A sportnapilap hét héten keresztül futó hétvégi sorozatában készített portrét vezetőedzőnk játékos- és edzői pályafutásáról, érdekességekben gazdag, bő és nagyon jó olvasmány, ajánljuk mindenkinek.

Felnőni a diktatúra árnyékában

„Ifjúsági válogatottak tornája: Groningen. Keretből kizárva: Thomas Doll. Indok: nyugati kapcsolatok.”

Akta lezárva, fellebbezésnek helye nincs. A 16 éves fiú „bűne”, hogy családja a közelgő karácsonyi ünnepek előtt csomagot kapott Nyugat-Németországból, a Stasi jól működő besúgóhálózata pe­dig nem kegyelmezett. A néhány szelet csoki és gumiállatka az apa állásába került, Thomas Dollnak pedig a hollandiai túra helyett maradt az ütött-kopott rostocki salakos edzőpálya. Miközben kirekesztve, válogatottbeli társai nélkül, egyedül bámulta a plafont a bentlakásos iskola egyik vaságyán, csak azon tudott gondolkodni, va­jon mit hoz számára a jövő. Van-e visszaút a válogatottba? Eljuthat-e még valaha nyugatra? Egyáltalán: engedik-e tovább futballozni?

És ez a történet csupán egyetlen kiragadott példa arra, hogy karri­erje során hány nehéz és igazság­talan pillanaton kellett túljutnia egy NDK-ban felcseperedő tehet­ségnek, aki végül szorgalmának és kitartásának köszönhetően a világ legjobb labdarúgói közé ve­rekedte magát, majd kivételes já­tékospályafutása után edzőként ért el sikereket.

Thomas Doll élete mindig is a labdarúgás körül forgott, kalan­dos története pedig 1966. április 9-ig nyúlik vissza – illetve egy ki­csit még korábbra… „Azt mond­ják, már édesanyám hasában is úgy rugdalóztam, mintha csak egy labda lett volna mellettem – mondja nevetve. – De tényleg, amióta az eszemet tudom-csak a labda érdekelt. Gyerekként min­dig mindennel fociztam, akár egy üres flakonnal is az udvaron. Ahol laktunk, Malchinban, a házak kö­zött volt egy poroló vas, amelyen a szőnyegeket lehetett tisztítani, az volt az én kapum, arra rugdostam napestig a labdával.”

Na meg amikor nem volt pontos a lövés, a szemközti ház falait, ajtóit és ablakait… Még szerencse, hogy éppen ott lakott a helyi Lokomo­tive Malchin egyik korosztályos edzője, aki megunva a folyama­tos csinnadrattát, fülön csípte a hatéves Thomast, és nem sokkal később magával is vitte a serdü­lők edzésére. Ki gondolta volna akkor, hogy ebből nem csupán a dühös szomszédok, hanem majd az egész futballvilág profitál? A játékospalánta ugyanis hamar kiemelkedett tehetségével társai közül, a sikerélmények pedig még inkább megszerettették vele a lab­dát, a tréningeket és a meccseket. Szigorú szülők gyermekeként, a diktatórikus NDK kisvárosában, Malchinban felnőve szép lassan a futball lett Thomas Doll legfőbb örömforrása.

„Az anyagi helyzetünk átlagos volt, édesanyám könyvelőként, édes­apám pedig a malchini tanács­nál dolgozott. Kilenc és öt évvel idősebb nővéreim után én voltam a harmadik gyerek a családban, de úgy éreztem, engem eredetileg nem is akartak, nem voltam »terv­be véve«.” Ez persze nem jelenti azt, hogy a kis Thomas ne kapott volna elég szeretetet gyerekko­rában, ám a nehézségeken és az esetleges konfliktusokon sokkal könnyebben átlendült a futball segítségéve! Olyan korszakban, amikor még tévé sem volt minden háztartásban, semmi nem vonta el a figyelmét a sporttól, így semmi nem is állt tehetsége kibontako­zásának útjába. Már az általános iskolás évek során is egyértelmű volt, hogy ügyesebb malchini tár­sainál, így amikor 13 éves korában lehetősége nyílt bekerülni a Hansa Rostock bentlakásos focisulijába, egy percig sem hezitált.

„Ez jó esély volt arra, hogy tovább fejlődjek, és hogy egy igazi futball­klub tagja legyek. Eleinte persze nagyon nehéz volt. Folyamatosan honvágyam volt, és mivel a meccsek hétvégén vannak, megesett, hogy két-három hétig is távol ma­radtam Malchintól. Hiányoztak a szüleim és a barátaim, ám a nehezebb pillanatokban újra meg újra azt mondtam magamban: itt vagyok egy nagy egyesületnél, napi kétszer edzhetek, és mindig is ez volt, amire igazán vágytam.” Aztán ahogy teltek a hónapok, a tinédzser is egyre jobban meg­szokta az új környezetet, a futball és az iskola kettős terhelését, en­nek köszönhetően pedig játéka is minden téren fejlődött. A techni­kájával korábban sem volt gond, kitartásának és elképesztő becsvágyának köszönhetően Rostock­ban is kiemelkedett kortársai kö­zül. Ebben az időszakban alakult ki az a rá annyira jellemző, meg­alkuvást és félelmet nem ismerő játékstílus, amely a későbbiekben is nagyban segítette: „Hihetetlen akarat és eltökéltség dolgozott bennem, minden párharcot meg akartam nyerni, nem érdekelt, hogy két fejjel magasabb az ellen­fél. Mindig mozgásban voltam, fejleszteni akartam a dinamizmusomat, az erőmet, és akármen­nyire fájt is valami, akármilyen fáradt is voltam, sohasem adtam fel, sőt, olyankor mindig rátettem még egy lapáttal.”

A Hansa tinédzsertehetségén természetesen a korosztályos válogatottak edzőinek szeme is megakadt, és Thomas Doll az évek során meghatározó játékosa lett ezeknek a csapatoknak. A jól­eső elismertségen kívül ez persze külföldi túrákkal is együtt járt, ami a 70-es, 80-as évek NDK-jában kivételes lehetőségnek számí­tott a világlátásra. 1982-ben egy hollandiai és egy kubai nemzetközi torna is szerepelt Doll prog­ramjában, csakhogy időközben megérkezett az a bizonyos nyu­gatnémet csomag… „Édesapám a malchini tanácsnál dolgozott, így semmilyen nyugati kapcsolata nem lehetett, viszont Németország kettészakadása miatt édesanyám nagyon sok rokona ott élt. Aztán egyszer csak jött a csomag az egyik nővérétől, amit mások is megne­szeltek. Semmi különös nem volt benne, mi azonban annak a kis édességnek is örültünk. Amikor kiderült, óriási botrány kerekedett belőle, apám elvesztette az állását, de sokkal jobban fájt neki, hogy én sem utazhattam el Kubába és Hollandiába a válogatottal. Rendkívüli bátorsággal írt még egy négy-öt oldalas levelet a Hansa Rostocknak, de ez sem változtatott a helyzeten.”

