Pólósaink fiatal játékosa komoly sérülés után tért vissza a medencébe, erről beszélgettek vele.

– Ebben az időszakban [2013] közszájon forgott, hogy te vagy a legtehetségesebb a magyar utánpótlás területén. Hiába szabadkozol, látom, közbevágnál, én kifejezetten emlékszem, hogy így volt. Mi történt ezután?
– Azt reméltem, hogy továbbra is ugyanúgy folytatódik minden, de sajnos a fejlődésem megakadt. Ne felejtsük el, hogy erre az időszakra esett a kiöregedésem az ifjúsági korból, a Szegedbe kerültem, ez volt az első felnőtt csapatom. Elég jó csapat volt, komoly célokkal, amiket a Magyar Kupa-győzelmen kívül nem sikerült elérni, nem jutottunk a bajnoki döntőbe, bronzérmet szereztünk. A saját teljesítményemről azt mondhatom, hogy az utolsó meccseken, a helyosztókon ment jobban a játék. Akkor már több sérültünk volt, alig maradt csere, ebben a helyzetben kezdett el jól menni a játék. Előtte is kaptam lehetőséget, de valahogy túlizgultam a dolgokat. Amikor vége lett a szezonnak, tudni lehetett, hogy a csapat szét fog esni, edzőváltás is történt. Nekem viszonylag sok lehetőségem volt a továbbiakat illetően, az is benne volt a pakliban, hogy maradok. Végül a Fradi mellett döntöttem, aminek elsősorban az volt az oka, hogy Varga Zsolt a junior válogatottnál Horkai György segítője volt, együtt dolgoztam vele, ismertem őt.

– Hogy ment a Fradinál?
– Az első évem nem sikerült jól, nem tudtam azt a teljesítményt nyújtani, amit az utánpótlásban.

– Ez miben nyilvánult meg?
– Éretlen volt a játékom, kapkodós. Csapatszinten nem teljesítettünk rosszul, a 4-8. hely valamelyike volt a cél és ezen belül elértük a maximumot, a negyedik helyet. Itt maradtam a következő évre is és akkor jött sajnos egy komolyabb sérülés. Pont akkor történt, amikor éreztem, hogy végre jobban megy a játék, kifejezetten kezdtem megtalálni a helyemet a csapatban.

– Konkrétan mi volt a sérülésed?
– Nyaki porckorongsérv, a csigolyák között, két helyen is diagnosztizálták.

– Mi okozta, kiderült?
– Nem tudom egyetlen pillanathoz kötni, nyilván folyamatosan alakult ki. Fájt a nyakam néha, de ez mindig elmúlt. Aztán egyszer, emlékszem, döbbenten vettem észre, hogy a hatalmas fájdalom mellett a labdát sem tudom megfogni. Nyilvánvaló volt, hogy komoly dologról van szó. A tricepszemet nem éreztem, nem volt benne erő, s lezsibbadt a mutatóujjam és a középső ujjam, azokkal nem éreztem, hogy fogok. Az első nagy fájdalmak után kihagytam egy hónapot, majd visszatértem, de újra gondjaim voltak, akkor állapították meg a pontos diagnózist. Az az orvos, aki először látta a felvételt, megkérdezte, hogy sportolok-e. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, hogy az baj. Kérdezte, hogy mit csinálok még azon kívül. Mondtam, hogy tanulok, közgazdaságtant. Megkérdezte: ugye nem a sportolásból élek? Mondtam, hogy de, egész életemben ezt csináltam. Erre csak annyit mondott, hogy kezdjek el komolyabban érdeklődni a közgazdaságtan iránt, mert ezzel a sérüléssel ő nem javasolja, hogy folytassam és valószínűleg műtétre lesz szükség.

– Emlékszem, hónapokig gallérban jártál. Volt nyomás a klubod részéről, hogy válaszd a műtétet, mert az biztos megoldás és nagyjából kiszámítható a várható visszatérésed időpontja?
– Az orvosok különböző lehetséges verziókat vázoltak fel. Volt, aki azt mondta: három és hat hónapon belül vissza tud húzódni a porckorong-kitüremkedés, ha megfelelő kezelést kapok. Ezt céloztuk meg, amit a klub is elfogadott. Végül nagyjából ez valósult meg, hat hónap lett, tehát az a szezon elment, februártól ki kellett hagynom a középszakasz és a rájátszás meccseit. A klubban türelmesek voltak, akkor már tudták, hogy jön a nyári két hónapos teljes szünet, hiszen az utánpótlásnál már nem voltam érdekelt, Universiade az előző évben volt, s így elég idő van arra, hogy teljesen rendbe jöjjek. Az elején még infúziót kaptam, aztán amint olyan állapotba kerültem, hogy gyógytornázhattam, elkezdtem elég keményen. A fizioterapeutánkkal, Cseh Krisztával végigdolgoztam a nyarat, nem álltam le egyetlen napra sem.

– Mennyit hagytál ki összesen?
– Tavaly februártól a szezon végéig. Talán nyáron kezdődött el a komoly javulás, július környékén. Az volt kitűzve célul, hogy az új időszak első edzésére, augusztus 1-jére szinte teljes értékű munkát tudjak végezni. Ez az állapot július közepére be is következett, szárazföldön már komolyabb erősítő munkára is képes voltam, igaz, akkor még csak „saját súllyal”. Az első két-három hétben még nagyon óvatosnak kellett lennem a csapatedzéseken, saját program alapján gyakoroltam, „kontaktos edzéseim” még nem nagyon voltak. Vigyázni kellett a visszaszoktatás tempójára, hiszen fél évig labda sem volt a kezemben. Volt bennem egy kis félelem is, lassan kellett visszatérni a hagyományos gyakorlatokhoz. Meg kell említenem, hogy a szerződésem közben, az előző szezon végén lejárt. Akkor még nem lehetett tudni, lesz-e belőlem „épkézláb játékos”, de a Fradi bízott bennem és hosszabbított.

– Volt közben egy másfajta változás is, hiszen a korábbihoz képest más posztra kerültél.
– Még a sérülés előtt a kapásoldalról a védelembe kerültem, már a második Fradi-szezonomban.

– Mi volt ennek az az oka?
– Egyeztettem a vezetőimmel és az volt az általános vélemény, hogy ezen a poszton sokkal nagyobb esélyem van bekerülni a válogatottba. Fontos volt, hogy megtanuljak jól védekezni, erre egyébként akkor is szükség lett volna, ha nem leszek védő, „csak” az a cél, hogy jól menjen a védőmunka, ne engem próbáljanak meg bevinni centerbe mint a „leggyengébb láncszemet”. Eleinte voltak gondjaim, szokatlan volt az új szerep, de kezdtem egyre jobban belejönni, amikor jött a sérülés. Most, hogy felépültem, ezen a poszton folytatom.

A teljes interjút, amelyben Szilárd többek között elmondja, hogy került a vízilabda világába, mit vár a jövőtől ide kattintva olvashatjátok a VLV oldalán.