Labdarúgó csapatunk korábbi kiválóságával, fiókcsapatunk jelenlegi vezetőedzőjével beszélgettek.

– Klubrekorderként mindenki a Ferencvárossal kapcsolja össze a nevét, pedig gyerekként a Vasasnak szurkolt. Miért szimpatizált az angyalföldi csapattal?
– Miután a szüleim elváltak, egy évet leszámítva Kazincbarcikán maradtam az édesapámmal, a szünidőket pedig a Budapesten élő édesanyámnál és a nagyszüleimnél töltöttem. A nagypapám a Vasasnál volt sofőr, az akkori elnököt fuvarozta, és gyakran kivitt a Vasas-pályára. Szerelgette a játéktér mögötti garázsban parkoló autót, én pedig néztem az edzést. így lettem gyerekként Vasas-szurkoló, ezt sosem tagadtam meg, de amióta tizennyolc esztendősen bekerültem a Fradi-családba, már zöld a vérem.

– Milyen volt a gyermekkor Kazincbarcikán?
– Nem számítottunk gazdag családnak. de mindent megkaptunk, ami a szüléinktől tellett. Az első stoplis cipőmet a nagypapámtól kaptam, és a világ legboldogabb embere voltam, amikor felhúzhattam a lábamra. A Miskolc melletti községben, Hejőcsabán, egy iskolai meccsen vettem fel először, négy
gólt szereztem aznap.

– Később pedig ingázott az NBII-es bajnoki és az iskolai focimeccsek között?
– Ez csak egyszer fordult elő. Már az NBII-ben futballoztam, amikor vasárnap délelőtt egy iskolák közötti bajnokság döntőt játszottunk Szegeden. Délben véget ért a mérkőzés, utána beszálltam a vállalati autóba, mert délután ötkor kezdődött a BVSC elleni hazai bajnokink. Az iskolának és az egyesületnek is meg kellett felelni, de valahogy megoldottuk.
Sőt, az edzőnk azt nyilatkozta, hogy a BVSC ellen a mezőny egyik legjobbja voltam.

Asszem mindenféleképpen

Az utóbbi években rendre a Portugáliában adott interjúmat idézik fel velem kapcsolatban, amelyben a kelleténél többször használtam az „azt hiszem” és a „mindenféleképpen” szavakat. 23 esztendősen adtam azt az interjút, a kamerák miatt talán túlságosan izgultam, az ilyen végeredmény benne van a pakliban. Azóta éjjel-nappal ezt kapom, de nincs ezzel semmi probléma. Megesik, hogy a kamera közelséges miatt a labdarúgó olykor nem találja a szavakat, de sosem bántott, ha valaki felemlegette a nyilatkozataimat. Olyan ember nincs, aki még nem hibázott az életben.

– Hogyan került később a Ferencvároshoz?
– Apu azt mondta, hogy a Honvédés a Békéscsaba is meg akart szerezni, de ő a Ferencváros mellett döntött – idő pedig őt igazolta. Akkoriban még nem voltak menedzserek úgyhogy Magyar Zoltán, a Ferencváros akkori intézője apát kereste meg. Ennek már harminckét éve, akkor történt, amikor a Kazincbarcikával osztályozót játszottunk a Honvéddal. Az első meccsen jól játszottam, Nyilasi Tibor és Magyar Zoltán akkor figyelt fel rám. A visszavágón végül nem sikerült kivívni az élvonalba kerülést, úgyhogy leültünk, és egy írógéppel lepötyögtük az első ferencvárosi szerződésemet. Természetesen én is aláírtam, de mivel nem voltam még tizennyolc esztendős, igazából apu aláírása hitelesítette az üzletet. Az ifjúsági Európa-bajnokság után csatlakoztam a kerethez, a többi pedig történelem.

– Gondolta volna, hogy már az első találkozó feledhetetlen lesz?
– Dehogy! Nyilasi Tibor első meccse a Fradi kispadján éppen az Újpest elleni idegenbeli derbi volt, nem számítottam rá, hogy új fiúként egyből a kezdőcsapatban találom magam – mégis így történt. A Kazincbarcika játékosaként nem tudtam pontosan, hogy mit jelent a Ferencváros-Újpest párosítás, aztán amikor megláttam a rengeteg nézőt, hamar rájöttem. Három védővel álltunk fel, Limperger Zsolttal együtt emberfogó voltam, Pintér Attila pedig a középhátvéd. Az öt nullás győzelem életre szóló élményt jelentett.

