Attila azt is elmondta, hogy ki volt ez a játékos.

– Mostanság a borászkodás, vagy a futball érdekli jobban? S ha netán a régi szakmája a nyerő, az utóbbi évek külföldi trénerei – Thomas Doll, Szergej Rebrov, Peter Stöger, Sztanyiszlav Csercseszov – közül Ön szerint melyikük volt a legnagyobb hatással a Fradi játékára?
– Szerintem Rebrov volt a legnagyobb hatással a csapat játékára. Azt nem mondom, hogy szemet gyönyörködtető volt a produkció, de egyértelműen el lehetett mondani, hogy látszott az edző munkája a csapaton. Még ha nem is volt látványos, de vitathatatlanul eredményes igen. Ami pedig a borászkodást és a futballt illeti, mindegyik szuper dolog, ám az életem nagyobb részét a futball tette ki, nyolc éves koromtól benne vagyok, ami nem múlik el nyomtalanul. De a labdarúgás mellett érdekel a vendéglátás, a szállodaipar, ami a szőlőre és a borra is igaz. Szóval, nem hagyott űrt maga után az, hogy kiszálltam a fociból, s ez akkor is igaz, ha azok az évek belém égtek, elvégre a csapattársaimmal több időt töltöttem, mint a családommal.

– Pályafutása során kinek köszönhette a legtöbbet?
– A klasszikus sztori, hogyan lettél fradista? Hát úgy, hogy édesapám is a Ferencvárosban védett, mikor Martos, Bálint, Ebedli, Rab és a többiek még fiatalok voltak. Annak a csapatnak labdát szedtem, majd pedig apukám lett a kapusedzőm. Az alapokat neki köszönhetem, hiszen 8-18 éves korom között ő tanított mindenre. Amikor elmentem a Fradiból, Vácra kerültem, Csank János kezei közé, ahol négy éven keresztül rengeteget edzettem, úgyhogy apu után Csank János következik. A szerencse mellém állt, amikor Csepelre igazoltam, s Kakas László lett a kapusedzőm, vele az MTK-ban is együtt dolgoztam, ahol bajnok lettem, s másodvirágzásomat éltem. Ám mellettük ugyanígy kihagyhatatlan Novák Dezső bácsi, aki miatt visszamehettem a Fradiba, ahol akkor már nem volt Józsa és Zsiborás, viszont Dezső bácsi nem volt elégedett Szeiler és Balogh teljesítményével, s egy kapust akart hozni. A választása rám esett.

– A karrierjére, illetve a további életére mekkora hatással volt a Ferencváros 1995-ös BL-szereplése?
– Röviden: óriási hatással volt rá. Nem sokkal, pár évvel voltunk a rendszerváltás után, s hiába írtunk 1995-öt, még mindig nem volt jellemző, hogy külföldi csapat Magyarországra jöjjön. Pláne ilyen komoly tétmérkőzéseket játszani. Még az is kuriózum volt, hogy a Haladás az Arsenallal játszott edzőmeccset, vagy hogy Matthäus idejében Argentína ellen léphettünk pályára idehaza. Összességében az a BL-szereplés minden fradistának, játékosnak és szurkolónak meghatározta a jövőjét. Arról nem beszélve, hogy engem – talán ennek hatására is – Mészöly Kálmán beválogatott a nemzeti csapatba.

– Mi futott át az agyán, amikor anno a Grasshoppers tizenegyesrúgáshoz készülődött?
– Akkor ilyenkor nem fut át semmi, vághatnám rá, de aztán mégis. Sőt, három dolog is, ha szakmázhatunk picit. Az első, hogy sáros, mély talajú pályán játszottunk, a mi a rúgó játékosnak nehézséget okoz. A második, hogy egy védő rúgta a tizenegyest, akik általában nem szoktak variálni, nem cselezősek, nem fifikásak. És ha még sár is van, egy jobb lábas védő – s ez a harmadik – ritka, hogy kifordítja a belsőt és a bal kezemhez rúgja. Szóval, arra számítottam, hogy jobbal, a jobb kezemhez rúgja, ami be is jött.

