Szandrával beszélgettek többek között gyermekkoráról és kislányáról, Hannáról is.

Melyik a fárasztóbb? A nehéz fizikai edzés a Fradiban, vagy egész nap rohangálni a kétéves kislánya, Hanna után?
Mivel az edzést legfeljebb két óra alatt letudom, az utóbbit mondhatnám. Már minden percben oda kell rá figyelni, talán csak akkor lehet kicsit pihenni, amikor a nappaliban elfoglalja magát a játékaival. Ezenkívül viszont mindig résen kell lenni, elvégre már eléri a kilincset, szó nélkül kinyitja a garázskaput, kiveszi magának a rollert, és rohan is vele az utcára.

Ön is ennyire eleven kisgyerek volt?
Én jó gyerek voltam, szerintem ezt a vonalat inkább a férjemtől, Szabitól örökölte. Bár ha jobban belegondo­lok, én is elég mozgékony voltam, elvégre azért kötöttem ki a kézilab­dánál, mert másodikos koromban a testnevelő tanárom beírta az ellen­őrzőmbe, hogy valahova vigyenek el sportolni, ugyanis kezdek hiperaktív lenni.

Mivel férje, Szöllősi Szabolcs is élvonalbeli kézilabdázó, men­nyire igényelnek nagy szerve­zést a hétköznapok?
Szerencsére ezzel nincs problé­ma, a Fradiban fél háromtól négyig edzünk, arra a kis időre Hannát álta­lában beadjuk a bölcsődébe. Egye­dül akkor lehet gond, ha mondjuk a Bajnokok Ligája meccseink miatt eltolódnak a gyakorlások, de olyan­kor szerencsére számíthatunk a nagyszülőkre. Egyik héten az egyik, a következőn a másik. Az én szü­leim a mai napig Szlovákiában élnek, de szerencsére abból sincs gond, ha Hanna kis időre szlovák bölcsibe kerül. Sőt, szeretném is, ha ta­nulna szlovákul, ott pedig azért ragad rá valami.

Megörökített lábnyom

Még nagyon pici volt Hanna, talán hét-nyolc hetes, amikor ezt csináltattam. Centiméter pontosságra lemérték a kis lábfejét, a pontos mását pedig rátetováltattam a lábamra. Megörökítettük.

A legelső BL meccsén még Zácsiková néven szerepelt a Fradiban. Ezek szerint tovább­ra is fontosak önnek a szlovák gyökerei?
Természetesen. Meg aztán minél több nyel­vet beszél a kislányom, annál több lehetősége lesz később az életben, nem szeretném, ha ez a vonat elveszne. Olykor itthon is tanítgatom, egy-két kifejezést már tud, szerencsére a kisgyerekek mindenre fogékonyak.

Önnek mekkora nehézséget jelentett, amikor Magyarországra költözött?
Nem volt egyszerű. Az általános iskolát Szlovákiában jártam ki, természetesen mindent szlovákul tanultam, úgyhogy amikor a középiskolát elkezdtem Magyarországon, szinte írni és olvasni sem tudtam magyarul. Egy nulladik évfolyamos nyelvi előkészítő osz­tályban kezdtem, heti tizenhat óra angolunk volt, de nekem inkább a magyar nyelv miatt volt szükségem a plusz egy évre.

Nem cukkolták a társai?
Kicsit szívták a vérem, de én is po­énként fogtam fel. Szobatársnak pedig a ma már az MTK-ban játszó Szádvári Krisztinát kaptam, aki na­gyon hadart. Szép beszélgetéseink voltak: mondtam egy mondatot, amiben volt három magyar és három szlovák szó, amikor pedig ő kezdett beszélni, csak néztem nagy szemekkel és kértem, hogy lassítson, mert nem értettem, amit mond. Szóval az elején kicsit ne­hézkes volt a kommunikáció, de utána minden remekül alakult, a mai napig az egyik legjobb barátnőm.

Emlékezetes évek

2004

Tizennégy évesen Magyarországra költöztem. A gyökereim mindig fontosak maradnak számomra, de mivel valójában itt nőttem fel, Magyarországon érzem igazán otthon magam.

2007

Az első bajnoki cím a Ferencvárossal felejthetetlen emlék számomra. Tizenhat éves voltam, ennek ellenére pályára léptem a döntőben, sőt, még gólt is szereztem. Minden tökéletes volt, ennél szebb kezdésről nem is álmodhattam volna.

2009

Ha lehetne, a Ljubljanában töltött másfél évet kitörölném a karrieremből. Minden a BL-re volt felépítve, aztán miután hamar kiestünk, a szezon második fele maga volt az unalom. Ráadásul le is lassultam, semmi erőnlétem nem volt, és meg is sérültem. Megváltás volt, amikor 2010 decemberében visszatértem a Fradihoz.

