testileg és lelkileg is fel kellett készülnünk rá, hogy mi vár ránk. Egy órával a kezdés előtt kimentünk, Dalnoki Jenő jó érzékkel már akkor kiküldött bennünket a pályára, hogy valamennyire megszokjuk, mi vár ránk: hatalmas füttykoncert, pirotechnika, de mindenkiről lesütött, hogy valóságos ellenségként tekintenek ránk. Az ő szemükben mindenek voltunk, csak úriemberek nem. A kiállítás miatt – ahogy mondani szokás: „Megfogyva bár, de törve nem…”- végül döntetlent játszottunk, és mi jutottunk a döntőbe. A mérkőzés után odamentünk a kilátogató szurkolóinkhoz, ám az üvegektől kezdve minden repült felénk, így a lehető leggyorsabban kellett bemennünk az öltözőbe. Ami a mostani a helyzetet illeti: nagyjából megfeleződött a stadion befogadóképessége, de a szerbek fanatikus szurkolását ismerve forró légkörre számíthatunk Belgrádban. A helyi szurkolók minden alkalommal kitesznek magukért, de a kilátogató fradisták biztosan felveszik majd velük a kesztyűt, miként a két csapat is biztosan nagy csatát vív majd egymással.
Rab Tibor
Még ma sem tudok egész pontos jelzőt találni arra a hangulatra, ami akkor minket fogadott. Én még nem voltam húsz éves, az előző körben, Liverpoolban játszottam az első felnőtt mérkőzésemet a Fradiban, most pedig hirtelen a pokolban találtam magamat. Másfél órával a kezdés előtt kimentünk megnézni a pályát, ami örök szokás a futballban, és már akkor mintegy nyolcvanezren pfújoltak, fütyültek minket. Ez persze jól jött, mert így a hangulattal már ekkor, és nem pedig a kezdés előtti percekben szembesültünk. Néma csönd borult a gól pillanatában a stadionra Laci góljánál, de utána újult erővel kezdte el a száztízezer ember biztatni a hazai játékosokat, akik a második félidő elején kiegyenlítettek. Nem éreztük, hogy nagy baj lehet, ám a játékrész derekán Bálint Lászlót oktalanul kiállította a játékvezető. Egyrészt olyan szabálytalanságból előtte tucatnyit is hozott a meccs, ráadásul nem is ő gáncsolt, hanem Martos Győző, de a nagy tumultusban ezt elnézte a bíró. Kulcsember esett ki, és Dalnoki Jenő szólt, hogy én álljak a védelem közepébe Bálint helyére, Mucha József pedig lépjen vissza beállósnak. Azért eshetett rám a választása, mert Liverpoolban az angolok folyamatosan ívelték a kapu elé a labdát, Bálinttal annyit voltunk a levegőben, hogy a lefújásig szinte le sem estünk, de jól megálltuk a helyünket. Én nem mertem odanézni a tizenegyesnél. Később mondták el, hogy a labda lassan gurult, alig ment el a hálóig. Nem tudom, miért nem roppantunk össze a kiállítás után, talán azért, mert magyarok vagyunk, mert fradisták vagyunk, egész egyszerűen extázisban futballoztunk, és kettő kettes döntetlennel bejutottunk a döntőbe. Bár a világ és a futball ennyi idő alatt teljesen megváltozott, a szerb szurkolók fanatizmusa ugyanolyan maradt. Nehéz mérkőzés vár a Fradi játékosaira, de végül is ez munkájuk, profik, akiknek ezt is meg kell oldaniuk. Nem féltem őket, mert úgy látom, idegenben olykor jobb teljesítményre képesek, mint otthon, nem ijedtek meg a Slovan Bratislava stadionjában sem, ráadásul a csapat már évek óta ott van a nemzetközi porondon, ez pedig ijedős játékosokkal nem menne. Jó eredményt várok csütörtökön este.