– Egy Dibusz Dénes, Bogdán Ádám, Hajdu Attila hármasból melyikük kerülne ki győztesen? És melyikük fogna meg több büntetőt?
– Egyértelműen én fognék meg több büntetőt… Komolyra fordítva, sohasem könnyű egyik sportágban sem összehasonlítani különböző időszakok játékosait, mert az idő előre múlásával mindegyik sokat fejlődött. Azokkal az erényekkel, amelyek nekem voltak, a mostani fociban nem feltétlen tudnék kibontakozni. Én 21 évesen, amikor az első NB I-es mérkőzésemet játszottam a Vác színeiben, Nagy Tibor hazaadására még ráfeküdtem, s nem ítélt ellenem szabadrúgást a bíró… Nekem volt szerencsém a világ legjobb söprögetője mögött védeni, őt úgy hívják, hogy Telek András, de az ő posztja is megszűnt létezni a vonalvédekezéssel. Más volt egy kapusnak mögötte, s említhetem ezen a poszton a csepeli Váczi Dénest is, aki ugyancsak remek söprögető volt. De azóta rengeteg minden megváltozott.

– A bajnokság ugye zsinórban negyedszer megvan, ez már valahol kötelező is, de vajon mennyi esélyt lát az európai kupaszereplésre, konkrétan: mire viheti ez a csapat a Bajnokok Ligájában?
– Visszamennék az első nemzetközi szerepléshez, ami nagy siker volt, és a csapat utána is folyamatosan szerepelt a nemzetközi kupában, 25 év után újra bejutott a BL csoportkörébe is. És ezek során kevés olyan mérkőzés volt, amikor úgy éreztem, hogy a Ferencváros alárendelt szerepet játszik magasabb szinten kvalifikált ellenfelével szemben. Ez egy olyan alap, amire lehet építeni. Ahogyan eddig helytállt a Fradi a BL-ben, túljutva a selejtezőkön, ugyanúgy képesnek tartom a mostani csapatot is arra, hogy esélyes legyen a főtáblára kerülésre. De akár azt is mondhatom, hogy a mai Fradinak annyi esélye van a BL-főtáblára, amennyi nekünk volt…

– Tévékommentátorként bőven van rálátása nem csak a 27 évvel ezelőtti, hanem a mai viszonyokra is. Hogyan jellemezné az 1995-ös és a 2022-es Fradi közötti különbséget? És itt most nemcsak az intézményi különbségre gondolok, hanem a játékbelire is.
– Az intézményi különbségről annyit, hogy ma már mesés körülmények között készülhet nemcsak a Ferencváros, hanem az összes többi első osztályú együttes. Teljesen más, mint a mi időnkben, most magas színvonalú létesítményekben edzhetnek, játszhatnak. Legalább ekkora különbséget látok a játékbeli elemekben is. Alapvető különbség, hogy a mi csapatunkban három légiós lehetett, a magyar játékosok kilencven százaléka pedig saját nevelésű volt. Ez további unikumnak számított. Amivel nem akarom a mostani Fradit kritizálni, mert ma a sok külföldi játékos jelenléte nemzetközi trend. Hogy messzebb ne menjünk, a Real Madrid 25-30 fős keretében egy, maximum két spanyol futballistát találunk. De a mi időnkben az érzelmi kapcsolat a játékosok és a közönség között mélyebb volt, hiszen a szurkolók látták játszani az utánpótlásban a kis Lisztest, Teleket, Simon Tibit, aztán látták a felnőttben is, a BL-ben. És persze változott a taktika is, a nemzetközi trendnek megfelelően.

– Sokat változott-e a kapusposzt azóta, amióta Ön volt a Ferencváros első számú kapusa?
– A lábbal való játék egyértelműen, mert ma egy kapus körülbelül 45-ször ér lábbal a labdához egy meccsen, és kétszer kézzel… Ez régen elképzelhetetlen volt. Meg aztán most magasan fent védekeznek a csapatok vonalban, így sokszor ki kell futni a védelem mögé, szemben a csatárokkal, ami szintén ritka volt a mi időnkben, bár már elkezdődött, de nem terjedt még el. Egyébként minden, labdarúgást érintő újítás a kapusok kárára történik, hogy több gól szülessen. Még az is, hogy a hazaadást nem lehet megfogni, illetve a labda, hogy ne szívja a vizet, ma már műanyag, így viszont szitál a levegőben, s kiszámíthatatlan a röppályája.

SportPlusz