Klubunk szakmai stábjának új tagjával, dr. Kárpáti Róberttel készített interjút a hivatalos oldal.

– Hogyan alakult, hogy sportolók lelkével kezdett foglalkozni?
– 2003-ban keresett meg engem a vívók akkori szövetségi kapitánya, Kovács Tamás. Az ismeretség a vívásból jött, hiszen én a mai napig vívok, voltam orvos világbajnok is. Tamás tudta, hogy én pszichiáterként dolgozom, így felvetődött benne, hogy foglalkozzam mentális szempontból az akkori válogatottal. Tetszett a feladat, hiszen tudtam, hogy mi zajlik a versenyzők fejében a páston. Elkezdtük a közös munkát, és jöttek is a kisebb-nagyobb sikerek, amelyekben a vívók elmondása szerint nekem is részem volt – ez persze nehezen objektivizálható. Később más sportágbeli versenyzőkkel is foglalkoztam, majd 2011-ben Kovács Tamás ismét megkeresett, hogy Szilágyi Áron sportpszichológusa legyek. Én nem vagyok pszichológus, de a mentális felkészítést elvállaltam, Áron pedig az első volt a londoni olimpiai bajnoki cím megnyerése után, aki nagy nyilvánosság előtt elmondta, hogy a sikerében a munkánknak, a mentális felkészítésnek milyen nagy szerepe volt. Londonban egyébként már foglalkoztam a férfi kézilabda-válogatottal is, de az olimpia után már igen sok felkérés érkezett, utánpótlás és felnőtt szinten egyaránt.

– Említi, hogy nem pszichológus. Sportpszichológusnak nevezhetjük?
– Nem lehet. Sportpszichológusokat a Testnevelési Egyetemen képeznek, viszont én ezt a mesterszakot nem végezhetem el, mert nem pszichológus vagyok, hanem pszichiáter. Sportpszichiáternek nevezhetném magam, de Magyarországon ilyen nincsen, bár Amerikában ez létező fogalom. Úgyhogy nehezen vagyok bekategorizálható.

– Mennyire más profi sportolókkal foglalkozni, mint átlagemberekkel?
– Alapvetően sok hasonlóság van, hiszen a sportolók is emberek. Nekik is megvannak az életükben a kisebb-nagyobb örömök, problémák, csalódások, szerelmek. A különbség abban rejlik, hogy az élsportolókat meg kell tanítani arra – ha nem tudják maguktól –, hogy van 90 perc, 3×3 perc vagy épp egy 50 másodperces tornagyakorlat, amíg hiba nélkül, csak oda fókuszálva, minden fizikai és mentális energiát a feladatra összpontosítva kell teljesíteni, mert különben nincs siker. Erre még rájöhetnek olyan komoly téthelyzetek, mint például egy kupadöntő. Májusban, a Magyar Kupa-finálé előtt a Fradi labdarúgói tudták, hogy a következő 90 perc jelenti a különbséget a siker és a kudarc között.

– Bizony, a Fradinál a második hely jellemzően már kudarcnak számít. Ezt a nyomást hogyan tudja kezelni a csapat?
– A jelenlegi keretet többségében rutinos, idősebb játékosok, illetve külföldi profik alkotják, akiknek nem furcsa az az elvárás, hogy a maximumot tudják nyújtani a téthelyzetekben. Gera Zoltán, vagy éppen Hajnal Tamás külföldön hozzászoktak ahhoz, hogy sok néző előtt, komoly tétre menő meccseket játszanak. A nehézség az, hogy ezt a rutint mennyire tudják átadni a fiatalabb, kevesebbet tapasztalt játékosoknak, akik még nem kerültek hasonló téthelyzetbe. A cél az, hogy egy motivációs szintre hozzuk a csapatot, hogy mindenkinek az adott meccs, az adott bajnokság legyen a legfontosabb, és ne legyen más a fejekben, csakis a sikerre törekvés.

