Már csak ezért is sikerrel kellene vennünk az Európa Liga selejtező playoff körét középpályásunk szerint.

Amíg a társai lehajtott fejjel, többnyire sietősen hagyták el a Groupama Arénát a Dinamo Zagreb elleni vereség után, Sigér Dávid még egy órával a hármas sípszót követően is a stadionban tartózkodott. Az UEFA a magyar középpályást jelölte ki doppingellenőrzésre, a vizsgálatra várva bőven volt ideje átgondolni a történteket.

Sok gondolat járt a fejemben a kiesés után, de a legerősebb érzés a csalódottság volt – mondta lapunknak Sigér Dávid a találkozó másnapján. – Azon tűnődtem, hol rontottuk el, és sorra vettem azokat a fordulópontokat, amelyekből rendre rosszul kerültünk ki. A visszavágón kijött a két csapat közti különbség, de érzésem szerint a Dinamo annyival nem jobb nálunk, mint amit a végeredmény mutat. Ennél szorosabb eredményt is elérhettünk volna, és talán ez okozta a legnagyobb csalódást. Olyan meccset akartam játszani, amelyen sokáig pariban vagyunk a horvát bajnokkal, és reális esélyünk van a továbbjutásra. Ehhez képest az első félidőben hamar hátrányba kerültünk, a második félidő második percében kapott gól pedig romba döntötte, amit a szünetben elterveztünk. A harmadik gól és a kiállítás a kiütést jelentette, tíz emberrel arra sem maradt lehetőségünk, hogy a meccs utolsó szakaszában legalább próbáljuk beszorítani a kényelmesebb tempóra váltó vendégeket, és megszerezzük a becsületgólt.

A párharc előtt a horvát bajnok számított esélyesnek, az idegenbeli 1–1-es döntetlen után azonban többen bíztak a bravúrban. A végeredmény alapján úgy tűnik, a Ferencváros idegenben képes volt eltüntetni a minőségbeli különbséget, ám Budapesten nem. Valóban ennyire egyszerű lenne a magyarázat?

Még vissza kell néznem a meccset ahhoz, hogy minden kérdésre választ kapjak, és meg tudjam ítélni, apróságokon múlt-e egy-egy helyzet, vagy annyival jobb volt az ellenfél, hogy csak idő kérdése volt, mikor szerez gólokat.

A középpályás a meccs egyik főszereplője volt: az első félidőben előbb remek ütemben indította Tokmac Nguent – a támadó lövését védte a zágrábiak kapusa –, majd az utolsó percben kapufát rúgott, és a labda az alapvonalon túlra pattant. Az első és a második horvát gól előtt viszont esélye volt megakasztani a támadást, mégis mindkét akció góllal végződött.

Az első gól előtt azt éreztem, hogy át akarnak játszani, elindult a labda, de abban a pillanatban nem tudtam, pontos-e az átadás – emlékezett Sigér Dávid. – Ha meg sem próbálom megszerezni a labdát, amely aztán az ellenfél lábára hullik, az a legrosszabb, ami történhet. Abból indultam ki, hogy az átadás pontos, próbáltam közbeavatkozni, de a labda épp csak annyira változtatott irányt a lábamon, hogy Dani Olmo elé pattanjon, aki aztán kiosztott egy remek gólpasszt. Az már az ellenfél minőségét mutatja, hogy a jobblábas, eredetileg védekező középpályás Arijan Ademi ballal küldött hajszálpontos lövést a kapunkba. A második gól előtt a középpályán lecsaptam egy labdára, úgy tűnt, megszereztem, de éreztem, hogy letámadnak, ezért próbáltam kipasszolni Lovrencsics Gergőnek, ám az ellenfél játékosa előrébb helyezkedett, így megszerezte. A félpályánál eladott labdából még nem kell törvényszerűen gólt kapni, a tizenhatoson belül öten voltunk három zágrábira, de így is kijátszottak minket. Ami az indításomat és a kapufát illeti: ez is mutatja, hogy olykor apróságokon múlhat a meccs, a csapat vagy a játékos sorsa.

A magasabban jegyzett együttesek elleni nemzetközi kupameccsek után gyakran elhangzik, hogy az ilyen találkozókból profitálhatnak a magyar csapatok. Az évi egy-két mérkőzés valóban alkalmas erre?

Ez annyira volt elegendő, hogy megtapasztaljuk, mennyire nehéz ilyen kaliberű játékosok ellen játszani, ahhoz azonban, hogy rutint szerezzünk ezen a szinten is, több ilyen mérkőzésre lenne szükség. Ebbe az irányba kell most megtennünk a következő lépést azzal, hogy bejutunk az Európa Liga csoportkörébe.

NSO