Labdarúgó csapatunk korábbi támadója elmondta többek között azt is, hogy a télen szeretné meglátogatni az új Üllői úti stadiont.

– Mennyire volt nehéz egy angol fiatalnak akkor profi labdarúgóvá válnia?
– Az édesapám nagyon sokat segített ebben, fiatal koromtól folyamatosan vitt engem az edzésekre. Igaz, Angliában 16 évesen már megszerezheted a jogosítványt, én is hamar megtanultam vezetni, majd kaptam egy autót, így viszonylag korán önállósodni tudtam. Az ottani versenyhelyzetben azonban elképesztően nehéz megállni a helyed, kőkemények voltak az edzések és magas követelményeket állítottak. Rengetegen akartak az Arsenalban játszani, a legjobb játékosok mind odamentek, úgyhogy profivá válni abban a klubban korántsem volt könnyű. Nekem azonban ez volt az elsőszámú célom, minden nap jobb akartam lenni. Minden percét élveztem, amit abban a fantasztikus csapatban tölthettem.

– Melyik volt Angliában a legjobb szezonod?
– Szép éveket töltöttem a Millwallnál, majd a Gillinghamnél is, amellyel a másodosztályban szerepelhettem. Utóbbi kis klubnak számít, de jó csapatot alkottunk sok, remek képességű fiatallal. Talán a 2000-2002 közötti időszakban ment a legjobban a játék.

– Ki volt az első, aki megemlítette neked a ferencvárosi lehetőséget, és hogy fogadtad mindezt?
– Amikor a Sheffield Unitedben játszottam, megismertem Dave McCarthy-t, később ő beszélt először arról, hogy lesznek játékosok, akik a Fradiba kerülhetnek. Én mondtam neki, hogy szívesen belevágnék, és nagyon hálás vagyok, hogy ez össze is jött.

– Mit tudtál akkor az FTC-ről?
– Angliában mindenki ismeri a Ferencváros nevét, az emberek tudják, hogy ez a legnagyobb és leghíresebb magyar klub. A részleteket azonban nem ismerik. Mielőtt csatlakoztam a Fradihoz, utánajártam mindennek, láttam, mennyire szenvedélyesek a szurkolók és milyen nagyszerű történelme van a klubnak, ezért tudtam, hogy tökéletes választás lesz a számomra.

– Abban az időszakban óriási volt az infrastrukturális lemaradása is Magyarországnak. Angliából érkezve nem volt furcsa a régi stadion vagy az edzőpályák állapota?
– A kontraszt nagy volt, ez igaz, de elsősorban azt néztem akkor, milyen fantasztikus múltja van a csapatnak. Én például imádtam a régi stadionban, abban a remek atmoszférában játszani.

– A 2007/08-as szezon felénél érkeztél a Fradiba, a csapat akkor az NB II-ben szerepelt. Átérezted, hogy mennyire várják az emberek, hogy újra az élvonalban játsszon az együttes?
– Úgy érkeztem ide, hogy a Fradit vissza kell vezetni az NB I-be. Ez az első évben még nem sikerült, de tisztában voltam vele, hogy ez a legfontosabb feladatunk. Még akkor is, ha tudtam, én idősebb játékosként már nem fogok sokat az NB I-ben játszani. Éreztük, milyen sokat jelentene a feljutás a szurkolóknak, ezért a második szezonban csak arról beszéltünk magunk között, hogy most nem bukhatunk el. Nagyon koncentráltan játszottunk, és aztán, ha jól emlékszem, 17 pontos előnnyel nyertük a bajnokságot. Óriási megkönnyebbülés volt mindenkinek, hogy végre sikerült.

– Ki volt a legkedvesebb csapattársad abból a csapatból?
– A magyar játékosok mind befogadóak voltak. Ha valakiket ki kellene emelnem, akkor az egyikük Dragóner Attila lenne. Hihetetlenül segítőkész volt, mindig mondta, hogy szóljak, ha szükségem van valamire, rendszeresen érdeklődött a családomról is, hogy rendben vagyunk-e. De nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy együtt játszhattam Lipcsei Péterrel is. Nagyszerű ember és elképesztő játékos, nagyon jó lett volna, ha 10 évvel fiatalabban kerülünk egy csapatba. Kiválóan látott a pályán, egyszerűen tökéletes játékostárs volt egy csatár számára.

– Nem ért semmilyen negatív tapasztalat a Fradinál töltött időszakod alatt?
– Nem, semmilyen. Persze a Ferencváros egy olyan klub, ahol szenvedélyesek a szurkolók. Azaz, ha nem játszol jól vagy nem nyersz, akkor azt rögtön az értésedre adják. De ez számomra teljesen rendben volt, ez is része annak, hogy valaki labdarúgó. Ha nagy klubban játszol, ott bizony nyomás van, és mindenki azt várja tőled, hogy az összes meccset nyerd meg, ezt meg kell értenie minden játékosnak. És, ennek így is kellene lennie minden nagy egyesületnél. Én erre felkészültem, tudtam mi vár rám, főleg, mert korábban is játszottam olyan kluboknál, ahol nagy elvárásokat támasztottak felénk. Ráadásul világ életemben élveztem a nyomást, szerettem így játszani.

– Miért hagytad el végül a Fradit?
– Jöttek az újabb, fiatalabb játékosok, és én mindig is tudtam, hogy nekem az a fő feladatom, hogy a Fradit visszajuttassuk az NB I-be. Ez volt a célunk, igaz, nagyon nehéz szívvel hagytuk el Budapestet. Nem is akartunk innen elmenni, de a futballban sajnos sűrűn előfordul, hogy költözködnöd kell.

– Mi történt veled utána?
– Egy rövid ideig visszatértünk Angliába, aztán jött egy lehetőség, hogy egy kisebb csapatban játsszam és edzősködjem New Yorkban. De ott végül csak egy évet töltöttem. Az MLS-ben szereplő Orlando akkori menedzsere ugyanis korábbi játékostársam volt, és felajánlotta, hogy legyek edző az utánpótlásban. Azóta, azaz már nyolc éve itt élünk, szeretünk itt lenni, de sosem tudhatod, mi történik majd veled.

– És a Fradinak az eredményeit figyeled?
– Persze, láttam, amikor új stadiont kapott a klub, és azt is, hogy a csapat milyen sikereket ért el, és hogy egyre erősebbé válik. Mindig figyeltem, mit játszott a Fradi az Európa Ligában és a bajnokságban. Sőt, idén decemberben a feleségemmel Budapestre látogatunk, hogy ott pihenjünk kicsit. Mindenképp szeretném látni az új arénát, mert élőben még nem volt rá alkalmam, és ha úgy alakul, nagyszerű lenne, ha egy meccsen is szurkolhatnék benne.

– Sok szurkolónk a mai napig jó emlékekkel gondol vissza rád. Üzennél valamit?
– Köszönöm nekik, hogy amikor ott játszottam, ennyire befogadtak. Minden percét élveztem, amikor előttük játszhattam, rendkívül szenvedélyesek. Hihetetlen, mennyire akarják, hogy a klubjuk sikeres legyen, ezt mindig is öröm volt látni. Hálás vagyok, hogy igazán otthon érezhettem magam a Fradinál.

A teljes, igen tartalmas interjú: Fradi.hu