Vízilabda csapatunk nyáron szerződtetett klasszisát ismerheted meg egy kicsit jobban a sportnapilap hétközi mellékletében készült interjújából.

Egy ideje semmilyen fórumon sem találkozni a képeivel. Egyál­talán nem ragad már ecsetet?
2007 óta nemigen. Két évvel később az A38 hajón lehetőségem nyílt kiállítani a festményeimet, ami­nek egyfelől nagyon örültem, más­felől viszont, mint az utóbb kiderült, maga a tárlat önmagam befalazásának a jelképévé vált. Elkezdtek ugyanis véleményt alkotni a képeim­ről, ami meg engem kezdett el érde­kelni, pedig mindig is magam miatt csináltam, a magam tapasztalatát akartam kreatív formába önteni. Az én festészetem az ösztönösségétől volt őszinte és egyedi, sosem tanul­tam, nem volt iskola, amely keretek közé szorított volna. Azzal, hogy a kritikák után óhatatlanul is jelentkezett bennem a megfelelési kényszer, elvesztette az őszinteségét, naivitá­sát, az improvizatív jellegét. Pedig éppen ezek adták az élményt.

Sikerült azért egyéb módon kiél­nie kreativitását?
Fotózni kezdtem, és sikerült is hasonló élményeket mwgélnem, mint előtte a festészettel, 3-4 év után azonban elfogyott a lendület. Érdekes, hogy nagyjából egybeesett egy teljes körű lakásfelújítással, amit aztán követett négy újabb, ami viszont szintén kiváló terep az ötletek kibontakoztatására.

Vagyis ez már a póló utáni élet előkészítésének a fázisa? Befek­tetés?
Nem annak indult, azzá vált. Jó ideje foglalkoztat a kérdés, hogy ha már nem leszek aktív pólós, felelősségteljes apaként, férjként és persze szuve­rén emberként is mi az az önmegvalósítási mód, ami nem csak egzisztenciáli­san kielégítő, de örömö­met is lelem benne, és azt hiszem, a szolgáltatás, illetve a vendéglátás ilyen lehet. Azt gondolom, ha jó minőséget, jó kiszol­gálással kínálsz, az mű­ködhet.

Azon is agyalt már, mi lett volna, ha gye­rekként nem pólózni kezd?
Azért nem tudok rá fe­lelni, mert hároméves korom óta a víz a köze­gem, uszodai emberként definiálom magam, min­dig is magától értetődő volt, hogy pólózom és pólós leszek. Na jó, egy rövid szünetet leszá­mítva. Négyen vagyunk fiútestvérek, a két bá­tyám már vízilabdázott, amikor elkezdtem úszni, de volt egy pont, amikor unalmassá vált, és budatétényiként inkább a helyi kosárcsapatba jelentkeztem. Szülői erőszak áldozata lettem azonban, amiért ma már nagyon hálás vagyok. Főként anyu erőltette a vízilabdát, mondván, mindkét sportban jó lehetek, de olimpiai bajnok csak vízilabdázóként.

Az anyáknak tényleg mindig igazuk van, és nyilván büszke, hogy nem csak ön, öccse, Dumi szin­tén világklasszissá lett. De vajon nekünk is igazunk van, ha azt mondjuk, kettejük közül ön a jó fiú, ő pedig a vagány, a brahis?
Érzem, hogy ez az általános állás­pont velünk kapcsolatban, de azért a helyzet ennél jóval összetettebb…

Emlékezetes évek

1983

Hogy pontosak legyünk, szeptember 25-e. Ha ez a nap nincs, akkor én sem lennék. Érdekesség, hogy szüleim házassági évfordulója is erre a napra esik, de még 1978-ból.

1988

A Spartacus úszóovijában tanultam meg úszni. Zoli bátyám akkor már vízilabdázott. Szerettem oda járni, és nem csak azért, mert szüleim üzemeltették a büfét, anyukám inspirációi alapján.

1990

Hogy a fiam hasonlít inkább rám, vagy én hasonlítok inkább ő rá, azt nem tudom megmondani, az biztos, hogy sok a hasonlóság. Mindenesetre kívánom neki, hogy legyen majd olyan boldog a feleségével, min én az anyukájával.

1995

Két különdíjat is átvehettem az országos minibajnokság nyolcas döntőjében, ahol a BMTE csapatával a bravúros ötödik helyet értük el, a díjak: legjobb dobó és legjobb lepattanószedő. A zsákolóversenyt is én nyertem meg, persze „mini” palánkra.

2001

Vasasba igazolásom első éve. Felnőtt játékossá válásom itt indult el, de hála Istennek az ezt követő 15 évben nagyon sokszor gyerekként éltem meg a játékot.

Azért a nem éppen elhanyagolha­tó mennyiségű meredekebb meg­nyilvánulása miatt előfordult, hogy féltette?
Egész életemben, és ez már így is marad. Tudat alatt mindig is műkö­dött bennem a „csak neki jó legyen” reflex, annak minden előnyével és hátrányával. Ősztől azonban olyan történik velünk, ami az elmúlt 29 évben soha, minden fron­ton külön leszünk egymástól. Együtt játszottunk a Vasasban, a Rijeká­ban, a Szolnokban, a válogatottban, ugyanabba a suliba jártunk, ugyanaz a könyvelőnk, mindig mindent meg­osztottunk egymással.