Újpest

Nem jártunk össze, nem voltunk barátok a lila-fehér játékosokkal, de mindig tisztelettel beszéltünk egymásról. A pályán nem kíméltük a másikat, a vezérszurkolóknak is élet-halál kérdés volt a derbi, de sosem jelentett gondot, hogy a meccs után megigyunk egy sört a nagy vetélytárs játékosaival.

José Mourinho

Szenzációs edző, és sosem felejtem, amikor a Magyarország – Argentína válogatott mérkőzés előtt a régi Népstadion hosszú folyosóján egyből öleléssel köszöntött, amikor meglátott – pedig akkor már több mint tíz éve nem találkoztunk. A kisebbik fiamat bevitte az argentinok öltözőjébe, így közös képet csinálhatott Hernán Crespóval.

Frutti

Annak idején a szurkolók is kijárhattak az edzésekre, sok idősebb bácsinak az volt az élete. Szegény Zavadszky Gábor nagypapája például minden tréningünkre kijött, és mindig frutti volt a zsebében. Mialatt kisétáltunk a hátsó edzőpályához, szétosztottuk a csapattagok között a cukorkákat. Nagyon családias hangulat volt, de mostanra megváltozott a világ, a futball ma már üzlet.

– Könnyen megtalálta a helyét a fővárosban?
Eleinte nehéz volt elszakadni édesapámtól, tizennyolc évesen nem volt könnyű Kazincbarcikáról Budapestre költözni. Szerencsére jó társaságba kerültem, az öltöző fiatalabb részével hamar megtaláltam a közös hangot, főleg ifjabb Albert Flóriánnal. Persze eleinte voltak buktatók, az első fél évet szinte csak a szórakozás töltötte ki. Mi is egyfajta Bajnokok Ligáját játszottunk, szerda-szombat ritmusban, a jobban sikerült meccsek után rendre valamelyik szórakozóhelyen lazítottunk.

– Mikor lett vége ennek az életnek?
– Egyfelől viszonylag hamar, már huszonkét évesen megnősültem, és utána már a család állt az első helyen. Másfelől Nyilasi Tibor a második apám lett, ő is jelezte, hogy a túl sok éjszakázásnak nem lesz jó vége. Ráadásul „Nyíl” az összes taxist ismerte, úgyhogy hamar kiderítette, mikor merre jár Lipcsei Péter és a kis Flóri.

– Melyik volt a legemlékezetesebb bajnoki cím?
– Nekem az ezerkilencszázkilencvenkettes aranyérem jelentette a csúcsot, amikor a Ferencváros tizenegy év után végzett ismét az első helyen. A Vác folyamatosan üldözött minket, mi az utolsó fordulóban Diósgyőrben léptünk pályára, a Vác pedig hazai pályán játszott, és ha győzött volna, miközben mi kikapunk Miskolcon, oda a bajnokság. A váci  hangosbemondó közölte, hogy a DVTK kettő nullára vezet a Fradi ellen.  Erre mindenki örülni kezdett, és már épp kezdődött volna a nagy ünneplés, amikor a műsorközlő pontosított, és bemondta, hogy tévedés történt, a Ferencváros vezet kettő nullára… Ezt követően a válogatott edzőtáborában kérdeztük Koszta Jánost, a Vác akkori kapusát, milyen érzés volt egy percig bajnoknak lenni. Alaposan megkergetett utána.

Cél

Nekem az jelentené a csúcsot, ha egyszer a Ferencvárost irányíthatnám, napról napra ezért dolgozom, ez a célom, de őszintén szólva nem érzem, hogy erre öt éven belül reális esélyem nyílik.

