Péterrel beszélgettek a pályafutásáról, a magyar futballról és a Soroksárról, azt is elmondta, mit tartana a legnagyobb sikernek fiókcsapatunknál végzett munkája kapcsán.

Idén tíz éve, hogy egy májusi, Honvéd elleni bajnoki után befejezte labdarúgó-pályafutását. Azóta csendben szolgálja a Fradit. Tudatosan húzódik ennyire háttérbe?
Alapvetően nem szeretek szerepelni, sosem toltam magam előtérbe. Pedig tizedik éve edzősködöm, és az NB I kivételével szinte valamennyi osztályban dolgoztam már. Nyertem U21-es és NB III-as bajnokságot a csapataimmal, utóbbi cím után nem juthattunk fel az akkori szabályok szerint. Három éve vagyok a kis Fradinál, a klub fiókcsapatánál, az NB II-es Soroksárnál vezetőedző. Dolgozgatunk.

Annak meg harminc éve, hogy Nyilasi Tibor 1990 nyarán Kazincbarcikáról elcsábította az Üllői útra, majd szinte azon nyomban, augusztus 18-án, pont a Megyeri úton, egy 5-0-s Fradi-győzelmet hozó derbin bedobta a mélyvízbe. Akkoriban miért debütálhatott az NB II-es Kazincbarcika utánpótlásában nevelkedő fiatal pár hónappal a 18. születésnapja után a magyar futball csúcsrangadóján, és miért nem lehet megtenni ezt ma?
Mert nekem akkor már volt egy teljes NB II-es szezon a lábamban. De ettől még jó a kérdés. Minden évben többször végzünk speciális felméréseket, és ezek azt bizonyítják, manapság számos hiányossággal kerülnek fel a játékosok U19-ből. A szakértők például azt tapasztalják az InBody méréseknél, hogy a mai fiatalok testösszetétel-arányában kevesebb az izom annál, mint ami a felnőtt futballhoz elengedhetetlen. De technikai téren is van deficit. Mindezzel szenvedünk.

Később fejlődik, érik a mai gyerekek többsége, mint 30–40 éve?
Én szalonnán, hagymán, zsíros kenyéren nevelkedtem. Amikor hazaértem a suliból, egyből mentem le a játszótérre és a két-két földre gyúrt kabátból kaput csinálva, olykor betonon, a padok között futballoztunk estig. Ez nyilván más izomzatot fejleszt, mint a müzli, a zabkása és a több óra ücsörgés a telefon vagy a számítógép előtt.

A technikai deficit miből jön össze?
Ez tényleg pusztán szakmai kérdés. Például az egészen elképesztő, hogy a gyengébbik lábbal a többség nem tud rúgni. Előfordult, hogy amikor viccesen beszóltam az egyik srácnak, csak röhögött. Mondtam neki: „Figyelj öreg, idejössz egy NB II-es csapathoz, és edzésen a gyengébbik lábbal szétrúgod a cipő orrát, azon nem röhögni, hanem sírni kell. Neked már úgy kellene ide érkezned, hogy jobbal, ballal úgy rúgsz, mint az álom, hogy nekem ezzel már ne kelljen foglalkoznom.

Mit válaszolt?
Peti bá’, edzésen soha nem rúgtunk a gyengébbik lábbal…

Mi tartott játékosként a legnagyobb erényének?
Pont ezt, hogy jobbal, ballal jól és pontosan oda rúgtam, ahova akartam. Érdekes, hogy labda nélkül nem voltam gyors, de labdával nagyon. Az angolok vezették be a méréseket. Az egyenes vonalú futásoknál az utolsó kettőben végeztem, szlalomban, a kitámasztásos, irányváltoztatásos méréseknél az első kettőben. Még 37 évesen is. Nagy tempóban is mindig az ellenféltől távolabbi külső bokán, magam alatt tudtam tartani, vezetni a labdát, hogy a védő ne érhessen hozzá, de én bármikor tolhassak rajta egy újabbat.

Mi az oka, hogy miközben a rendszerváltást követő 10–15 évben szép számmal értékesítettek magyar játékost külföldre, napjainkban csak elvétve?
Akkor is azt mondtam, ma is azt vallom, a magyar játékosok zömének az agyával, a mentalitásával van probléma. Itthon én is a lazasághoz, a kényelemhez szoktam. Azt hittem, magyar válogatott játékosként nagy király lehetek Portóban is. Az első edzésen, ahogy itthon megszoktam, letűrt sportszárral, sípcsontvédő nélkül mentem ki. Nyilván kaptam azonnal két-három csomagot, durván lehorzsolták a sípcsontomat. Elkezdtem sopánkodni, magyarázni. Jött is a válasz: „Öcsi, fel lehet ülni a repülőgépre, és irány haza!”. A következő edzésen már térdig beöltözve mentem ki, és harcoltam a helyemért, mint mindenki más. Magyarországon általános, amikor azt mondja az edző a gyakorlatok végén, hogy játék, mindenki leenged, mert azt hiszi, vége a munka javának. Portóban akkor kezdődött az élethalálharc. Egymás vérét szívják a játékosok, mert mindenki ott tudja megmutatni, hogyan sajátította el az edzésen hallottakat, mindenki be akar kerülni a hétvégi kezdőbe.

Nyilván nagyobb a konkurencia is.
Minden posztra volt két minőségi labdarúgója Robsonnak – pont, mint a mostani Fradiban Rebrovnak. Ennek a megvalósításához a klub anyagi helyzete elengedhetetlen.

Mi jelent többet? Újabb három év és jelentősen magasabb fizetés Salzburgban, netán egy újabb szintugrás a német Bundesligába vagy ez a Fradi-csúcs?
Utóbbi és sokkal többet. Nem azt mondom, hogy én voltam a klub legjobb játékosa, de Albert Flóriánt, Sárosit megelőzni e téren, az fantasztikus érzés. De értem a kérdést, a mai világban ezt már nem nézik. Látja, a Fradi nevelésű Silye Erik, aki végig a kezem alatt dolgozott U21-ben, majd NB III-ban is, és Soroksárról ment az NB I-es Mezőkövesdhez, két év élvonalbeli évad után most visszalépett az NB II-be. De mondhatnám Litauszki Róbertet, az Újpest saját nevelésű csapatkapitányát, aki a Megyeri útról szintén a Fáy utcába igazolt, nyilván mert több pénzt kap.

Ez nem feltétlenül a játékosok hibája.
Persze, de az én korosztályomnak ahhoz, hogy jobban éljen, nem a másodosztályba kellett igazolnia, hanem ki kellett mennie külföldre, és ott kellett megállnia a helyét. Hogyan versenyezzünk a Soroksárral egy olyan Vasassal szemben, ahol 3–5 játékos fizetése lefedi az egész csapatom bérkeretét?

A Fradival 2006–2009 között megtapasztalta, milyen a magyar NB II.
Na ja, de micsoda különbség van az akkori és a mostani között! És minket kizártak.

Nemzetközi karrierrel a háta mögött, sokszoros válogatott játékosként hogyan élte meg?
Nehéz, mostoha időszak volt. Kaptam azonnal ajánlatokat az NB I-ből, de nem akartam elhagyni a Fradit. Mindig a játékostársaim választottak meg kapitánynak, azt gondoltam, pont én nem hagyhatom el a süllyedő hajót. Tényleg szenvedés volt, mert a megfelelő forrás sem állt rendelkezésre. Szegény Gellei Imre volt az edzőnk, és minden szerdán hírverő meccsre kellett utaznunk, hogy legyen valami bevétel. Eközben mindenki azt várta, hogy azonnal jussunk vissza. Ugyanakkor nemhogy igazolni nem tudtunk, de előfordult, hogy nyolc hónapig nem kaptunk fizetést. Akadt olyan fiatal játékos, nem is egy, akinek én adtam kölcsön kajára. Talán már lehet beszélni róla, a licensz miatt ennek ellenére mindig alá kellett írnunk, hogy a Fradinak nincs tartozása a játékosok felé. Csapatkapitányként én képviseltem a srácokat a vezetőség felé, nekem kellett közölnöm a rossz híreket, ezt éltem meg a legnehezebben. De mindig akadtak segítők. László atya például nem csak imával segített, ő intézte a csapatszállító buszt. Soha nem felejtem el, megállt egyszer egy lila busszal az Üllői úti székház előtt. „Atya, nem gondolja, hogy erre mi felszállunk!” – mondtam, mire rávágta: „Petikém, ez nem lila! Bíborszínű!”.

Nem csak a klubszínek terén kitartó. Kilenc éve korábbi szerb csapattársa, Dejan Milovanovics a másodedzője. Mi a hosszú munkakapcsolat titka?
Pont kiegészítjük egymást. Dejan otthonról hozta a szerb fanatizmust, harcosságot, ami elengedhetetlen. Az edzésgyakorlatokat, a taktikai dolgokat, összességében mindent közösen beszélünk meg, de a pontrúgásokat például egy az egyben rábízom. A kapusedzés Végh Zoli dolga, az erőnlét, ami nagyon fontos, mert soha ne mondják egy Lipcsei-csapatra sem, hogy nincs ereje, Tímár Ádám felelőssége. Csapatban dolgozunk, elfogadom a véleményüket, hiszen a szakterületüket sokkal jobban ismerik, mint én. Közös a cél, de az utolsó szó joga az enyém.

