Dénest bosszantja a Barcelona elleni végeredmény.

Dibusz Dénes

Nehezen aludtam el szerda hajnalban, nem volt könnyű megemészteni a meccset. Talán eljön majd az idő, amikor összességében pozitív érzésekkel gondolok vissza a találkozóra, de erre még várni kell. Természetesen tisztában voltunk a realitással, de bíztunk benne, hogy szoros meccset játszhatunk, esetleg meglephetjük a Barcelonát. Az elején jól futballoztunk, gólt is szerezhettünk volna, s talán éppen azzal fújtunk ébresztőt a hazaiaknak – a végeredményt látva, meglehet, várhattunk még volna kicsit vele… A viccet félretéve, az idő előrehaladtával szépen lassan kirajzolódott a két csapat közti különbség. Nem mondom, hogy játékban sokkal több maradt volna bennünk, mégis bosszant, hogy öt egyes vereség lett a vége. Ami a védéseimet illeti, talán Ansu Fati lövésének hárítása volt a legnehezebb, mert nagyon közelről jött a labda, így gyorsan kellett reagálni. Örülök, hogy valamit én is hozzátettem a csapat teljesítményéhez, és nem lett még nagyobb a különbség. Örülök, hogy tartottuk magunkat ahhoz a felfogáshoz, amelyet Szerhij Rebrov kért tőlünk. Nem az volt a célunk, hogy tíz mezőnyjátékossal védekezzünk a tizenhatoson belül, próbáltuk felvállalni a játékunkat, és törekedtünk a szoros eredményre. Rosszabb lett volna, ha három egy után, emberelőnyben meg sem próbálunk újabb gólt szerezni, csak éppen a Barcelona volt az ellenfél, amely ellen nemhogy egy az egyben, de négy az egyben is nehéz védekezni. A folyamatos labdajáratással fizikailag és fejben is elfárasztja az ellenfelet, nem véletlen, hogy a végén hiába voltunk létszámfölényben a saját tizenhatosunkon belül, nem tudtunk koncentrálni, megakadályozni az újabb gólokat. Az NBI-ben nem találkozunk ilyen sebességgel, ilyen gyors ritmusváltásokkal, és jelenleg úgy tűnik, hogy ilyen szintű ellenféllel szemben húsz-huszonöt percig bírjuk egyhuzamban tartani a tempót. Sokat tanulhatunk az ilyen meccsekből, edzéseken ugyanis nem nagyon lehet modellezni azt, amivel a Camp Nouban találkoztunk.

NS