Néhány vers a Fradi múltjából.

A hivatalos oldal is megemlékezett róla, hogy egy ferencvárosi fiatal, a focizni is szerető József Attila születésnapján emlékezünk meg a magyar költészet napjáról. Aligha lepődik meg bárki, hogy egy olyan csodálatos valami, mint a Fradi, számos esetben volt múzsája a költőknek is.

Az első Fradi indulónak nem ismerjük sem a szerzőjét, sem a dallamát, mégis a versből áttör a Fradi-szív lendülete éppen úgy, mint a klubszeretet:

Mi ferencvárosiak vagyunk
Keményen harcolunk,
Az ellentől nem rettegünk
Goaljukra [kapujukra] törtetünk.
A labda vígan felrepül Lábunk súlya alatt.
Mi támadunk és meg nem állunk,
Míg gólba nem akad.
Most sorba szépen felálljatok, felálljatok!
A labdát előre adjátok, s vigyázzatok! Előre, előre hát!
Ilyen gárdának valóban nincs párja a világon,
Nem félünk mi senkitől,
Legkevésbé az ellentől.
Hipp, hipp hurrá!

Z. Horváth Gyula, aki polgári foglalkozása szerint mérnök volt, másodállásban pedig neves dalszövegíró, az alábbi gyönyörű versben emlékezett meg Tóth Potyáról:

AKKOR IS NAP VOLT… (Tóth Potya István emlékére)

Akkor is nap volt
fagyos, csikorgó
rút haláltáncát járta a világ
egy pince mélyén csattant a zár s az ajtó
dühvel vigyázta hallgatag fiát.

Ki volt, ki tudta?! számon nem kérte senki ott jeltelennek lenni volt a jó, az életednek ára volt, ezernyi s mert nem fizettél, eltakart a hó.

Ki úgy szeretted hazádat és a házat hol születtél és visszavágytad azt, a szökés csábító ördögét leráztad pedig az út. Te tudtad merre tart.

Itt állsz előttem
szemedben tiszta fények,
tükrét nem törte össze semmi kin.
Így csak a másokért élők remélnek s hogy nem vagy többé, szörnyű volt a hír.
Emlékszem, ’26 víg nyarára utolsó meccs, első edzői gond.

Te „nyolc-ház” szülötte
zöld—fehér álmok kovácsa
csak hazát féltő érzésed volt nagyobb.
S ha most az új híd, új kövére lépek mit menteni jöttél Te és társaid, a vastraverzek közt a szél, mint furcsa ének súgja, ha úgy adódna itt lennél, megint.

Nem voltál hős, csak jobbat, mást akartál s tettél is érte, úgy ahogy akadt a szenvedőkhöz mindig lehajoltál s a rosszakhoz is volt még jó szavad.
így kellett tenned?! jobb lett-e volna másképp’
Te válaszolsz hallom, becsület — ember egy lehet, csak egy.
S egy rossz ötvözetből készített harangból a legszebb hang is, mindig félrecseng.

Akkor is nap volt
kékfényű tiszta hajnal
már béke bújt a Gellért-hegy mögött
most állok a hídon, reám köszönt a nappal,
s Te ott vagy látom milliónyi arcban
az emléked őrző túlélők között

Régi klasszikusunk, Somló Ferenc verse, aki a Fradi 1911-12-es téli túrájának állított emléket, a Fradit és a nemzeti büszkeséget már akkor is összekapcsolva:

Somló Ferenc: Az FTC-hez

Magyar hazánk pezsgő szívében
Üdv néked, ó dicső csapat!
Üdv néked egy nemzet nevében
Amely a harci út alatt
Szorongva leste minden lépted
A messze Nyugat színterén
Egy nemzet szíve dobbant érted
Egy nép vetett beléd reményt.
S te néma vágyunk megértetted
S amiért szívünk dobogott
Sikerre vitte minden tetted
A szent nemzeti lobogót!
„És a magyar név megint szép lesz
– a diadal reményt fakaszt –
Méltó lesz régi nagy híréhez”
Mint Petőfink dalolta azt…
Hódító út volt a tiétek
Diadal és újra diadal
Meghajtják zászlóik a népek
Dicsőségetekhez halk a dal.
Beszéljenek tettek helyettem:
Münchenben az első stáció
S ím látjuk boldog önfeledten
Győzelmet hoz a távíró!
Majd Hamburg, Bréma jő a sorba
S a zászló győztesen lobog.
A háromszínben nincsen csorba
S magyar szívünk büszkén dobog!
Aztán a nagy Berlin várt rátok
Ám kettős siker járja itt,
Magyar fiúk felülmúltátok
Hadik gróf hős huszárjait!
És dicső küzdelmetek látta
A messze ködös Anglia
És erőtöket megcsodálta
Mert meg kellett csodálnia.
Magyar fiúk! Hős zöld-fehérek
Egy egész nemzet vesz körül
Hálával és Árpád nemzetének
Minden fia újong-örül.
Hogy megtudhatta – hála égnek
Munkátok révén a világ,
Hogy él e nemzet, nem törik meg
A százados tragédiák…
Hogy van jövője a magyarnak
Habár a múltja mostoha,
Hogy, melynek ily fiai vannak
A nemzet nem hal meg soha!