A népszerű színész vall Fradista kedvencéről.

Jobbfedezet volt a Fradiban. Ő volt a Juhász-Szűcs fedezet-párosból a Juhász Pista. Ez biztos igaz. Szándékosan nem nézek utána semminek, nem keresek elő futballról szóló könyveket, végig az emlékezetemre hagyatkozom, tehát minden mondatom kezdődhetne azzal, „ha jól emlékszem”.

Szóval. Ha jól emlékszem, először akkor hallottam róla, mikor rádióközvetítés volt: körkapcsolás. Szombathely, a sérült Albert helyett egy fiatal középcsatár, Juhász rengeteg gólt lőtt. Négyet? Ötöt? Vagy hatot? Vagy csak hármat? (De az is lehet, hogy összemosom Fazekassal, aki ugyanilyen fiatal volt, mikor szintén, talán Szombathelyen, ugyanennyi gólt lőtt: hatot? Vagy kevesebbet. Dehát ő dózsás volt.) Aztán valamelyik edző, Mészáros József? Lakat? Hátravitte fedezetbe. Akkoriban szokás volt ez. Góllövőket hátravinni. (Kábé, mintha ma Böde Dani söprögetne. Csak, hogy mindenki értse. Nem az összehasonlítás végett. Mert azt, ugye, nem lehet.) Mátrai Sándor is góllövő csatárként kezdte, aztán a Fradiban középhátvéd lett, a válogatottban pedig jobbhátvéd. Később kocsmáros a kilencedik kerületben.

Szóval a Juhász. Minden meccsen őt néztem. Elképesztő mennyi labdát szerzett, rohant le-föl, ő futott a legtöbbet. Szaladt. Loholt. Nyargalt. Szedte a lábait. Én köpködtem a tökmagot. Albert állt a kezdőkörben csípőre tett kézzel, a Juhász meg befutotta széltében-hosszában a pályát. Labdát szerzett, osztogatott. Minden Fradi-meccs után azon dühöngtem, miért nem válogatott? Egyszer-kétszer talán betették. Nem is tudom. Az maradt meg bennem, hogy nincs igazság a földön. Bújtam a Népsport osztályzatait, hogy ő kapta-e a legtöbb pontot…

Mintha görbe lába lett volna, de hát melyik focistának nem görbe. Hatalmas tüdeje volt, hogy ezzel a közhellyel éljek. Azóta se láttam ennyit rakkolni játékost. Pedig ő abban a csapatban volt a legtöbbet futó, ahol Rákosi „Matyi” volt a balösszekötő, aki annyit futott, hogy nézni is fájt. De Juhász rajta is túltett. Na. Mindenki úgy higgye el, ahogy mondom.

Évekkel ezelőtt a Hélia Hotel felé mentem valami ösvényen, és hirtelen szembejött velem Juhász István, ősz hajjal, de egyébként ugyanolyannak láttam, mint X éve a Népstadionban. A tribünről. Rám nézett és azt mondta: „szervusz”. Köpni-nyelni nem tudtam, nemhogy visszaköszönni. Elpirultam, mentem tovább. Nem köszöntem neki, ő pedig köszönt nekem. Kihagytam ezt a ziccert. És akkor ő azt hihette, azt se tudom, kicsoda. Pedig nagyon is tudtam.

forrás: focitipp.hu