Clubunk női kézilabda szakosztályának magyar- és világbajnoka, Takácsné Giba Márta a napokban töltötte be 75. életévét, jelenlegi életéről és a Fradiról is beszélgettek vele születésnapja alkalmából.
– Márta néni, az egész Fradi-család nevében nagyon boldog születésnapot kívánunk! Hogyan telnek a mindennapok az inárcsi kertgazdaságban?
– Nagyon köszönöm a köszöntést! Sajnos ért nemrég egy súlyos csapás, 52 évnyi boldog házasság után szeptember végén elhunyt a férjem… Azóta a fiam a családjával ideköltözött hozzám, az unokám feledteti egy kicsit a szomorúságomat, én viszem reggelente az óvodába, és gyakran én is hozom haza. Hároméves, ez az első éve az óvodában, de volt már két ovis társának születésnapja, ezért megtanulták a Boldog szülinapot-dalt. Nagyon aranyos volt, tegnap este megpróbálta félig-meddig elénekelni nekem!– Fogadja őszinte részvétünket a férje elvesztése miatt… A családja közelsége biztosan sok támaszt nyújt a nehéz napok során.
– Szépen lassan kezdek rendbe jönni lélekben, de azért még elég friss a seb. Fizikailag viszont hála az égnek nagyon jó állapotban vagyok, már nekiláttam a karácsony előtti nagytakarításnak, és ott van ugye a mindennapos munka a kerttel is.– 12 éve már, hogy Inárcson él, és belevágott a kertgazdálkodásba. A mai napig rendszeresen műveli a gazdaságot?
– Tulajdonképpen ez nem is gazdaság, hanem egy nagyobb kert. Egyedül, saját kezemmel alakítottam ki, és igen, még ma is foglalkozom vele. Igaz, már egyre kisebb a művelt terület, régebben még nagyon sok zöldséget termesztettem, de most már csak egy kiskertet művelek, amennyivel elbírok még. A gyümölcsfák viszont mostanra nőttek meg annyira, hogy elkezdtek szépen termést hozni, úgyhogy azóta főzök lekvárt, teszek el kompótot, savanyúságot. Szóval, ameddig csak bírom fizikailag, gondozom a kis kertemet!– Korábbi kézilabdázóként mennyire hiányzik önnek a rendszeres sport? A kert művelése mellett sportol még valamit?
– Három évvel ezelőtt kaptam egy csípőprotézist, ezért bár nagyon hiányzik a futás, sajnos már nem tudok eljárni kocogni. De azért a kertben minden nap teszek-veszek, egész évre szépen beosztom az elvégzendő munkát. Most ősszel is közel 30 zsák lehullott falevelet szedtem össze, ami azért nem kis munka! Emellett vezetem a háztartást is, főzök a családra, elvégzem, amit kell.– Akkor ezek szerint a ház körüli teendők és a család szépen kitölti az egész napját. Emellett van bármilyen kapcsolata a régi társakkal, a korábbi kézilabdás életével?
– Minden évben kétszer meghívja a korábbi világbajnok csapatot a Mező Ferenc Alapítvány egy gálaestre, ilyenkor szoktunk találkozni. Nagyon jól elbeszélgetünk ezeken az esteken, remekül érezzük magunkat, de ennél több kapcsolatom nincs a kézilabdával. A fradista csapattársakkal sajnos nem sokat tudunk összejönni, többen már nincsenek köztünk, mások kicsit nehezebben mozognak, kevesen maradtunk a régi nagy bajnokcsapatból.– A Fradival kapcsolatos kézilabdás híreket figyelemmel kíséri?
– Természetesen! Régebben a férjem mindig nézte a Fradi meccseit a tévében, de én annyira izgultam értük, hogy idegességemben nem is tudtam vele tartani. Mindig csak másnap, ha az a hír jött, hogy nyertek, akkor néztem meg felvételről a mérkőzéseket. Ilyenkor szépen, nyugodt körülmények között le tudtam ülni, tudtam, hogy nem lesz baj, nyerni fognak! Mostanában viszont még több időm van, úgyhogy le szoktam ülni élőben is a meccsek elé, és közben próbálom magam nyugtatni!– A mai kézilabda egészen más játék lett, mint az Önök idejében volt. Ha mai szemmel nézi, milyennek látja a mostani Fradit?
– Fantasztikusnak! A mi időnkben közel sem voltak ilyen profi körülmények, mi egy szeretetből kézilabdázó, egyszerű csapat voltunk. Az edzőnek sem volt lehetősége csak úgy lekapni valakit a pályáról, mert korántsem volt ennyi klasszis, néha örültünk, hogy elegen vagyunk a csapatban. Elképzelhetetlen volt, hogy ott üljön a padon minden posztra egy közel ugyanolyan képességű társ. Manapság egészen más a helyzet! Követtem a junior világbajnokságot is, zseniálisat alakítottak a lányok, 18 évesen már szinte mindent tudnak a játékról! Beleborzongok, ha arra gondolok, ha már most így játszanak, milyen játékos lehet belőlük később… Csak egy dolog miatt aggódok mindig, olyan intenzitással edzenek és játszanak, hogy mindig szurkolok, hogy nehogy súlyosan megsérüljenek. Sokkal gyorsabb a játék manapság, mint a mi időnkben.– Ha az unokája ebben a mai világban kézilabdázó szeretne lenni, mit szólna hozzá?
– Még csak hároméves, de már próbálom a kezébe adni a kertben a labdát! A bal kezével próbálkozok, én is balkezes játékos voltam, egyelőre még átveszi a jobb kezébe. De épp néhány napja mondtam az anyukájának, hogy nem biztos, hogy a mai kézilabdát ajánlom neki, nagyon félteném! Persze ha mégis megtetszik neki, természetesen nem fogok bánkódni, az ráér akkorra, ha már ott van a pályán, és meccset játszik, akár épp a Fradi színeiben!