– Hogyan emlékszik vissza a Portóban töltött évekre?
– Az első portugáliai idényemben nagyon jól ment a játék, sok meccsen léptem pályára, a Bajnokok Ligájában szerepeltem, majd közbejött a sérülés. Agyalhatunk azon, hogy mi lett volna, ha, de az életben nincs „ha”. A felépülésem után nehezen nyertem vissza a korábbi formámat, így két év jutott Portugáliában. Egyébként fura, de ott is rangadóval, a Porto – Sporting meccsel indult a kaland. Miután visszatért a Fradiba, klubikonná vált, ám akit az egyik tábor istenít, azért értelemszerűen nem rajonganak a többi csapatnál. Ezzel nem lehet mit kezdeni. Eleinte rosszulesett a „lófejű” és a többi ehhez hasonló bekiabálás, de később már egyáltalán nem érdekelt, mit vágnak a fejemhez. Inkább inspirált a kritika, ráadásul idővel láttam, hogy nálam sokkal jobb futballisták is megkapják ugyanezt az ellenfél szurkolóitól. Ez benne van a futballban, ha erre tettük fel az életünket, akkor el kell fogadnunk. Büszkeséggel tölt el, hogy én játszottam a legtöbb meccset a Fradiban, de nyilván akadnak olyanok, akiknek épp emiatt nem leszek soha szimpatikus.

– Mikor döntötte el, hogy edző lesz?
– Abban az időszakban, amikor a Ferencváros a kizárása után másodosztályban szerepelt. Az akkori körülmények köszönőviszonyban sem voltak a jelenlegivel. Most már talán beszélhetünk arról, hogy a régi klubvezetőség idejében nyolc hónapig nem kaptunk fizetést, hétközben hírverő meccsekre jártunk, és akadt olyan játékos, aki ezer forintot kért kölcsön, hogy jusson neki ebédre és vacsorára. Nagy nehezen kibírtuk azokat az éveket, nem hagytam el a süllyedő hajót, természetesnek éreztem, hogy a bajban is maradok.  Akkoriban szereztem meg a szükséges licenceket, most pedig a Soroksár edzőjeként szeretném átadni azt a tudást, amelyet húsz év profi futball alatt megszerettem. Bízom benne, hogy lesznek olyan futballisták, akik megfogadják majd a tanácsaimat. Olykor nem egyszerű, mert a mai fiatalok jelentős részére jellemző, hogy mindent jobban tudnak, mint az edző, ám amikor eljön a hétvége, nem látom viszont a teljesítményt.

Számonkérés a busznál

Még a másodosztályban, az angol tulajdonosok idejében volt egy emlékezetes este. Akkoriban a csapat tele volt olyan külföldiekkel, akik nem ütötték meg a Ferencváros szintjét. Az egyik gyengébb idegenbeli meccsről jöttünk haza a narancssárga buszunkon, és rengeteg szurkoló várt ránk, amikor elhajtottunk a régi klubház előtt. Amikor elkezdték dobálni a buszt, a sofőr gyorsan továbbhajtott, nem tudtuk, mi lenne a jó megoldás. Aztán az akkori vezetőedző, Bobby Davison és a légiósok a körúton leszálltak, és amikor csak négy magyar maradt a fedélzeten, visszamentünk a régi Fradi-shop mellé, és leszálltam a buszról. Ijesztő pillanat volt, amikor abban a puskaporos légkörben a tömeg megindult felém, de szerencsére sikerült békésen elrendezni a konfliktust.

– Irigyli a mai fiatalokat a körülmények miatt?
– Inkább azt gondolom, hogy nekik is meg kellett volna tapasztalniuk azokat a körülményeket, amelyek között mi készültünk. Ha a salakpályán elcsúsztam, véres lábbal jöttem le a pályáról, mégsem sírtunk miatta. Az edzések után és a tanulás mellett állandóan a grundokon fociztunk, és sosem fáradtam el, édesapám jött le utánam a térre és szólt, hogy most már be kellene fejezni. A mai gyerekek ezt már el sem tudják képzelni. Biztos vagyok benne, hogy a körülményeknek köszönhetően sokat erősödtünk, és sokkal kevesebbet panaszkodtunk. Viszonylag hamar, tizenhat-tizenhét esztendős koromban már az NBII-ben futballoztam, és ott azért akadtak futballisták, akik ütöttek-vertek minket. Emellett édesapám is szigorúan fogott, úgyhogy kemény világ volt, de megnevelt minket.

– Mivel tölti szabadidejét, amikor épp nem a futball körül forognak a gondolatai?
– A járványhelyzet idején többnyire a sorozatnézés maradt, de a tenisz és a lábtenisz egyaránt kikapcsol. Baráti társasággal űzöm mindkettőt, de sokszor a szabadidőmben is futballt nézek. Igyekszem minden meccsből tanulni, hogy edzőként is fejlesszem magam. Meg aztán a labdát sosem lehet megunni.

SportKrém – NS