Labdarúgó csapatunk korábbi kiváló védője, Dragóner Attila idézte fel teljes pályafutását a Játékoskijárón.

Horváth Feri barátommal a Téglaégető utcai sporttelep kis „dühőngője” volt az első „hazai pályánk”. Kettő a kettő ellen, egyérintőben évekig verhetetlen párost alkottunk: hátul szívemet-lelkemet beleadva igyekeztem „lehúzni a rolót”, Feri pedig elől ontotta a gólokat. Hosszú évekig nem találtunk legyőzőre, pedig mindenkit kihívtunk, aki csak arra járt. Mi legalább is mindenkinek így adjuk elő ezt a történetet.

Viccet félretéve, biztos vagyok benne, hogy ha az a pálya mesélni tudna, aligha hazudtolna meg, annál is inkább, mivel suli után jóformán minden időnket ott töltöttük. Ott és a Havanna lakótelepi két kisdomb közötti füvesen. Meg persze a Honvéd különböző korosztályos csapatainak edzésein, ahol remek edzők kezei alatt olyan, későbbi válogatott játékosokkal pallérozódtunk együtt, mint például Mátyus Jani, Szamosi Tomi, Tóth Misi és Bárányos Zsolti. Kőkemény rivalizálásban voltunk a többek között Lisztes Krisztián, Zavadszky Gabi és Hrutka Jani nevével fémjelzett ferencvárosi korosztályos csapatokkal, amelyekkel mindig nagy csatákat vívtunk.

…

A Stadlerból a BVSC csapatához kerültem, ahol a legendás Fradista Simon Tiborral lettünk csapattársak, akivel még BVSC-s koromban is többször jártam Fradi meccsekre. Tibi tisztában volt a képességeimmel és miután megtudta, hova húz a szívem, mindent elkövetett azért, hogy a Ferencvároshoz szerződjek. Közbenjárt az érdekemben a vezetőknél, Nyilasi Tibor vezetőedzőnél és valósággal a kezemet fogva vezetett el az Üllői útra, ahol egy csodálatos közösségbe, kiváló játékostársak és igazi egyéniségek közé kerültem, egy bajnokesélyes csapatba, hiszen még a kispadon is válogatott játékosok ültek. Többek között a már említett Horváth Feri barátommal is újra egy csapatban szerepelhettem. Olyan volt számomra, mint egy hazatérés.

Már a bemutatkozó mérkőzésem is emlékezetesre sikerült, hiszen a szezon előtti felkészülés közepén Ausztriában játszottunk előkészületi mérkőzést a Rapid gárdájával, amelyet több ezer magyar szurkoló fanatikus buzdítása mellett egy hősies küzdelmet hozó találkozón, hatalmasat küzdve, Zavadszky Gabi góljával 1-0-ra megnyertünk. Az első perctől kezdve éreztem a zöld-fehér drukkerek bizalmát és feltétel nélküli szeretetét, a meccs végén pedig társaimmal együtt úgy ünnepeltek, mintha bajnokságot nyertünk volna.

Csodálatos élményekkel gyarapodtam az évad során, de a bajnokságot végül hat pont hátránnyal elveszítettük az Újpest mögött. A szezon befejezése előtt nem kis meglepetésemre hirtelen érkezett értem egy komoly ajánlat a Toni Schumacher vezette német másodosztályú, de komoly terveket szövögető Fortuna Köln gárdájától. Fiatal játékosként érthetően fűtött a bizonyítási vágy, ezért ezt az ajánlatot nem tudtam visszautasítani, annak ellenére sem, hogy márciusban megszületett első gyermekem, Filip.

…

A kölni kalandnak végül a csapat kiesése vetett véget, így utam ismét a Ferencvároshoz vezetett. Bár voltak rendkívül emlékezetes találkozók, mégsem egy-egy mérkőzést, vagy a bajnoki címeket, kupagyőzelmeket emelném ki, hanem legnagyobb sikerként azt, hogy az első perctől fogva mindvégig élvezhettem a ferencvárosi szurkolók töretlen, szinte túláradó szeretetét és bizalmát, amely pályafutásom végéig rengeteg erőt adott.