És hogy mit tett ezek után Thomas Doll? Természetesen még kemé­nyebben folytatta a munkát. Bár egy kis ideig fennállt a veszélye, hogy az eset miatt egész karrierjét ellehetetlenítik, valószínűleg még a Stasi szemében is túl jó volt ah­hoz, hogy tehetségét veszni hagy­ják. Az eset után alig egy évvel, 17 évesen be is mutatkozhatott a Hansa felnőttcsapatában, ami akkoriban nem számított szokvá­nyosnak, ám neki valóban min­den képessége megvolt ahhoz, hogy helytálljon a felnőttek kö­zött: „Látták, hogy tartani tudom a lépést az idősebbekkel. Gyors voltam, jól cseleztem, nem ijedtem meg a párharcoktól, és elképesztő­en pimasz voltam a pályán.” Mindennek köszönhetően a tá­madó középpályásként játszó ti­nédzser szép lassan beverekedte magát a kezdőcsapatba, és egyre meghatározóbb ember lett a gár­dánál. Folyamatosan jól játszott, fontos gólokat lőtt, a hátán cipelte az együttest, ezt a színvonalat pe­dig a következő években is tartani tudta.

Vezet-e még út felfelé?

Attól a perctől, hogy 17 évesen bemutatkozott a Hansa Rostock felnőttcsapatában, Thomas Doll karrierje meredeken ívelt felfelé. Hamar belerázódott a ritmus­ba, húzóembere lett a gárdának, húszéves sem volt, amikor egy athéni barátságos meccsen a gö­rögök ellen bemutatkozott a vá­logatottban. Miután az NDK-ból egyre több élcsapat sündörgött körülötte, tudta, meg kell ragad­nia a lehetőséget: „Remek tanu­lóéveket töltöttem Rostockban, de egy idő után úgy éreztem, a fejlő­désem érdekében el kell hagynom a csapatot. A Hansa nagyszerű klub volt, sok remek játékossal, ám valami hiányzott az áttörő sikerekhez, ahhoz, hogy trófeákat nyerjünk. Akkoriban ritkaságnak számított, hogy valaki eljöjjön Rostockból, mert a legtöbb játé­kos jól érezte ott magát, én viszont kihívásra vágytam. Úgy éreztem, kinőttem a csapatot.”

A bökkenő csak az volt, hogy a legvonzóbb ajánlatot a BFC Dynamo tette, amely ugyan egy­értelműen az ország legjobb csa­patának számított, ám egyben a leggyűlöltebbnek is. A rendőrsé­gi klubként alapított egyesület gyakorlatilag az állambiztonsági szolgálat, vagyis a Stasi csapata­ként működött, amelybe koráb­ban rendre átvezényelték a leg­jobb futballistákat, a játékveze­tők pedig pontosan tudták, csak akkor számíthatnak a későbbiek­ben profitábilis nyugati küldésre, ha bizonyos helyzetekben a Dy­namo szempontjából „megfele­lő” ítéletet hoznak. Doll tisztában volt vele, ha a berlinieket választ­ja, ugyanolyan gyűlölet zúdul rá is, mint az egész csapatra, fejlő­dését szem előtt tartva azonban ez sem tántorította el a klub­váltástól: „A válogatottból már ismertem a keret játékosainak többségét, ráadásul a kötelező ka­tonai szolgálatot is lerövidítette, ha három évig náluk játszottál. Emelkedett a fizetésem, a váloga­tottban is több szerepet kaptam, egyszerűen megnőtt az esélyem a jelentősebb sikerek elérésére is.”

És a sikerek nem is maradtak el. A húszéves Doll az első mér­kőzéstől kezdve kirobbantha­tatlan volt a kezdő tizenegyből, fontos gólokkal, gólpasszokkal járult hozzá a Dynamo bajnoki címéhez az 1986-1987-es sze­zonban. Egyre fontosabb szerep­hez jutott a válogatottban is, ám az első berlini években azért nem volt könnyű megszoknia a ven­dégszurkolóktól kapott mocs­kolódást. Különösen nehéz volt neki, amikor a Hansa 1987 őszén visszakerült az első osztályba, és ugyanabban a stadionban, ahol felnőtt futballista lett, ahol koráb­ban mély tisztelet övezte, hirte­len tízezrek szidták fennhangon: „Huszonnyolcezer ember volt a lelátón, az első húsz percben mindenki azt üvöltötte: »Doll, te s.ggfej!« A szüleim is ott voltak a stadionban, nekik is roppant megrázó élmény volt. De máskor is volt rá példa, hogy a labdasze­dő kissrácok leköpködtek minket, amit nehéz volt átélni, ám talán csapatként ez még erősebbé tett minket.”

A Stasi csapatában játszani nemcsak előnyökkel járt, hanem súlyos hátrányokkal is. A Dyna­mo futballistáit az állambizton­ság tisztjei sokkal alaposabban figyelték, mint az átlagembere­ket, ami a nyugati meccsek során odáig fajult, hogy komplett dele­gáció utazott együtt a csapattal. A Stasi-tisztek teljes paranoiával kutatták a legapróbb mozdulatot is, ki, mikor, hogyan próbál disszidálni, de Doll ahelyett, hogy az elnyomó diktatúra miatt keser­gett volna, inkább megpróbál­ta humorral kezelni a groteszk helyzetet. A Dynamo 1988 októ­berében BEK-meccset játszott Brémában a Werder ellenfele­ként, ami tökéletes alkalom volt a 22 éves Dollnak egy kis „Stasi-­szívatásra”: „A szállásunkon az­zal szórakoztunk, hogy az éjszaka közepén kinyitottuk a szobaajtónkat és kiüvöltöttünk a folyo­sóra: »Gyerünk, most meglógunk innen!« Aztán gyorsan becsuktuk az ajtót, de hallottuk, ahogy a tisztek az ágyból felpattanva ki­rohannak a folyosóra, és azt ta­lálgatják, honnan jött a hang, mi pedig bent röhögtünk, amint ők riadtan tébláboltak kint.”

Dollt az ilyen nyugati utak során még a boltba is két tiszt kísérte el, hiszen ő számított az egyik legkelendőbb portéká­nak a csapatban, ám a túlbuzgó állambiztonságiak hiába lohol­tak a nyakán, neki sem a válogatott túrákon, sem a nemzetközi klubmeccseken eszébe sem ju­tott a disszidálás gondolata: „Fi­atalon, huszonhárom évesen apa lettem, a szüleim, rokonaim, ba­rátaim mind az NDK-ban éltek, egyszerűen nem tudtam elkép­zelni, hogy őket elhagyjam. Nem tudhattam. hogy viszontlátom-e őket valaha, és a szüleimet is nehéz helyzetbe sodortam volna egy ilyen lépéssel. Egyetlenegyszer sem jutott eszembe a disszidálás. Persze megkeresések akadtak, egyszer Rómában a vécében jött oda valaki egy ajánlattal, de in­kább nem is válaszoltam, mert attól tartottam, hogy a Stasi em­bere is lehet.”

