A női kézilabda válogatott elkezdte a felkészülést a tokiói olimpiára.
Galéria: MKSZ, NSO
Kovacsics Anikó és Elek Gábor:
Bíró Blanka
Egy nappal később vettem át a formaruhámat, és amikor felpróbáltam, átfutott rajtam, milyen érzés lehet Tokióban viselni. Még igazából fel sem fogtam, mekkora lehetőség előtt állok, éppen ezért nem spórolok, teljes erőbedobással dolgozom, hogy ott lehessek a csapattal Japánban. Hiába szerepeltek már sokan világ- és Európa-bajnokságokon, az olimpia teljesen új közeg, Görbicz Anitán és Tomori Zsuzsin kívül másnak nincs is tapasztalata róla. Hogy mi a helyzet a meleggel? Szeretem a nyarat, a napsütést, sokkal jobb, mintha esne az eső, ráadásul a futásokat leszámítva amúgy is bent, klimatizált csarnokban edzünk.
Szucsánszki Zita
Tisztában vagyok vele, hogy most kapjuk meg az alapokat Tokióra, és alaposan fel kell tankolnunk, mivel a sorozatterhelés miatt hamar lemegy majd rólunk az izomtömeg, mégis kicsit fáradtnak érzem magam, talán a hőség miatt. A hangulat mindenesetre jó, segít a tudat, hogy itt vagyunk a Balatonnál, még ha sokat nem is fürdünk benne. Pszichológusok készítenek fel minket a bezártságra, és hogy az ellenfeleken kívül másokkal nem találkozunk az olimpián. Mindenki pozitív, örül, hogy eljutottunk idáig, ezért nincs más dolgunk, csak élvezni a játékot.
Elek Gábor
Mindenki nagyon motivált. Hozzáteszem, most még nagyon kevés idő telt el, így a pihenők utáni klasszikus problémák, hogy itt fáj, ott fáj az izomláztól, egyelőre nem jelentkeztek. Mindentől függetlenül, kellő ösztönzőerőt ad, hogy tizenhárom év után ismét részt vehetünk az olimpián. Ha úgy nézzük, hogy július huszonötödikén játsszuk az első meccset, az még távolinak tűnik, de amikor leülünk egy papír elé megtervezni a programot, akkor látszik, milyen kevés az időnk. Az előző idény után legalább annyira fontos volt, hogy a játékosok, amennyire lehet, megfelelő pihenőidőhöz jussanak a befektetett munkát szem előtt tartva. Ennyi idő van, nincs több, nem tudunk mit csinálni. Nagy változások nem lesznek az eddigiekhez képest, nincs is rá elég időnk, szóval várhatóan minimálisan építünk be új elemeket. Ennyi idő alatt nem lehet átstrukturálni a csapatot, de nincs is értelme. Az alapokat kell tovább építeni és erősíteni. Elmondtam a csapatnak is, hogy ez nem lesz hálás dolog. Most itt van 19 mosolygós arc, de közülük négyen valószínűleg hosszú időn keresztül a köszönésemet sem fogják fogadni. Nekem is megszakad majd a szívem, de a döntést meg kell hozni, és ki kell jelölni a keretet.
Csapatfotózás:
