Pólósaink vezetőedzőjével, Varga Zsolttal beszélgettek.

A „tízes” sorozatról:

A két évvel ezelőtti hannoveri BL-győzelem biztosan egy időszak lezárása volt. Elértük a maximumot, amit klubszinten el lehetett érni. Az utána behúzott két győzelem (Szuperkupa és Magyar Kupa) alkalmával már éreztem, hogy valami mintha más lenne. Ezt annak tulajdonítottam, hogy átrendeződés, újjáalakulás történt a csapaton belül, a sok győzelem után eleve kell egy kis idő, hogy újratöltődjön mindenki, elérje azt az energiaszintet, ami az ilyen trófeák megnyeréséhez nélkülözhetetlen. Mi már esélyesek voltunk mindenhol, ez egy teljesen más lelki és pszichés alapállapotot hozott. A Coviddal megterhelt két év pedig a következő szakasz, ami most zárult le. Ha a számok oldaláról nézzük, akkor a 10-es szám önmagában is egy kerek egész, ez is lezárult, így is lehet rá tekinteni. És ahol lezárul egy szakasz ott nyílik egy új fejezet. Ha visszatekintünk az olyan nagy csapatok történetére a vízilabda mellett akár a futball, a kézilabda, a kosárlabda világában, amelyek egy ideig megnyernek mindent, azt látjuk: ha nem változtatnak a csapatösszetételen, valahogy túlnövik magukat és nehezen tudnak újra nyerni. Szükség van markáns változtatásokra, ez meg azt hozza, hogy idő kell, míg kialakul egy új nyerő összetétel, s a csapat új lendületet kap. Ez a folyamat el is indult, sajnáltam, hogy egy-egy kiszemelt játékost nem tudtuk szerződtetni, de jók voltak a döntéseink, ütőképes csapatot sikerült összehozni a 2020-2021-es szezonra is. Mindig a győzelem volt a cél, az, hogy az ellenfélből alaposan felkészülve kihozzuk magunkból a maximumot. Aztán ennek a klubszezonnak sajátos története lett. Ugye, van az a mondás, hogy „Ami nem öl meg, az megerősít!” – hát ebben az évben elbizonytalanodtam e tekintetben…

A koronavírusról:

Tértek vissza a covidosok, Dumi 45 nap után, Marci 21-22 nap után, tele félelemmel, problémákkal, covid-protokollokat olvasgatva, hogy miként kell ilyenkor visszatérni. Pulzusmérővel úsztak, hogy tudjunk vigyázni, ne menjen a pulzusuk 140-150 fölé, ne kapjanak olyan terhelést, ami nehezíti a rehabilitációjukat. Négy hét után pedig már csak azért is elküldtem őket terheléses vizsgálatra, hogy pszichésen lássák, valóban terhelhetők. Nem akármit kellett kigyógyítani a fejekből, hanem azt, hogy akár meg is halhatnak edzés közben. Mert erre gondolva nem lehet rendesen dolgozni. Ilyen problémánk még sose volt, egy sor dologra rá kellett jönni, ki kellett találni és megcsinálni.

Nem tudom megmondani, hogy az a rengeteg szöveges és képi információ, az állandó fenyegetettség sulykolása, a „halál, halál, halál” mennyiben jelentett segítséget azoknak, akik elkapták a betegséget. A magam tapasztalatai alapján azt mondom, hogy ha nincs ez az általános rettegés, akkor talán egy picivel könnyebb lett volna nekem személy szerint. Mert amikor bent vagy egy szobában egyedül, csak az kattog a fejedben, hogy ide be nem jöhet hozzád senki, lehet, hogy soha többé nem látod a rokonaidat, ismerőseidet, lehet, hogy holnap rákötnek a lélegeztetőgépre. Rettegve nézed a szaturációmérőt, hogy milyen a véroxigén-ellátásod, aztán elkezdesz köhögni, minden nap lázas vagy és egyre gyengébb, akkor nagyon nehézzé válik a helyzet elviselése. És hiába kérdezősködtem, nem igazán tudott senki bármit mondani. Mert nem tudták ők sem, hogy mi lesz. Azt kellett hallanom újra és újra: „Hááát, van, akinek ilyen…„. Hogy rám személy szerint a vírus miért hatott így – ezen rengeteget gondolkodtam. Valószínűleg az edzettség, a jó fizikum tette lehetővé azt, hogy túléltem. Ha sokkal rosszabb fizikai állapotban kapott volna el, akkor lehet, most nem ülök itt. Miután túl voltam rajta, igyekeztem segíteni másoknak, akik bajba kerültek. Már azzal jót tettem, hogy elmeséltem a történetemet, elmondtam, mik a következő várható dolgok, igyekeztem oldani a feszültséget: nyugodj meg! Mert – és erről kevés szó esik – a legnehezebb az egészben az, hogy mindenki pánikba esik.

A Bajnokok Ligája nyolcasdöntőjéről:

Elmondtam mindenhol, hogy rendkívül büszke vagyok a játékosaimra. Mindazok után, amiken év közben átmentünk, vissza tudtunk jönni játékba és nem az történt, ami, valljuk be, benne lehetett volna, hogy a játékosok már alig várják, hogy vége legyen. Tudott volt, hogy hatan elmennek, de mégis: mindenki ott maradt fejben. Mindenki koncentrált, mindenkin láttam, hogy tényleg nagyon sajnálja a bajnokságot, és bizonyítani akar. Ez volt a legfontosabb! Mindannyian azon voltunk, hogy bizonyítsuk amit legbelül igenis érzünk, tudunk, hogy egy nagyon jó csapat vagyunk. Mutassuk már meg! Ez volt a fejekben és szerintem ennek volt az eredménye, hogy ismét BL-döntőt tudtunk játszani.

A folytatásról:

Hoztunk egy döntést arról, hogy a következő egy-két év miről kell, hogy szóljon nálunk. Azért a világon szereplő extraklasszis játékosok száma eléggé limitált. Az Új Belgrád beindult, a Recco megmaradt az eddigi szinten, az Olympiakosz újraépítette önmagát, a Brescia megpróbálta megtartani a legjobb játékosokat. Ésszerű, logikus lépés, hogy ebben a helyzetben tehetséges fiatal játékosokból kell nevelnünk egy új gerincet, amelyre aztán lehet építkezni, kialakítva egy olyan csapatot, amely hasonló sikerek várományosa lehet. Nehéz is lett volna mást csinálni. Elment tőlünk hat játékos – nagyon különböző okok miatt. Volt, aki már megállapodott velünk a folytatásról és mégis távozott, más – a világ egyik legjobb játékosaként – családi okok miatt tért vissza a hazájába, s amikor elköszöntünk, összeölelkeztünk és láttam a könnyeket a szemében, jól érezte magát nálunk. Most építünk egy olyan csapatot, amely „munka alapú”. És ha az a hat-hét ember, akiknek kulcsszerepet szánok, eléri a kívánt szintet, ők egy nagyon erős magot jelentenek majd, rájuk építve jellegzetes és eredményes lesz a játékszisztéma.

A teljes, kétrészes interjú, amelyben többek között szóba kerül még a Fradinál bevezetett új módszer, az ominózus időkérés, a „fradiellenes” hangulat is, a VLV-n olvasható el egészében: 1. rész, 2. rész – érdemes időt szánni rá!