Mindezzel viszont Doll abba a furcsa helyzetbe került, hogy 22-23 éves korára szakmai szem­pontból gyakorlatilag semmilyen perspektívája nem maradt. Az NDK legjobb csapatának egyik legjobb játékosaként, a válogatott erősségeként országon belül már nem vezetett felfelé út, disszidál­ni pedig nem akart. Ekkor valóban úgy tűnt, pályafutása végéig a Dynamónál marad: „Akkoriban még senki sem tudhatta, hogy a fal leomlik. Ami a terveimet illette, szerettem volna Berlinben a test­nevelési egyetemen tanulni, nem álmodoztam a Bundesligáról vagy más nyugati bajnokságról. Egyedül azt tudtam, hogy futbal­lozni akarok, és tanulmányaim­nak köszönhetően valamilyen szerepkörben később is a sport világában maradni. De így is jól éreztem magam a bőrömben: megszületett a kislányom, szép la­kásban éltünk, sok barátom volt, válogatott játékosként nagy elis­mertségnek örvendtem.”

Bezárva az NDK falai közé, 1989 elején Doll tehát teljes joggal érezhette úgy, hogy játékosként felért a csúcsra, ám a történelem alakulása a következő években mégis lehetővé tette számára, hogy a világfutballban is olyan magasságba érjen, amilyenről korábban nem is álmodozhatott.

Szabadság és Dol(l)ce Vita

Amikor Thomas Doll a jól sikerült szil­veszteri mulatság másnapján álmosan átfordította a naptárt 1989-re, maga sem sejthette, hogy élete egyik meghatározó éve vár rá. A keletnémet futballista két bajnoki címmel a tarsolyában akkoriban csupán arra koncentrált, hogy az őszi negyedik hely után a végelszámolásban ismét az élen végezzen a berlini Dynamóval, sa­ját pályafutásával kapcsolatban viszont fel sem vetődött a váltás lehetősége. Néhány hónappal később azonban va­lami kezdett megváltozni az NDK-ban, amit Doll is világosan látott: „Amikor az emberek először megjelentek az utcán, már éreztem, hogy itt nagy dolgok van­nak készülőben. Eleinte csak a templo­mokban találkoztak, de aztán az utcára is kimentek – nagyon izgalmas időszak volt. Emlékszem, éppen egy válogatott meccsről érkeztünk vissza, és láttuk az embereket gyülekezni. Gyorsan vettünk magunknak néhány nagy kalapot, hogy ne ismerhessenek fel minket, és mi is csatlakoztunk a tüntetőkhöz.”

Őszre a diktatórikus rendszer már tényleg nagyon gyenge lábakon állt. Napról napra egyre több jel utalt a politi­kai fordulatra, amely a berlini fal novem­beri leomlásában csúcsosodott ki. Ez a nyugati játékosügynököknek is lehetősé­get adott arra, hogy megkörnyékezzék a legjobb NDK-beli játékosokat. „Október-­november körül kerestek meg először, és akkor azért már elgondolkoztam, milyen lenne kipróbálni magam nyugaton. Az ajánlatok aztán február-március kör­nyékén kezdtek konkretizálódni, jöttek az ügynökök külföldről és Bundesliga-csa­patoktól egyaránt – érdekes időszaka volt az az életemnek.”

Egy keletnémet játékosnak azonban nyilvánvalóan se menedzsere, se tanács­adója nem volt akkoriban, így amikor a Borussia Dortmund jelentkezett nála, a 24 éves Doll egyedül utazott el tárgyalni a klub vezetőivel. Azt viszont külső segít­ség nélkül is fel tudta mérní, hogy a Ruhr-­vidéki egyesület túl könnyen akarja az aláírását, ezért kivárt, és végül egy sokkal vonzóbb ajánlat mellett döntött. „Az em­ber sosem tudja előre, mi a helyes válasz­tás, de én utólag sem bántam meg, hogy a Hamburg mellett tettem le a voksom. A döntésemben fontos szerepet játszott, hogy Frank Rohdéval együtt igazolhattunk oda. A korábbi életemhez képest a nyugatra költözés jelentős változást jelentett, így sokat segített, hogy nem voltam egyedül. Ráadásul északon nőttem fel, közelebb állt hozzám ez a mentalitás, és a szüleimet is könnyebben tudtam meglátogatni.”

A döntés tehát megszületett, Doll pedig már 1990 nyarán, hónapokkal Németor­szág hivatalos újraegyesítése előtt Bun­desliga-játékos lett. Egyik évről a másikra egyszerű keletnémet srácból nyugaton is ünnepelt sztárrá vált, ám a hirtelen jött luxus, a busás fizetés és az elismertség szerencsére nem szállt a fejébe: „Az ember a jót persze könnyen megszokja, szóval az, hogy a Ladát hamar Mercedesre cserélhet­tem, kellemes velejárója volt a váltásnak. Egyik nővérem évtizedekig ápolónőként dolgozott, volt, amikor idősek otthoná­ban lakott, és láttam, milyen hihetetlenül nehéz munkát végez. Mindeközben én futballistaként ott sütkéreztem a rivalda­fényben, tele voltak velem az újságok, és rengeteg pénzt kerestem, de soha egy pil­lanatig sem tekintettem magamra valami jobbként. A világon sokkal fontosabb em­berek is élnek a futballistáknál.”

Dollt nagy önbizalommal töltötte el, hogy hamar bebizonyosodott, a Bundes­liga tempóját is simán tartani tudja, sőt, új csapatából is kiemelkedik. Egyből kez­dőként számoltak vele, a mecesek döntő többségét végigjátszotta, és hétről hétre re­mek teljesítményt nyújtott. Ez pedig nem kerülte el a világ akkori legerősebb bajnok­sága, az olasz Serie A klubjainak figyelmét sem, amelyek egyre intenzívebben kezdtek el szaglászni a német klasszis körül: „Szinte minden nap új ajánlat futott be: a Sampdo­riától, a Napolitól, az Intertől, a Juentus­tól, a Laziótól, tényleg hihetetlenül sokan jelentkeztek, és elképesztő összegeket aján­lottak. Akkoriban viszont egy klubban csak három külföldi szerepelhetett, és az Internél már ott volt Andreas Brehme, Jürgen Klins­mann és Lothar Matthaus. A Lazio pedig eközben minden követ megmozgatott ér­tem, és a már ott játszó Kalle Riedle nagyon sok szépet mesélt a klubról és Rómáról.”

