Karsai Zolitól búcsúzunk.

A mai meccs szünetében, amikor a Fradi család elhunyt játékosairól és szurkolókról emlékezünk elhangzik egy név Karsai Zolié. Rajtam kívül nem sokaknak mond bármit is a neve, talán néhányan azt gondolják Hypós Feri rokonáról van szó.

Nem így van, Zoli nem is járt meccsre, Zoli hajléktalan volt. Egy olyan hajléktalan, akikből láthatsz az utcán vagy amikor mész a meccsre a Nagyvárad téri aluljáróban nem egyet és talán eszedbe se jut, hogy neki is van anyukája, talán gyerekei és igen, neki is lehet kedvenc focicsapata és ilyen dolgokkal foglalkozni, amikor az ember az életben maradásért küzd, bizony nagy elkötelezettséget feltételez.

Márpedig azt, hogy Fradista általában elég hangosan, mosollyal a száján kifejezésre is juttatta, amikor találkoztunk. Nehéz családi háttere, borzalmas körülményei ellenére, ugyanis Zoli mindig és mindig mosolygott, összekeveredett itt az, hogy ki kit segít, hiszen miközben talán nekem kellett volna vigasztalni őt, embertelen életfeltételei közepette ő volt az, aki mindig jókedvre derített és eszembe juttatta, hogy milyen kisszerű dolgokon tud az ember bosszankodni.

Zolinak jó szíve, igazi Fradi szíve volt. A megosztás embere volt, ha bármihez hozzájutott megosztotta a több nehéz sorsú barátjával, sokszor akkor is ha neki nem is maradt.

Zolinak egy Fradi sportolóhoz méltó akaratereje volt, barátokat talált a Szent Egyed közösségben és megérezte milyen tartozni valahova. Ez is segítette, hogy lejöjjön a drogról és megtalálta a szerelem is, végre lakásba, igazi otthonba költözött párjával.

Sajnos az élete első évtizedeinek megpróbáltatásai nem múltak el nyomtalanul, így egy reggelen, alig több mint 30 évesen Zoli nem ébredt fel többé, felment ahhoz, akinek keresztjét egész nehéz életében a vállán hordozta és a nyakában büszkén viselte. Életében először okozott szomorúságot nekünk, de ha csilingelő nevetést hallotok karácsony körül ne lepődjetek meg, mert az biztos, hogy az angyalokat már megkacagtatta odafönt.

Isten Veled Barátom!