A Statisztika legendás, 25-szörös BEK-győztes edzőjét egy szomorú emlék is köti Clubunkhoz.
– Ha mégis valaki szánna rá kis időt, minek kellene szerepelnie Ormai László gyerekkoránál?
– Annak, hogy futballoztam. Erzsébeten laktunk, közel a pályához, tízévesen már az ESMTK játékosa voltam. A foci szeretete egyébként apámról ragadt rám, azt mondta, az első szavam nem az apa vagy az anya volt, hanem a Fradi. Óriási fradista volt, minden mérkőzésre elment, előfordult, hogy biciklivel indult útnak valamelyik vidéki helyszínre. Még nem voltam egyéves, amikor magával vitt, sokáig vele, később pedig már egyedül jártam Fradi-meccsre.– Milyen poszton futballozott?
– Akkoriban úgy mondták, half és összekötő. Mindegy volt, hogy jobb vagy a bal oldalon kell játszanom.– Tehetségesnek számított?
– Magas gyerek voltam, jól fejeltem, jól cseleztem, emiatt összevissza rugdosták a bokámat. Akkoriban az ESMTK az első osztályban szerepelt, válogatottközeli futballisták erősítették a csapatot, én pedig az ifik között játszottam. A Budapest-bajnokság döntőjében a Fradi volt az ellenfél, az utolsó percekben egygólos hátránynál tizenegyest kaptunk, de kapufára rúgtam és kikaptunk. Nagyon elkeseredtem, ráadásul a térdemmel is gondok voltak, az orvos azt mondta, vagy kés alá fekszem, vagy egy évet pihennem kell. Az utóbbit választottam.– Miért?
– Mert nem akartam a műtétet. Pedig a Fradi-meccstől függetlenül számoltak velem, a Budapest-válogatottban is pályára léptem, de nem akartam kockáztatni. Közben megismertem egy lányt, aki pingpongozott, s hívott, menjek el vele az edzésre. Gondoltam, itt is labda van, csak kisebb, mit veszthetek. Néhány hónap múlva már Lotaller Henriette – aki később a Statisztikánál a játékosom volt – édesapja egy amatőr bajnokságon felfigyelt rám, beajánlott az NB II-es Hazai Fésűsfonó csapatába.forrás és teljes interjú: nso.hu