Dollt meggyőzték válogatott társa szavai, a klub erőfeszítései, valamint az anyagi szempontból is vonzó hároméves szerződés, ezért az 1991-1992-es szezon­tól aláírt a Lazióhoz. A keletnémet klasz­szis, aki két évvel azelőtt még mindenféle perspektíva nélkül azt gondolta, Berlin­ben húzza le teljes pályafutását, most hir­telen ott találta magát a világ legerősebb bajnokságában, a világ egyik legnyitot­tabb országában. „Hú, hihetetlen volt be­lekóstolni ebbe a teljesen új életbe. Annyira jó volt a reggeli napsütésben kabrióval edzésre menni, élvezni az időjárást és a dolce vitát. Csodálatos város, fantasztikus éttermek, laza emberek. Egyből beleszeret­tem a mentalitásba, a nyelvbe, a légkör­be, tetszett az olaszos nyitottság. Nálunk minden annyira szigorú volt, oda kellett figyelni arra, amit mondasz, és egyálta­lán nem adtak a véleményedre. Minden ember szívesen fogad egy-két dicsérő szót, ebből azonban korábban sosem kaptunk. Megmondták, mit kell csinálni, és ha jól elvégeztük a munkát, akkor sem köszönte meg senki. Ehhez képest Olaszországban rendszeres volt a dicséret, ami fiatalként igenis sokat számított. A Laziónál ráa­dásul fantasztikus közösség alakult ki: Roberto Di Matteo, Aron Winter, Kalle Riedle, Paul Gascoigne, és még hossza­san sorolhatnám, mind nagyon jó srácok voltak, akikkel gyönyörű időket éltünk át együtt. Sokat szórakoztunk és nevettünk, de nyilvánvalóan rengeteget hozzátett az élményhez, hogy hamar kiderült, a világ legerősebb bajnokságában is helyt tudok állni. Még a hamburginál is jobb szezont teljesítettem, még gólveszélyesebb voltam, és élveztem, hogy életem formájában ennyire magas színvonalon futballozom. Mindegy, ki volt az ellenfél, azt csináltam a pályán, amit csak akartam.”

Ez pedig messze nem csupán üres ön­tömjénezés, hanem sziklaszilárd tény, amit mi is bizonyíthatna jobban, mint hogy a szezon végén Dollt választották meg az olasz bajnokság legjobb külföldi játékosának. Abban a ligában, amelyben Marco van Bastentől kezdve Gabriel Ba­tistután át Ruud Gullitig csak úgy hem­zsegtek a klasszis idegenlégiósok – egy ke­letnémet srác kiemelkedett mind közül. Teljesítményének értékét növeli, hogy olyan csapatban szárnyalt, amely végig csak a középmezőny tagja volt, ezért telje­sen érthető módon önbizalomtól duzzad­va gondolt a közelgő Európa-bajnokságra – egészen az utolsó bajnoki fordulóig, amikor egy súlyos lábközépcsont-sérülés keresztülhúzta számításait…

Szertefoszló álmok

Kiemelkedő teljesítmény, fon­tos gólok, bomba forma – csoda, hogy a világ legerősebb bajnok­ságában szárnyaló Thomas Doll gondolatai 1992 tavaszán egyre gyakrabban jártak a közelgő Eu­rópa-bajnokság körül?

Az olasz Lazio légiósát dup­lán fűtötte a becsvágy, hiszen az NDK válogatottjával korábban sem az 1988-as Eb-re, sem az 1990-es vb-re nem tudott kijut­ni, és a sikertelen selejtezők után még a szöuli olimpiai játékokról is lemaradt. További bosszúságot jelentett a tény, hogy ha Né­metország újraegyesítése akár csak egyetlen évvel hamarabb történik, ekkorra már világbaj­nok labdarúgónak vallhatta vol­na magát, szóval Doll az 1992-es svédországi kontinensbajnok­ságra tényleg úgy tekintett, ame­lyen végre válogatott mezben is elérheti a nagy áttörést. Ebben az időszakban ugyanis nemcsak a Lazióban, hanem a National­elfben is remekül ment neki a játék, melyben bemutatkozásá­tól alap embernek számított.

A világbajnok Németország, kiegészülve a korábbi NDK-­beli klasszisokkal, félelmetes csapattal készült az Eb-re, Doll pedig szilárdan hitt benne, hogy végre válogatott szinten is fel­érhet a csúcsra – egészen 1992 május 24-ig… „Fantasztikusan ment a futball, a válogatottban is kiemelkedő meccseket játszot­tam, így ez valóban az én Euró­pa-bajnokságom lehetett volna, csakhogy akkor jött az utolsó olasz bajnoki forduló és a lábkö­zépcsont-sérülés. Folyamatosan injekciókkal kezeltek, ám hiába, mert az Eb-re nem tudtam vis­szanyerni a szezonban mutatott formám. Nem volt meg bennem az az erő, amely elengedhetet­len ahhoz, hogy a saját játéko­mat játsszam. Kicsit kiestem a ritmusból, több edzést ki kellett hagynom, és bár az orvosi stáb a létező összes módszert bevetette, hogy elmúljon a fájdalom, nem tudtam tökéletesen rendbe jön­ni.”

Noha közvetlenül az Európa-­bajnokság előtt fájdalmai már enyhültek, és az első csoport­meccset a FÁK ellen végig is ját­szotta, világosan látszott, a né­metek tízese nem az a Thomas Doll, akit korábban megismert a futballvilág. A vissza-vissza­térő fájdalom, a fapados fel­készülés és a tréningek hiánya miatt nem tudta megmutatni valódi klasszisát, így karmester helyett csupán epizodista lett, akinek a következő meccseken mindössze percek jutottak. A sors furcsa játéka, hogy a dön­tőben viszont még így is hős válhatott volna belőle. „A kezdő sípszó idején a kispadon ültem, de a szünetben már egy nullára vezettek a dánok, és akkor Ber­ti Vogts az öltözőben odalépett hozzám: »Gyerűnk, Thomas! Állj be, és adj bele mindent!« Ekkor még tényleg hittünk a fordítás­ban, és hamarosan el is érkezett az én nagy esélyem. Már a tizen­hatoson belül jártam, és miután megtoltam a labdát, éreztem, hogy csúszik felém egy láb, így semmi más dolgom nem lett vol­na, mint hasra esni benne. Ha így teszek, jön a tizenegyes, ki­egyenlítünk és egészen máshogy alakul a mérkőzés – én azonban talpon maradtam. Hogy miért? Mindenki ezt kérdezte akkor is. Talán egyszerűen nem voltam elég okos abban a pillanatban. Sosem voltam az a típusú já­tékos, aki egy apró lökés vagy kontakt után azonnal a földre huppan, mindig teljes erőbedo­bással hajtottam, de abban a pillanatban talán túlságosan is a támadás befejezésére koncent­ráltam, ahelyett, hogy hideg fej­jel mérlegeltem volna.”