– Mennyire lehet ez megtanulni fiatalként, kevés tapasztalattal?
– Nyilván kell a tapasztalat. Nem várható el például Csernik Kornéltól, hogy olyan rutinnal álljon a feladatokhoz, mint Hajnal Tamás. Azt viszont el lehet várni tőle, hogy tiszta lelkiismerettel a tudása legjavát hozza ki magából. Ez sportpszichológiai módszerekkel fejleszthető, koncentrációs gyakorlatokkal, motivációs tréninggel, a csapatok belül kommunikációs technikák fejlesztésével.

– Mekkora a jelentősége a mentális felkészülésnek a fizikai tréninggel összehasonlítva?
– A felkészülést úgy kell elképzelni, mint egy tortát. A felkészülésnek része az edzés, az életmód, a dietetika, a fizioterápia, a pszichológia… De a torta csak akkor van kész, ha mindenki beletette a maga részét. Manapság már nem olyan a versenysport, mint 20-30 éve, amikor a csapatban volt egy edző, egy masszőr, meg a játékosok. Külföldön megfigyelhető, hogy a modern futballban mekkora stábok segítik a csapat munkáját, és erre már a Ferencváros is jó példa. A videóelemzőtől a masszőrökön és a pszichológuson át egészen természetesen a vezetőedzőig a komplex közös munka minősége hozza magával a sikert vagy a sikertelenséget.

– Magyarországon nem példa nélküli, hogy valaki már csak büszkeségből sem hajlandó pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni. A Fradiban könnyen elfogadták a játékosok?
– A mentális felkészítőnek feladata, hogy elfogadtassa magát mind a csapattal, mind az edzővel. Valóban, Magyarországon nem csak a sportban, a hétköznapi életben is nehéz a helyzet, mert sokan azt mondják: miért kéne nekem pszichológushoz vagy pszichiáterhez járnom, ha semmi bajom nincs? Nagyon fontos volt elmondani a kezdetekkor a játékosoknak, hogy nem azért vagyok itt, mert ők betegek vagy mentális zavaruk lenne. Az a célom, hogy önmagukból ki tudják hozni a bennük rejlő csúcsteljesítményt. Egy kihagyott ziccer vagy akár csak egy rossz mozdulat mögött olyan szintű figyelemzavar állhat, amely a mindennapokban nem jár különösebb következménnyel, téthelyzetben viszont végzetes lehet. Ezeket a nüanszokat próbáljuk közösen jó irányba fordítani.

– Eleinte egyéni sportolókkal foglalkozott. Mekkora a különbség köztük és a csapatban versenyzők között?
– A csapatsportoknál is gyakoribbak az egyéni megkeresések, hiszen a játékosok jellemzően nem a többiek előtt akarnak a problémáikról beszélni. Ebből következően sok hasonlóság van a kettő között. Ami plusz a csapatsportok esetében, hogy csapatépítésre, csapatra fókuszált technikák alkalmazására is szükség van.

– Az elmúlt években rendre a Balkánról érkező ellenfél jelentette a végállomást számunkra nemzetközi szinten, úgy tűnt, hogy mindkét esetben fejben voltak erősebbek nálunk.
– A délszláv vidék versenyzői minden sportban nagyon erősek mentálisan – az olimpián például vízilabdában is meggyűlt velük a bajunk. Olyan fokú győzni akarás, eltökéltség, a sportban elfogadott, de olykor már a sportszerűség határát súroló szemtelenség van bennük, amellyel demoralizálni tudják az ellenfeleket. Ráadásul a Tirana elleni hazai visszavágón öngólt vétettek, ami mentálisan mélyre tud nyomni egy csapatot. Aztán a tizenegyespárbaj úgy kezdődött, hogy az albán kapus Panenka-féle büntetővel vette be Dénes hálóját, majd hihetetlenül pofátlan módon még kezet nyújtott neki. Ezek apró momentumok, de azonnal látszik belőlük, hogy milyen erős fejben az, aki ilyet meg mer csinálni.