Idén nyártól változott a versenyszabály, így a Fradinak a kirakat, az NB I-es mellett újra van NB III-as csapata is. Abba a csoportba sorolták, ahová a nagy riválist is, így lesz Újpest II – Fradi II derbi. Mégsem ott, hanem az NB II-es partnerklub, a Soroksár kispadján kezdi hétvégén a bajnoki évadot. Jó ez így?
Nincs ezzel gond, ez is Fradi. A kis Fradi. Ráadásul ez NB II. Abból a szempontból mindenképpen jó ez az új rendszer, hogy a klub a fiatal labdarúgói továbbfejlődése érdekében személyre szabott lépcsőfokot kínálhat mindhárom osztályban. Elengedhetetlen a felnőtt futball tapasztalata, mert óriási a kontraszt az első csapat és az U19-ből kiöregedett játékosok tudása között. Arra például kifejezetten büszkék lehetünk, hogy a soroksári három évem alatt négy játékos ment el NB I-be.

Kik ők?
Silye Eriket már említettem, aki az első évemben ment Mezőkövesdre. Tényleg sajnálom, hogy bár bizonyítottan tud első osztályban játszani, most a másodosztályban lesz ellenfél.

Rajta kívül ki lépett feljebb Soroksárról?
Nyáron Lőrinczy Attila Budafokra igazolt. Tavaly Kovács Dani a Vidibe ment második számú kapusnak, míg Kundrák Norbi a DVSC-be. Utóbbi fizikumával sosem volt gond, de technikai téren nagyon sokat dolgoztunk vele. Kezdetben, ha kapott egy labdát, rendre jobb külsővel vette át, ahelyett, hogy bal belsővel maga elé az üres területre terelte volna. Pedig alap: a futball legfontosabb eleme az első labdaérintés, a labda átvétele, hogy szabad területen, azonnal megjátszásra kész helyzetben találd magad. Ilyenkor mondtam neki: „Norbi, tíz fekvő!” Egy idő után már szólnom se kellett. „Peti bá’, tudom, már nyomom is!” – és nyomta is magától, ha hibázott. Aztán szép lassan megtanulta a gyengébbik lábát is használni. Egyúttal azt is, ne legyen akadálya annak, hogy a játékhelyzetnek megfelelő lábbal érjen hozzá. Ezekre a kis momentumokra büszke vagyok.

Mi a cél, miben méri a sikert?
Hogy hány játékosunkra vet szemet valamelyik első osztályú klub. Ez a motiváció. A legnagyobb siker nyilván az lenne, ha valaki végre az irányításom mellett fejlődne annyit egy-két év alatt, hogy Rebrov rendszeresen bevetné az első csapatban. De az is siker, hogy Silye Erik a Fradi játékosaként szerepelt kölcsönben Mezőkövesden, és a klub most végleg eladta, azaz profitált belőle.

NB I-es edzői karrierről nem álmodik?
Hogyne álmodnék arról, hogy egyszer én is egy olyan csapatot irányítok, ahol minden posztra két kiváló képességű labdarúgó áll rendelkezésemre.

És nem jön szembe egy ajánlat sem?
Nem arról van szó, hogy nem jön, hanem a lehetőségeim be vannak határolva a nevem miatt.

Viccel?
Őszintén mondom: Újpestre nem mehetek, a Honvédhoz sem, Diósgyőrbe sem. Fehérvárra nem fognak hívni, de a most feljutó Budafokon sem biztos, hogy jó szemmel néznék, ha egy echte fradista menne oda edzőnek.

Felcsút, Kisvárda, Kövesd: se nem lila-fehérek, se olyan tradíciójuk nincs, ahol bármilyen ütközése lehetne.
Meg esetleg Paks, Zalaegerszeg – ez a négy-öt klub jöhet szóba. De nekem nem esik nehezemre a múltamat, a jelenemet, a klubhűségemet vállalnom.

Külföld szóba sem jöhet?
NB II-ből nehéz elmenni.

Lehet naiv a kérdés, de ha Portugáliában van neve, kapcsolati tőkéje az embernek, nem egyszerűbb egy ottani másodosztályú csapatból felkapaszkodni, edzői karriert építeni?
Meglehet. De úgy vagyok vele, először saját hazájában dugja fel a fejét az ember a víz felszíne fölé. Ehhez itt, Soroksáron most elsősorban azt szeretném teljesíteni, amit Kubatov Gábor klubelnök, akinek sokat köszönhetek, rám bízott.

A teljes, igen tartalmas interjú, amelyben Lipcsei Péter pályafutásáról is elárul eddig talán nem ismert részleteket: Rangadó