Kiharcolt büntető és egyen­lítés helyett aztán jött a kegye­lemdöfés, a második dán gól, a lefújás után pedig Thomas Doll ott hevert a földön szótlanul, elcsigázva, szomorúan. Azok után, hogy az NDK színeiben még a kvalifikáció sem sikerült neki, most legszívesebben a sa­rokba vágta volna azt az érmet, amelyet egy rangos válogatott tornán nyert. Dühítette a rosszkor jött sérülés, az inga­dozó forma, meg persze a fájó vereség a döntőben – és ekkor még nem is sejtette, hogy kar­rierje ezzel a töréssel menthe­tetlenül leszálló ágba kerül.

Mert az Eb előtti sérülése rendbe jött ugyan, ám ezután már semmi sem volt a régi. Mint­ha csak a szervezete a több mint húsz éve tartó hajsza után újra meg újra azt üzente volna: elég, nem bírom! Talán ekkor ütött vissza az a félelmet és fáradságot nem ismerő játékstílus, amely Dollt a csúcsra repítette. Lehet, ám az biztos, hogy pályafutá­sa hátralevő részében legalább annyi időt töltött kórházakban és orvosi központokban, mint a futballpályán. „Továbbra is jó játékos voltam, de sosem tudtam újra azon a szinten futballozni, mint az Európa-bajnokság előtt. Szalagszakadások, gyulladások, zúzódások, tényleg nincs olyan sérülés, amelyet ne szenvedtem volna el. 1993-ban elszakadt a belső térdszalagom, 1994-ben az Achilles-inam, 1995-ben a sípcsont melletti ínszalagom, ezután artroszkópiás térdműtét várt rám fertőzés miatt, majd elszakadt a másik Achilles-inam is, és ez így ment folyamatosan. Ezekkel a sérülésekkel hat és ki­lenc hónapos kihagyások jártak együtt, de amikor végre visszaküzdöttem magam a pályára, mindig jött a következő. Össze­sen tizenhat műtétem volt, és noha újra meg újra felálltam a padlóról, sosem nyertem vissza a csúcsformám. Pályafutásom végére én lettem a rehabilitáció világbajnoka.”

Az 1992-es Eb után az őszi szezonban még hatékonyan se­gítette a Laziót, onnantól viszont kezdődött a sérülésmizéria, amely az 1994-es vb-szereplés­ről szövögetett álmait is szerte­foszlatta. Ezután Frankfurtba került, ám hat meccs után is­mét kidőlt, majd később hiába tért vissza, újabb sérülés miatt 1995 márciusa és novembere között egy bajnoki mérkőzést­sem tudott játszani az Eintracht mezében. A klub kiesett, ő pedig elfogadta az akkor a Serie B-ben játszó Bari ajánlatát, de az elmúlt időszakhoz képest hiába játszott valamivel többet, folyamatosan fájdalmak hátráltatták az edzé­seken és a meccseken egyaránt. Noha 1997 nyarára feljutottak az olasz első osztályba, Doll ekkor sem volt alkalmas a rendszeres játékra, az idény végén vissza­tért Hamburgba, ahol ősszel az újabb sérülés miatt egy percet sem futballozott. „Gyakran vol­tam szomorú, különösen amikor kórházban feküdtem, de mindig bizakodó maradtam. Úgy voltam vele, hogy ilyesmi engem nem tarthat vissza. Megyek tovább, történjen bármi is – ez a szemlé­let segített át a legnehezebb pil­lanatokon. Ez idő alatt sok köny­vet olvastam, kicsit nyugodtabb lettem, másként tekintettem az életre.”

A végeláthatatlannak tűnő re­habilitáció után Doll 1999 tava­szán csereként már rendszeresen szóhoz jutott Hamburgban, elké­pesztő akaraterejét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő idényben néhány alkalommal kezdőként számol­tak vele abban a bajnokságban, amelyben a HSV a Bajnokok Ligá­ja-indulást érő harmadik helyen végzett! Ennyi műtét és kihagyás után teljesítménye valóságos orvosi csodának számított, ám egy ponton túl ő is érezte: nem zsákmányolhatja ki a szerveze­tét a végtelenségig, így 2001-ben pontot tett sokáig káprázatos, de sérülések miatt túl korán megtört játékoskarrierje végére.

Hamburgi hős

– Halló, Thomas! Be tudnál jönni a székházba?
– Didi, este tizenegy van, mégis, hova kellene ilyenkor szaladgálnom?
– Akarsz Bundesliga-edző lenni vagy sem?!
– Húsz perc múlva ott vagyok!

Másnap a Hamburg trénerét úgy hívták, Thomas Doll. Nagyon fiatalon, 17 évesen lett első osztályú felnőtt­csapat futballistája és nagyon fiatalon, 38 évesen lett első osztályú felnőtt­csapat edzője, pedig eleinte nem is ál­modozott róla, hogy az útja ilyen gyor­san elvezet HSV kispadjáig. Amikor 2001-ben szögre akasztotta a stoplist csupán az volt a célja, hogy a futball­ban maradjon. „Játékoskarrierem vége felé egyre gyakrabban nézegettem a fiatalok edzéseit, és azt gondoltam magamban, én is szívesen fog­lalkoznék velük. Megkérdez­tem a klubvezetőket, mit szólnának hozzá, és megegyeztünk, hogy miután a szezon végén befejezem a játékot, az utánpót­lásban folytathatom a munkát. Először az U19-esek má­sodedzője lettem, ezzel egy időben pedig elkezdtem a különböző edzői tan­folyamokat. Élveztem ezt az időszokot, örültem, hogy továbbra is a futball világában lehettem, hiszen ez az életem. Elég hamar belerázódtam, láttam, ho­gyan működik, és hogy át tudom adni tudásomat a srácokrak.”

Doll hamar vezetőedzővé lépett elő az U19-es gárdánál, rátermettségét látva pedig 2002 decemberében kine­vezték a harmadosztályban szereplő Hamburg II élére. A nehéz helyzetben lévő második csapatot előbb benntartotta a Regionalligában, majd a kö­vetkező szezonban a kilencedik helyet érte el vele, ami mély benyomást tett a HSV vezetőire. Amikor aztán a 2004-2005-ös szezonban az első csapat vereséget vereségre, a második pedig győzelmet győzelemre halmozott, a vezetők fejében megszületett a dön­tés, Dietmar Bayersdorfer klubmene­dzser pedig azon a bizonyos októberi napon elkezdte bepötyögni Thomas Doll számát a telefonján. „Felöltöztem, berohantam a városba, aztán meg­egyeztünk. Másnap már nem is ültem le a második csapat kispadjára, korán reggel mindenkitől elbúcsúztam. Ez­után hazautaztam a szüleimhez, és megpróbáltam kicsit elbújni a nyilvá­nosság elől, mert tudtam, hogy most mindenki engem fog keresni. Akkor viszont még nem akartam interjút adni senkinek, mert először az új játékosa­immal szerettem volna beszélni.”

