Gerzson egy évtizede vezette a Fulhamet az Európa Liga döntőjébe – pont tíz éve léptek pályára a fináléban, ennek kapcsán beszélgettek Zolival.

– Hogy állt fel a Fulham az Európa Liga 2010-es döntőjében?
– Most tesztel? De rendben, benne vagyok: nagyon jó csapatunk volt, sokat játszottunk együtt, szerintem fel tudom idézni az összeállítást.

– Hallgatom.
– Mark Schwarzer, az ausztrál kapusunk védett, hátul John Paintsil, a két belső védő, Aaron Hughes és Brede Hangeland, a bal oldalon Paul Konchesky. Ez volt a védelem. A két szélen Damien Duff és Simon Davies, belül Dickson Etuhu és Danny Murphy, legelöl Bobby Zamora – és én. Hány találatom van?

– Tíz.
– Akkor Chris Baird lehetett a jobbhátvéd. Ő és Paintsil felváltva játszottak azon a poszton.

– Így van, Chris Baird játszott, John Paintsil a padon kapott helyet. Kik ültek mellette?
– Clint Dempsey, az amerikai középpályás biztosan, a West Bromból átjött akkor korábbi klubtársam, Jonathan Greening, ott volt a norvég Erik Nevland és John Arne Riise öccse, Björn Helge Riise, valamint a dél-afrikai Kagisho Dikgacoi – ez volt a csapatunk.

– Hibátlan, gratulálok! Mitől volt ez a csapat különleges?
– Nagyon jó futballisták alkották. Közülük többen nagyszerű, mégis alulértékelt játékosok voltak, de sokan jelentős Premier League-múlttal a hátuk mögött érkeztek. Volt motiváció és kellő tapasztalat, sokan játszottak hazájuk válogatottjában. Ami bizonyos, nagyon jó közösséget alkottunk, a pályán kívül is sokat jártunk össze, jól éreztük magunkat együtt. Aki kevesebbet játszott, az sem dühöngött – nagyon együtt voltunk. Olyannyira, hogy a Viberen, Instagramon a mai napig érdeklődünk egymás iránt, beszélgetünk, leginkább Schwarzerrel, Zamorával, de a többiekkel is. Tudunk egymásról.

– Feltételezem, a légkör kialakításában nagy szerepe volt a szakvezetőnek.
– Hogyne! Roy Hodgson kiváló mester volt, megfelelő karaktereket keresett, akikkel dolgozni szeretett volna, nagyszerű pedagógusként irányította az öltözőt. Igazi úriember volt, odafigyelt mindenkire, és ennek is volt köszönhető, hogy a cserejátékosok sem voltak rosszkedvűek. A szakmai stáb is jó volt, hiszen a két segítője szintén remek szakembernek számított.

– Játékosként mit kapott tőle?
– Bár találkoztunk volna hamarabb! Rengeteget tanultam tőle, pedig harminc voltam már, amikor az a szezon elkezdődött. Sokat gyakoroltuk a csapatjátékot, nagyon jól ismertük egymást, a mozgásokat alaposan átvettük, videóztunk megállás nélkül. Ha a balbekk elindult a labdával befelé, tudtam, én hova indulok, s ha megkapom a labdát, Bobby Zamora hogyan helyezkedik, kinek hol kell érkeznie mögöttem, mellettem – nagyon jól összeszoktunk a sok gyakorlás révén. Nagyon sokat beszélgettünk arról, melyik poszton mire van szükség: voltam előretolt ék, játszottam a tízes poszton, de a széleken is, így nagyon sok tapasztalatra tettem szert, hogy hol mit kell tennem. Sőt, akkor is tudtam hasznosítani a Roy Hodgsontól tanultakat, amikor karrierem későbbi szakaszában hátrébb kerültem, és a védők előtt amolyan szűrő pozícióban szerepeltem. Szakmailag rendkívül felkészült edző, aki emberileg is közel állt hozzánk, és igen, hatalmas szerepe volt abban, hogy az a Fulham így szerepelt. A hetedik-nyolcadik helyen voltunk akkoriban az angol élvonalban, jó csapatunk volt tehát.

– Ugyanakkor nem volt a Fulham európai élcsapat, így a menetelése meglepetést keltett. Melyik volt a legnagyobb élmény?
– Annyi volt, hogy nehéz választani. A csoportkörben két fordulóval a vége előtt öt pontunk volt, a Baselnek kilenc, az utolsó meccsen Svájcban nem volt elég a döntetlen a továbbjutáshoz. Győztünk három-kettőre, így folytathattuk a tavasszal. Nagyon erős volt a Sahtar, aztán jött a Juve. A visszavágó elején gólt kaptunk, és négyet kellett rúgnunk, hogy mi kerüljünk tovább. Sikerült, azt hiszem, az a mérkőzés a klub történetének öt legemlékezetesebb meccse között van. Két német csapat következett, a Wolfsburg és a Hamburg, utóbbi úgy várta az elődöntőt, hogy tudta: saját stadionjában játszhatná a finálét. Minden mérkőzés emlékezetes.

– Hogyan tekint vissza a döntőre?
– Kiegyenlített találkozó volt erős ellenféllel szemben. David de Gea védett, játszott a fiatal Sergio Agüero, Juan Antonio Reyes és persze Diego Forlán, aki a különbséget jelentette aznap. Apróságokon múlt. Előttem van, amint kapok egy passzt, de a labda centikkel hosszabban érkezett, sőt centikkel hosszabban vettem át – ha elviszem a kapus mellett, büntető és kiállítás lehetett volna, akkor alighanem nyerünk. A hosszabbítás utolsó perceiben már a tizenegyesekre készültem, amikor Forlán betalált.

– Felejthetetlen emlék vagy csalódás, hogy kikaptak a döntőben?
– Azt hiszem, a kettő egyszerre. A klub később kiesett, több idényt a másodosztályban töltött, feljutott, újra kiesett – szurkolok, hogy ha folytatódik a szezon, ismét visszakerüljön a Premier League-be. Innen nézve különlegesen sikeres volt az az év az Európa Liga-döntővel. A szurkolók is így emlékeznek vissza rá, és ez jó érzés, de van bennem hiányérzet. Futballistaként győzni szerettem volna minden mérkőzésen, főleg akkor, ha már eljutottunk a döntőig. Így az eredmény végül csalódást okozott. Ettől még persze felejthetetlen, örök élmény, és jó visszagondolni rá.

NSO