A lányokat is?
Azt azért nem. Na jó, egyet kivéve.

Nocsak.
Az édesanyánkat.

Nem is verekedtek soha?
Nem nagyon. Bár lehet, jó lett volna.

És ki nyert volna?
Attól függ, mi a fegyvernem.

Örökös játék

2005-ben, az utóbb Montrealban VB ezüstérmet szerző válogatottba kerültem be először, az azért tényleg álomszerű volt. Elvégre azokon a legendás pólósokon nőttem fel, minden mozdulatukat figyeltem és ismertem. 2-es sapkában játszottam, így aztán a bemutatásnál a dobogón az enyém után sorban bemondták a többiek nevét, az olimpiai bajnok példaképeimét, azt tényleg felemelő volt megélni. De egyáltalán nem nyomasztó, mert bár mindig keményen edzettem, mindig játékként fogtam fel a vízilabdát. Kemény Dénes választott ki, ezért köszönettel tartozom neki, és bekknek is ő talált ki, ami hozzáadott értékként tette még komplexebbé a játékomat.

Hogy éleset vágjunk, Rióban a montenegróiak választottak egy olyat, amivel eleinte nem tudtak mit kezdeni. A kiesés élete leg­nagyobb csalódása?
Lehet… Mindenesetre ez a jó kifejezés, a kudarc szót nem szeretem. És főként azért csalódás, mert ez a csapat sokkal többre volt hivatva. Jó struktúrájú, nagyszerű szellemiségű, játéktudásban erős és taktikus válogatottá értünk, másfél negyednyi rövidzárlat azonban – aminek nyilvánvalóan megvan az oka, még véletlenül sem szeretném a sors áldozataként beállítani a csapatot -, megfosztott bennünket attól, hogy esélyünk legyen döntőt vívni. Az életben vannak történelmi lehető­ségek, és azért sajnálom a monte­negróiak elleni meccset, mert ez az olimpia az volt.

Történelmi lehet, ha jövőre ide­haza vébét nyernek.
Egyelőre elnököt, szövetségi ka­pitányt kell választani, eldönteni, hogy miképpen tekint a sportág a következő évre. Mint egy új ciklus kezdete, új csapat kialakításával, vagy az elmúlt négy év meghosszabbításaként.

Ön az utóbbira szavazna?
Igen. Legalábbis most, szeptem­ber közepén úgy látom, így na­gyobb esély mutatkozik győzni. Bizonyos változások persze elke­rülhetetlenek.

Ha nem is nevezi kudarcnak, azért megviselte a vereség?
Sosem élem meg katasztrófaként a vereségeket. Tudom, sokaknak emi­att flegmának tűnök, de ez van, nem tudom rosszul érezni magam azért, mert kikaptunk. Ha egyszer min­dent megtettünk azért, hogy ne így legyen. Idővel azért elkezdem mar­cangolni magam, főként azt kutatva, mekkora volt a szerepem a balsi­kerben, de ennyi. Leginkább az érint meg, ha a társakat letörtnek látom. Valamint az, ha azt érzem, valami befejeződött, vége. Na, az megvisel. Rióban az ötödik helyért megvívott, görögök elleni mérkőzésen, amikor a bemutatásnál álltunk fel a dobogóra, már szipogtam. A Himnuszt hallgatva sírtam, a kispadnál köpenyt levéve szintén, a labdára úszásnál megzokogtam. Elég volt Szivós Marcira ránéznem ahhoz, hogy elbőgjem magam. Tudom, mennyit szenvedett az olimpiai bajnoki címért: nekem megadatott, neki miért nem? De mondhatnám Nagy Viktort is. Min­denkinek megvan a maga sztorija, és mindegyik megérint.

No de hogy az örömökről is essék szó, a legnagyobb, amiben karri­erjében részesült, Peking?
Nem, talán mert abban az aranyban kevésbé komplex szerepem volt, legalábbis nem olyan, mint két má­sik, a pekinginél is erősebben ható diadalban. Szóval a legnagyobb örö­möt egyrészt a Vasassal megszerzett bajnoki cím jelentette, 2007-ben, amikor számos ezüst után a döntő­ben legyőztük a Honvédot. A másik pedig a három évvel ezelőtti, barce­lonai VB-arany. De az örömeimet is furcsán élem meg, sokat számít, ha látom, hogy mások mennyire boldo­gok. A csapattársak, a Vasas-szurkolók, a magyar válogatottért szo­rítók. Pekingben egyszer sem ment százharminc fölé a pulzusom, hogy mit vittünk véghez, az akkor tudato­sult bennem, amikor itthon folyvást megállítottak, gratuláltak, amikor azt mesélték, hogyan sírtak a Himnuszt hallgatva. Nekem a játék és a mások öröme a legnagyobb boldogság.

A félénk igentől a boldog anyaságig

Tizenhárom éves kora óta ismerem Évát, mindig előttünk, mármint az edzésünk előtt úszott a Komjádiban. Tizenhat múlt, amikor először randiztunk, én pedig az első találkozó után éreztem, ha rajtam múlik, ő lesz a párom életem végéig. A harmadik találkozásunk után meg is kérdeztem, szeretne-e fiatalon anyuka lenni. Akkor még félénken felelt igennel, de rövid időn belül világossá vált mindkettőnknek, hogy ugyanannyira szeretnénk családot.

Galambos Dániel – Sportkrém / NS