Nem véletlenül… Az együttes ugyanis nyolc forduló után a Bundesli­ga utolsó helyén állt, helyzete remény­telennek tűnt. Doll pontosan tudta, nagy fába vágja a fejszéjét, ám meg volt róla győződve, hogy ez a játékosállomány többre van hivatva. „Nem foglalkoztam vele, mi lesz, ha megbukom, hiszen amúgy sem szerepelt a céljaim között, hogy ilyen hamar Bun­desliga-edző legyek. Eleinte csupán az utánpótlásban akartam dolgozni, de azt is tudtam, képes vagyok segíteni az első csapaton. Bíztam magamban, láttam a korábbi meccseket, figyeltem, min lehetne vál­toztatni, aztán belevágtam.”

És láss csodát, az addig vergő­dő Hamburgot mintha egy csapásra kicserélték volna. Dollnak egyetlen hónap alatt sikerült az utolsóról a nyolcadik helyig előrerepítenie a csapatot, amelynek játékosai soha nem látott önbizalommal kezd­tek el futballozni. A gépezet működött, a kezdetben a kiesés elől menekülő gárda előtt pedig szép lassan felsejlett a nemzetközi kupaindulás lehetősége. „Jó játékrendszert választottunk, intenzív edzéseket vezényeltünk, és nagyon domináns stílusban léptünk fel. Megtaláltuk a játékosok megfele­lő posztját, aztán meccsről meccsre nőtt mindenki önbizalma. A szurkolók értékelték az egyre jobb játékot és eredményeket, a csapat pe­dig látta, mire van szükség ahhoz, hogy kihozza a takti­kából a maximumot. Persze az érzelmek is nagy szere­pet játszottak, hiszen har­mincnyolc évesen nagyon fiatal edzőnek számítottam, de mindenki elfogadott, így hát jól egymásra találtunk a játékosokkal.”

Olyannyira, hogy a HSV a végelszámolásban is a nyolcadik helyen végzett, amellyel indulási jogot szerzett az Intertotó-kupában. Thomas Doll, aki egy évvel azelőtt egy harmad­osztályú kiscsapat „ismeretlen” tréne­re volt, 2005 júliusában már a nemzet­közi porondon tette le névjegyét. Bár a háromfrontos küzdelem (bajnokság, hazai kupa, nemzetközi kupa) teljesen új kihívást jelentett neki, Doll és a Hamburg szédítő lendülettel vette az akadályokat a szezonban. A HSV az első 17 (!) tétmeccsén veret­len maradt, három fordulóval az idény vége előtt még a bajnoki címért is
harcban állt. Meg­nyerte az Intertotó-kupát, az UEFA-kupában és a né­met kupában egyaránt bejutott a nyolcaddöntőbe, a Bundesliga bronzérmeseként pedig indulási jo­got szerzett a Bajnokok Ligájában. Doll szédítő magasságokban szárnyalt, a rangos Kicker újság megválasztotta az év emberének a német futballban, így nem csoda, hogy a fantasztikus si­kerek fényében vérmes reményekkel készült a 2006-2007-es szezonra.

A nyári hónapokban viszont hirte­len kezdtek megváltozni a dolgok. A HSV menetelése a gazdagabb klubok figyelmét sem kerülte el, és ahogy az lenni szokott, a legjobb játékosokra vércseként csaptak le. Khalid Boulah­rouz és Daniel Van Buyten távozásával Doll egy csapásra elvesztette belsővé­dő-párosát, a támadószekcióból pedig Sergej Barbarezt és Takahara Naohi­rót, akik egyaránt fontos szerepet ját­szottak az előző idény menetelésében. Bár helyettük érkeztek ifjú reménysé­gek, ők még korántsem számítottak kész játékosoknak. „Sajnáltam, hogy amit előtte felépítettünk, nem tudtuk megtartani a távozó játékosok, a me­nedzsment hibái miatt. Erősítés cím­szóval átlagos játékosokat kaptam, ami utólag nagyon dühít, mert talán jobban is harcolhattam volna azokért a futballistákért, akik aztán elhagyták a klubot.”

A keret felhígulása menthetetlenül nagy visszaeséssel járt együtt. Dollék hamar kiestek a német kupából, a BL-­ből öt vereséggel búcsúztak, a bajnok­ságban pedig egyetlen árva győzelmet szerezve az utolsó előtti helyen telel­tek. A katasztrofálisan alakuló szezon miatt kezdett elfogyni a levegő a tréner körül, akinek munkáját a 19. forduló után köszönték meg, amikor a HSV a Bundesliga utolsó helyére csúszott vissza. „Az utolsó négy meccsemen egyaránt peches döntetleneket értünk el, aztán ilyen helyzetben egy idő után természetes, hogy a klubvezetők azt mondják, próbáljuk meg valaki más­sal. Ekkor már februárban jártunk, és egy klubnak valamikor meg kell hoznia a döntést, ha úgy érzi, a kiesés veszélye fenyeget.”

A dicsőséges hamburgi menetelés így szomorú véget ért.

Kalandozások kora

Amikor 2006 februárjában Tho­mas Doll a Hamburg vezéreként öles léptekkel menetelt előre a Bundesliga bajnoki címéért folyó küzdelemben, ezzel egy időben pe­dig az UEFA-kupában is bejuttatta együttesét a nyolcaddöntőbe, senki sem gondolta volna, hogy egyetlen évvel később dicstelenül kell távoz­nia szeretett klubjától.

Tizenkét hónap alatt azonban ren­geteg minden megváltozhat a fut­ballban, és kulcsjátékosai elvesztése után a tréner egyszerűen nem tudott egyről a kettőre jutni az új kerettel, így amikor négy balszerencsés dön­tetlent követően a bajnokság utolsó helyére csúsztak vissza, a klubve­zetőség úgy döntött, 2007 február 1-jétől nem tart tovább igényt Doll szolgálataira. A trénert lelkileg is megviselte ez a hullámvasút, hiszen elképesztő mélységekből emelte fel a Hamburgot elképesztő magassá­gokba, aztán hirtelen megint minden a visszájára fordult.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy Németországban megfeled­keztek volna kezdeti sikereiről, a bajnokságban bukdácsoló Borussia Dortmundnak ebben az időszakban épp olyan tűzoltásra volt szüksége, mint amilyet Doll a HSV-t átvéve anno megvalósított. Menesztése óta hat hét telt el, a BVB pedig kilenc for­dulóval a vége előtt egyetlen pontra állt a kieséstől, így a közös munka lehetősége mindkét félnek éppen jókor vetődött fel. „A Borussia a hét­végén kikapott Bochumban, hétfőn pedig csörgött a telefonom. Délután már találkoztam is a vezetőkkel fé­lúton Hamburg és Dortmund között, egy órával később pedig úgy dön­töttem, belevágok az új kalandba. Összecsomagoltam a cuccaimat, és másnap egy sajtótájékoztató után már meg is tartottam az első két edzést. Nem volt könnyű helyzetben a csapat, a játékosok teljesen elbi­zonytalanodtak, a kiesés réme fe­nyegetett, furcsa volt a hangulat.”