– Mi a megoldás? Felvesszük a kesztyűt zsiványságban, vagy csak felkészülünk az ellenfél lehetséges praktikáira?
– Az ember személyisége 10 éves kor körül kialakul, utána már nagy mértékben nem változtatható. Viselkedésformák viszont megtanulhatók – ettől még nem lesz senki olyan pofátlan, mint a tiranai kapus, de az aktuális 90-120 percben megtesz olyan dolgokat, ami egyébként kívül esik a saját komfortzónáján. A délszláv sportolók ebben nagyon erősek, mi, magyarok kevésbé, pedig ezen a szinten sokszor ilyen apróságokon múlnak sikerek vagy kudarcok.

– A kétszeres olimpiai bajnok Szilágyi Áron esetében hogy működött ez a mentális felkészítés? Ő sem éppen az a pofátlan típus…
– A közös munkánk kezdetén Áron mondta, hogy problémája van az olasz vívók habitusával. Nagyon zavarta a rájuk jellemző színészkedés, teatralitás: ez Áron klasszikus, sportszerű értékrendjébe egyszerűen nem fér bele. Ő maga nyilván soha nem is lesz ilyen, viszont meg kellett tanítani, hogy az ellenfeleitől el tudja fogadni ezt a viselkedést, sőt, a maga javára tudja fordítani. Az olaszok szeretnek színészkedni a páston és a focipályán is. Ez csakis arról szól, hogy az ellenfelet kizökkentsék. A 2012-es londoni olimpiai döntő előtt kielemeztük Occhiuzzit, számítottunk arra, hogy ha bajba kerül Áron ellen, akkor sérülés szimulálásával próbál meg időt nyerni. Mondtam Áronnak, hogy ha ez történik, menjen oda, és kérdezze meg, miben segíthet. Az olimpiai finálé elején Áron meg is lépett, Ochiuzzi pedig a várt trükkhöz folyamodott. Örömmel láttam, hogy Áron teljes nyugodtsággal odament, megveregette a vállát, felajánlotta a segítségét, egyértelműen jelezve, hogy nem lehet kizökkenteni. Meg is lett az olimpiai bajnoki cím.

– A Fradinál hogyan néz ki a felkészülése egy meccsre? Mit csinál a mérkőzéseken?
– Az edzéseken ott vagyok, legalább heti két alkalommal, de van, hogy többször is. Alapszintű labdarúgó-edzői diplomám is van, így némileg konyítok a focihoz, meg tudom állapítani, hogy ki mennyire pörög rá mentálisan, illetve fizikailag az edzésen. Ennek indirekt jelei is vannak, amelyeket a metakommunikációból lehet kiolvasni. A meccs napján már nem vagyok közvetlenül a csapat mellett. A játékot a lelátóról figyelem, jegyzeteket készítek a csapat pályán mutatott mentális teljesítményéről. Külön vizsgálom az egyes csapatrészeket, például, hogy milyen volt a kapus és a hátvédek között kommunikáció, és azt is figyelem, hogy az edző hogyan reagál különböző játékhelyzetekre. A megfigyeléseimet aztán átbeszéljük az edzői stábbal, akivel jó a viszonyunk, bár még az ismerkedés fázisában vagyunk.

– Összességében hogy érzi magát nálunk?
– Egy hónapja érkeztem, mindenki nagy szeretettel fogadott a klubnál. Kubatov Gábor elnök úr személyesen vezetett körbe a Sportközpontban. Otthonosan érzem magam a Népligetben, tetszik ahogy a Fradinál – egy profi sportklubhoz méltó módon – közösség építése is zajlik, és nagy várakozással és reményekkel tekintek arra a sportpszichológusi munkára, amit az aktuális bajnok és kupagyőztesnél, Magyarország legnépszerűbb klubjánál fogok folytatni.

Fradi.hu

Ha még többet szeretnél megtudni a sportpszichiáterről, akkor ajánljuk a DigiSport Reggeli Start archívumát, az elmúlt években számos alkalommal volt meghívott vendég a beszélgetős műsorban.