2011

Az első KEK-győzelmünk éve. Úgy indultunk neki a szezonnak, hogy lesz, ami lesz, aztán hihetetlen menetelésbe kezdtünk, nagyon összeálltunk az idény során. Mindenkit legyőztünk, igazi meglepetéscsapatként nyertünk aranyérmet. Sosem felejtem, ahogy a szurkolók vártak minket a reptéren, miután hazatértünk a serleggel Alicantéból.

Ugyanakkor nyilván nemcsak a nyelvtudása változott az évek során, hanem a személyisége is. Gondolom, főleg Hanna meg­születése után.
Valóban nagyon sokat változtam, és hála Istennek azt mondják, hogy jó irányba. Sokkal pozitívabb és mosolygósabb lettem, sok min­dent másként látok, és a rossz gondolatokat elengedem magam mellett. Korábban mindent a kézi­labda határozott meg, nagyon sok hülyeségen rágódtam, amin nem kellett volna. A hibákból a mai napig tanulok, de már nem emésztem magam feleslegesen, inkább haza­jövök, és a maradék energiámat Hannára fordítom.

Az anyai ösztön az öltözőben is megmutatkozik?
Megesik, hogy ott is anyának szó­lítanak. Ha például hűvös az idő, és valaki papucsban lép ki a csar­nokból, rászólok, „Menj vissza, mert felfázol!”. És olyankor jön a válasz, hogy jól van, anya. Meg az­tán anyánál biztos van zsebkendő is, úgyhogy azért nálam állnak sorba.

A védelmező ösztön a Fradi edzőjével, Elek Gáborral szemben is megjelenik? Csak mert köztudott, hogy ő szereti ugratni a játékosait.
Korábban megesett, hogy a klasszikus, „Dobd ide a labdát!” trükkje előtt szól­tunk a fiataloknak, nehogy odapasszolják neki. De aztán Gábor bevezette, hogy ha előre szólunk, akkor tíz felülés a bün­tetés. Azóta inkább mi is együtt kacagunk vele.

A csapat fontos

Mindenképpen szeretném, hogy Hanna sportoljon, de nem erőltetem majd a kézilabdát. Ha kipróbálja, és megtetszik neki, örülünk, de ha nem, az sem baj, majd választ magának valami mást. Biztosan több lehetősége lesz, mint anno nekem volt, ugyanis Komáromban, ahol gyerekként laktam, a kézilabda volt az egyetlen opció. Mivel a csapatsport sok mindenre megtanít, szeretném, ha olyat választana, ahol társak között lesz, de igazából tényleg mindegy, csak azt nem akarom, hogy egész nap otthon üljön.

Ez a trükk mit takar pontosan?
Csak annyi, hogy megkérdezi, hogy elég kemény-e a labdád, majd kéri, hogy dobd oda neki, hogy ellenőriz­ze. Aztán amikor passzolsz, odébb lép, a labdád elszáll, és mehetsz utána. Na, ilyenkor Gábor úgy örül, mint egy kisgyerek. Mindig keresi a tekinteteket, hogy ki látta, kivel tud együtt nevetni. Az újakkal mindig sikerül megcsinálnia, de amikor ve­lem próbálkozik… Tíz éve ismerjük egymást, nem gondolhatja, hogy még mindig bedőlök ennek.

Ha az edzője nem is, a férje annak idején alaposan meglepte a budapesti óriáskeréken.
Az biztos, hogy váratlanul ért, ami akkor történt. Szabival régóta ismertük egymást, beszélő viszonyban voltunk, mégis csak néhány év elteltével, az egyik buliban kezdtünk el mélyebben beszélgetni. Utána randizgattunk, és valamiért már az elején szóba került a házasság és a gyerekvál­lalás. Éreztem, hogy ez a kapcsolat teljesen más, mint a korábbiak, tudtam, hogy szívesen lennék a fe­lesége. Épp egy éve voltunk együtt, amikor felültünk az óriáskerékre, gyönyörű volt a panoráma, gon­doltam, készítek néhány képet. Ő meg elkezdte a mondókáját, hogy hosszú távra tervez és a többi… De annyira elvoltam magammal, hogy nemigen figyeltem. Aztán megkér­dezte, hogy leszek-e a felesége. Mondtam, hogy persze, de erről már beszéltünk, majd egyszer ez is sorra kerül. De oda se néztem, csak fotózgattam tovább. Akkor mondott valami olyasmit, hogy nézzek már rá végre. Akkor láttam, hogy gyűrűvel a kezében ült mellettem. A folytatást pedig ismerjük.

Hosszabbítás – NS