Dollra tehát kilencfordulós mi­nibajnokság várt egy megtépázott sereg élén, a siker pedig korántsem volt garantálható. A katasztrofális anyagi helyzetben lévő klub a csőd széléről visszatáncolva ebben az időszakban nem engedhette meg magának, hogy igazán jó futballistá­kat vásároljon, így középszerű, egy­re inkább kiöregedő játékosokkal kellett kiharcolni a bentmaradást. És eleinte úgy tűnt, ebbe Doll bicskája is beletörik: első két mérkőzésén csupán egy pontot kapart össze, és a Dortmund az utolsó előtti helyre csúszott. A csapat szurkolói talán már el is könyvelték a kiesést, ekkor azonban jött a „hamburgi varázslat”, és Doll csodával határos módon a következő hat meccsből ötön győze­lemre vezette együttesét, simán el­érve a bentmaradást. „Sikerült életet lehelnünk a csapatba, fontos győ­zelmeket arattunk, de elképesztően nehéz munka volt. Sokkal nehezebb, mint korábban a HSV-t megmenteni. Ma már senki sem emlékszik rá, de hihetetlenül nagy kihívást jelentett kilenc fordulóval a vége előtt átvenni és bent tartani a Borussiát. Ezt csak az tudhatja, aki ott volt velünk.”

A Dortmund viszont ezután sem volt abban a helyzetben, hogy nagy­bevásárlást tartson, így Dollnak ha­sonló erősségű kerettel kellett volna vitézkednie a következő szezonban, a sikerek viszont csak a kupában jöt­tek. „Rosszul kezdtünk, nem sikerült nyélbe ütni fontos igazolásokat, nem tudtunk belelendülni. Sok játékos túl volt már a csúcson, tehát az egész rendszer kissé elöregedett. A kupá­ban viszont szépen meneteltünk, re­mek meccseket játszottunk, a döntőt pedig balszerencsésen vesztettük el a Bayern ellen a hosszabbításban.”

Ám még a finálét is beárnyékolja az azt megelőző sajtótájékoztató, amelyen Doll a Németországban mára kulti­kussá váló monológban küldte me­legebb éghajlatra a csapatát egész évben kritizáló újságírókat. A tréner dühkitörését az váltotta ki, hogy a média munkatársai a döntő helyett kizárólag az ő és játékosai jövőjét firtatták. „A minket kritizáló újságírók sohasem a tényekre támaszkodtak, és mindig csak a negatívumokra koncentráltak. Gondoljon csak bele! Ott van egy fiatal edző, aki bejuttatja csapatát a döntőbe, és a finálé napján olyan kérdésekkel bombázzák, hogy másnap még ő irányítja-e a gárdát… Annyira boldog voltam aznap, hiszen nem minden edző mondhatja el ma­gáról, hogy Németországban eljut a kupadöntőig, aztán megkaptam ezeket a kérdéseket… Persze utólag azt mondom, ma már nyugodtabban reagálnék.”

A hektikus év után aztán Doll és a Dortmund vezetői asztalhoz ültek, és úgy döntöttek, külön utakon foly­tatják. A trénert ekkor több külföldi klub is megkereste, többek között az egyik holland élcsapat, ám a mögötte álló nehéz időszak miatt nem akart azonnal munkába állni. A következő szezont kihagyta, és bár ezután előrehaladott tárgyalásokat folytatott az FC Basellel, a felek végül nem jutottak egyezségre, így Doll egzotikusabb országok felé vet­te az irányt. Előbb a török Gender­birligi, majd a szaúd-arábiai al-Hilal kispadjára ült le, ám mindkét helyen hamar kiderült, hogy a klubvezetők az üzleti érdekeket sokkal inkább szem előtt tartják, mint a sportszak­mai sikereket. „Amikor az ember hasonló klu­bokhoz aláír, tudnia kell, hogy nagyon kevés beleszólása van a folyama­tokba, hogy pillanatok alatt lecserél­hetik. De ha nem jön ajánlat sem a Bundesliga egyből, sem a Bundesliga kettőből, külföldön kell megragadni a lehetőséget. Senkit sem fognak tárt karokkal várni a német első osztá­lyú klubok csak azért, mert valaha edzősködött a ligában. Az embernek egy idő után magának kell kikapar­nia a gesztenyét, és ha Európában épp nincs megfelelő lehetőség, de nem akar egész nap golfozni vagy a kertben füvet nyírni, szívesen vállal új feladatokat. Amikor két évig ott­hon ülsz a kanapén, és megkeresnek a Távol-Keletről, nem fogod csak azért elutasítani az ajánlatot, mert majd rád fogják, hogy csak a pénz miatt vállaltad el. Az ilyen helyekre amúgy sem csak a pénz miatt megy az ember, de természetesen ez is kellemes velejárója a szerződésnek. Sok mindent fel kell áldoznod, hiszen nagyon messzire utazol, távol leszel a barátaidtól, a családodtól, új kultúrát kell megismerned, tehát ezt pénzügyi szempontból is meg kell becsülni. A legfontosabb azonban mindemellett mégiscsak az, hogy újra edzőnek vallhatod magad.”

Doll 2009-től jó egy évet töltött Törökországban, 2011-től pedig alig fél esztendőt Szaúd-Arábiában, ám mivel egyik helyen sem teljesültek az ígéretek, és a klubvezetők egy-­egy jövedelmezőnek tűnő transzfer esetén minden sportszakmai kér­dést felrúgtak, a német tréner sem tudott maradandót alkotni. A jövő ki­látástalanabbnak tűnt, mint valaha.

„Életem egyik legjobb döntése!”

Új élmények, kalandok, más kultú­rák. Ebből a szempontból Thomas Doll mindenképpen érdekes idősza­kot töltött a török Genclerbirliginél és a szaúdi al-Hilalnál, ám edzőként aligha lehet kibontakozni olyan klu­boknál, amelyek a sportszakmai kérdéseket felrúgva rendre kizá­rólag üzleti alapon hoznak dönté­seket. A német tréner nem is jutott egyről a kettőre a finoman szólva is fura irányvonal mentén haladó csapatoknál, így 2012 januárjában összepakolt, és hazatért Európába. Noha az elmúlt időszak rossz ta­pasztalatai után nem volt teljesen világos jövőképe, mégsem érezte magát boldogtalannak. „Valójában nagyszerű időszak volt ez, mert a korábbi évekhez képest jóval több időm volt a barátaimra, szeretteimre és magamra. Több csapatnál jár­tam hospitáláson, új edzésformákat ismertem meg, rengeteg tréninget megnéztem német, valamint olasz kluboknál egyaránt. Az időm döntő többségét arra fordítottam, hogy to­vábbképezzem magam edzőként.”