A Ferencvárossal a 2002/2003-as szezon végén is egyetlen gól hiányzott az elsőséghez, amelyet végül az utolsó fordulóban buktunk el. Bár lett volna lehetőségem külföldre igazolni, Garami Józsi bácsi mégis meggyőzött, hogy maradjak és a következő idényben hódítsuk vissza a bajnoki trófeát, amelyet egy végletekig kiélezett, drámai hajrában, örökre felejthetetlen mérkőzésen sikerült elérnünk. Igaz, a mindent eldöntő, Debrecen elleni hazai meccs előtt már nem csak a saját kezünkben volt a sorsunk, de megfogadtuk az öltözőben, hogy utolsó erőnkig küzdeni fogunk azért, hogy bárhogy is alakuljon a másik mérkőzés végeredménye, az Üllői úton, a mi Szentélyünkben más ne ünnepelhessen. Végül a sors visszaadta azt, amit egy évvel korábban elveszítettünk.

A sikeres szezonzárás után végképp megérett bennem a klubváltás gondolata, mert a legjobb korban és erőben éreztem magamat ahhoz, hogy talán saját magam számára is bebizonyítsam, igenis nemzetközi szinten is megállom a helyemet. A portugál Guimares csapatához szerződtem. Az átigazolásom körül nem várt bonyodalmak alakultak ki egy belga klubbal, ezért meglehetősen zaklatott állapotban vártam a debütálásomat új csapatomnál, ahol nagy feladatok vártak rám: előbb a Porto, majd a Benfica ellen kellett helytállnom és a feszültségekkel teli előzmények miatt mindkét meccset szinte önkívületben játszottam végig.

…

Ismét visszatértem a Ferencvároshoz, amellyel nagyon nehéz időszak várt ránk, melyre valamennyien nagyon nehéz szívvel emlékszünk vissza. A Pápa elleni, rendkívül érzelem dús és drámai végjátékot hozó búcsúmérkőzésem azonban sok mindenért kárpótolt és a pályafutásom méltó lezárása volt. A Ferencváros utánpótlásánál helyezkedtem el, jelenleg pedig a Fradi testvércsapatának számító Soroksár SC-nél dolgozom ügyvezetőként. Kollégáimmal igyekszem olyan nyugodt, kiegyensúlyozott és lelkesítő légkört teremteni és fenntartani klubunk körül, mint amilyen annak idején engem fogadott a Honvédnál, az olimpiai válogatottnál vagy a Stadler FC-nél. Alapvető célunk, hogy előrelépési lehetőséget biztosítsunk a ferencvárosi utánpótlásból kikerülő fiatalok számára a felnőtt első osztály, vagy akár a Fradi első csapata felé vezető úton.

…

A múltidézések közepette is örömmel látom, hogy bizonyos dolgok nem változnak. Új stadionunkat, a Groupama Arénát a közönség ugyanúgy megtölti érzelmekkel, mint egykor az Albert Stadiont, hiszen a Fradizmus továbbra is nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra száll, és a Ferencvárosban ma sem lehet érzelmek és szenvedély nélkül pályára lépni. Mindezek mellett szinte nap, mint nap érzem drukkereink túláradó szeretetét, ezért most is ugyanolyan szívesen játszanék a Fradiban, mint akár húsz évvel ezelőtt. Megjártam több klubot, a válogatottságot, olimpiát, Németországot, Portugáliát, mégis nyugodtan és büszkén mondhatom, hogy én otthon mégis mindig itt voltam.

A Dragóner Attila teljes pályafutását feldolgozó írást ide kattintva olvashatjátok el a Játékoskijáró oldalán, érdemes!