És bár a mondás szerint a jó pap holtig tanul, Doll egy idő után azért szerette volna új ismereteit a gyakor­latban is kamatoztatni, és végre ismét aktív szerepet vállalni egy csapat kispadján. Ahogy korábban, ezúttal is akadtak ajánlatai a Távol-Keletről mesés fizetésért, ám pénz ide vagy oda, újabb egzotikus kalandba már nem feltétlenül vágott volna bele, így 2013 végén a lehető legjobbkor jött az FTC megkeresése. „Elgondolkodtam az ajánlaton, majd otthon részleteseb­ben is utánajártam a klub hátterének, mert Németországban azért olyan tökéletesen nem ismerjük a magyar futballt. De azonnal megtetszett, amit láttam, hiszen egyből kiderült, törté­nelmi klubról van szó, nagyon gazdag hagyományokkal. Úgy voltam vele, hogy rendben, teszek egy lá­togatást Budapesten, aztán meglátjuk. Megnéztem a csapat mérkőzését Székesfehérváron, találkoztam a klubvezetőkkel, és bár tudom, hogy a Ferencváros akkoriban több edzővel is kapcsolatban állt, az elnök úgy érezte, mi tényleg jól tud­nánk együtt dolgozni. A felvázolt tervek nekem is nagyon izgalmasnak tűntek, és valahogy a kezdetektől jó érzéseim voltak. Betekintettem a klub működé­sébe, láttam az épülő stadiont, és egy belső hang egyre erősebben kezdte mondogatni: ebből valami nagyon jó is kisülhet!”

Doll ezután még kért egy kis gon­dolkodási időt, ám rövid szabadsága alatt egyre pozitívabban gondolt a le­hetőségre, és Budapestre visszatérve alá is írta a szerződést. „Életem egyik legjobb döntése volt. Újra azt éreztem, hogy élvezem a munkát, hogy lelkes vagyok, hogy nagy motivációt jelent visszasegíteni a Fradit a csúcsra. Óri­ási örömmel vetettem bele magam a munkába.”

Persze ezúttal sem volt könnyű dolga, hiszen ismét idény közben kellett átvennie egy csapatot, ráadá­sul a Ferencváros múltjához képest bukdácsolva szerepelt, csak az ötödik helyen állt. Az első négy bajnokin még nem is tudott nyerni – csak három döntetlenre fu­totta -, ám ahogy egyre jobban meg­ismerte a keret játékosait, és egyre jobban megtalálta az optimális posz­tokat, beindult a gépezet, így a hátra­lévő kilenc meccset százszázalékos mutatóval zárva a harmadik hely­re vezette a zöld-fehéreket. Ekkor már látszott, hogy Doll érkezése megmozdított valamit a Fradinál, amelynél a német edző végre olyan nyugodt körülmények között dolgozhatott, amilyenekre már nagyon régen vágyott. A klubvezetők töretlen bizalma, a szurkolók szerete­te és az építkezés sikeressége pedig még úgy is nagy örömmel töltötte el, hogy azért nem világklasszis labda­rúgókat kapott a kezébe. Ne feledjük, hat-hét évvel korábban még olyan játékosokkal végezte a napi munkát, mint Rafael van der Vaart, Vincent Kompany vagy Mats Hummels…

A trénert azonban egyáltalán nem érdekelte. „Edzői pályafutásomban az a jó, hogy végigjártam a sza­márlétrát, és nem azonnal robbantam be az élvonalba. A Hamburg ificsapatának másodedzőjeként kezdtem a munkát, aztán sokáig csak az alsóbb osztályokban szereplő tartalékcsapatot irányítottam. Nem rögtön Van der Vaartokkal és Kompanykkal dolgoztam, ezért a Ferencvárosnál is ugyanolyan motivá­cióval vetettem bele magam a munká­ba, mint korábban. Szerintem megvan bennem az a képesség, hogy a lendü­letemmel és az érzelmeimmel a velem együtt dolgozóknak is erőt adjak. Egyre többen kezdték mondogatni, érzik, va­lami megváltozott a klubnál.”

És ezt nagyon rövid időn belül nemcsak érezni, látni is lehetett. Hosszú évek kilátástalansága után Doll Ferencvárosán végre lehetett lát­ni a tudatosság jeleit, és hogy mit is akar játszani az együttes. Bár a Rijeka elleni kiesés az Európa-liga selejtező­jéből rávilágított, a zöld-fehérek még messze vannak a nemzetközi elittől, a német edző ettől csak lelkesebben végezte munkáját. Első teljes szezonjában, a 2014-2015-ösben megnyerte a Ma­gyar Kupát, a bajnokságban pedig a második helyig jutott el, hogy aztán a következő idényben elképesztő magabiztossággal duplázzon. Bár a Zeljeznicar elleni fájó kiesés az Euró­pa-liga selejtezőjében némi árnyékot vetett az idényre, a Fradi itthon hen­gerelt, 21 pontos előnnyel lett bajnok, és ismét megnyerte a kupát. Doll edzői pályafutása egyik legboldogabb idényét zárta. „Csodálatos érzés, ez az eredmény a jutalma a két és fél évnyi közös munkának, amely során tényleg felépítettünk valamit. Végre újra jól érzem magam a bőrömben. A hamburgi és dortmundi időszak után mindig hiányzott valami, most azon­ban újra ízig-vérig edzőként gondol­kozom – ezért vagyok újra sikeres.”

Itt tart tehát jelenleg Thomas Doll kalandos története. De vajon mit hoz a jövő a német trénernek, és egyálta­lán meddig marad a Ferencvárosnál? „A környezetemben dolgozók és a ba­rátaim mind úgy vélik, hogy bárme­lyik topligában megállnám a helyem edzőként, ahogy ezt a Hamburgnál és a Dortmundnál bizonyítottam is. Mindnyájan a futballban dolgozunk, és az elnökünk is pontosan tudja, hogy egy sikeres edzőt előbb-utóbb megtalálnak más klubok ajánlatai is. Az a döntő, hogy az ember miként kezeli ezt. Én azt mondom, még nem végeztem el a feladatom Budapesten. Mindig ambiciózus céljaim vannak, szeretném, ha a nemzetközi kupában mennénk néhány kört, és jó lenne még inkább megszilárdítani a klub helyzetét a magyar bajnokságban. Számomra újra meg újra motivációt ad jobbá tenni egy csapatot, beépí­teni új játékosokat és remek futballt játszani velük. Mindezt a Ferencvá­rossal szeretném elérni a következő években is.”

Zsoldos Barna – Hosszabbítás / NS