A nyugalmazott ferencvárosi plébános, Clubunk szurkolója szilárd oszlop volt, akit a XX. századi történelem szennyes folyama, nemhogy megrengetni, de bemocskolni se tudott.

Lánglelkűen szerette a nemzetét, mindenkinek példát adva a tiszta hazaszeretetből, nála akkor is zengett a Székely himnusz, amikor az még a tiltott dalok között volt és a szószékről a hit igazságai mellett a nemzeti igazságokat és együvé tartozást is hirdette. Hittanórákon is a katekizmus mellett talált arra is időt, hogy a gyerekek megismerjék a magyar történelem, akkori elhallgatott igazságait, Trianon, ’56 és a rab bíboros Mindszenty történetét és persze a Fradi történelmét is.

Számára ugyanis a Fradi tényleg a nemzet csapata volt, szeretete a Club iránt nem a játéknak, a sikereknek, netán a hangulatnak szólt, hanem valaminek, amit az Ő és a régiek szemében a Fradi képviselt itthon és a határokon túl. Szerette a nemzetét, ezért szerette a Fradit a magasban.

Fradista voltam, amikor megismertem kisgyerekként, valamit tán tudtam már a Clubról, de ő avatott be a Fradi titkos, rejtett történetébe, eszményeibe, szimbólumaiba. Ő tanította meg, hogy mit jelent, hogy a Fradi a nemzet csapata, miért van ott a 3 E a címerben, milyen a Fradista kézfogás és hogy hogyan rabolták el a kommunisták csapatunk játékosait.

Két szomorú eseményen a szélesebb szurkolótábor is megismerhette, elhunyt barátja végakaratának megfelelően ő mondta a szentbeszédet László atya temetésén és még fiatal papként ő temette el a Fradi első világsztárját Schlosser Imrét. Az akkori hatalom kicsinyes kereszténygyűlöletét mutatta, hogy az elkészült fényképről levágták, így a Képes Sportba már csak a reverendája sarka került be.

Zsarolhatatlansága, szilárdsága nemcsak itthon keltett feltűnést, az örök példakép, az esztergomi szeminárium kispapjaként megismert Mindszenty József eszményeit követte. Ezért választották ki Rómában és szentelték titokban, feltételesen püspökké, hogyha a kommunista hatalom letartoztatná az összes püspököt, akkor is legyen, aki papot szentel.

Sem ezzel, sem ’56-os tetteivel nem kérkedett a rendszerváltás után sem, ahogy az általa annyira szeretett fiatalokat se valami sekélyes bratyizással, hanem tartással, erkölcsi mércével és értékrenddel, ugyanakkor humorral, példamutatással és odafigyeléssel nyerte meg. A jövő reménységei voltak neki a gyerekek és mindenkibe belelátott valamit, amit a gyerek és talán még a szülei sem, kibe a zenei tanulmányokat, kibe a ferences diákot…

Drága Gyula atya!

Sosem feledünk Plébános atya! Sosem feledlek Bérmaapám!

Parádi Gyula Budapesten született 1929. december 7-én. Esztergomban szentelték pappá 1953. június 14-én.

Káplán volt a budapest-erzsébetvárosi Árpád-házi Szent Erzsébet plébánián 1953-54-ben, majd kisegítő lelkész és karnagy a Budapest-Angyalföldi Szent László Plébánián 1954-56-ban és kisegítő lelkész a budapest-szentistvánvárosi Szent István-bazilikában 1956-57-ben. 1957-ben ismét kápláni beosztást kapott az esztergom-belvárosi Szent Péter és Pál Főplébániára, következő évben pedig a budapest-szentistvánvárosi Szent István-bazilikába, majd még ugyanez évben a budapest-józsefvárosi Szent József Plébániára, és szintén 1958-tól a budapesti Béke Királynéja Lelkészségre. 1961-től az esztergom-vári Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főplébánián teljesített kápláni szolgálatot. Sekrestyeigazgató volt 1964-től 1966-ig, majd énektanár az esztergomi szemináriumban 1966-tól 1971-ig. Ekkor plébános lett Tarjánban, majd 1976-ban káplán a budapest-külső Váci úti (Angyalföldi) Szent Mihály Plébánián. 1977-től tíz éven át a budapesti lengyel templom templomigazgatója volt, majd – 1987-től 2004-es nyugállományban vonulásáig – a budapest-ferencvárosi Assisi Szent Ferenc Plébánia plébánosa lett.

Munkája elismeréseként főegyházmegyei, majd érseki tanácsosi címet kapott 1966-ban. Lelkipásztori munkája mellett 1982-től helyettes esperes is volt és 2004-től 2008-ig ellátta az egyházmegyei exorcista feladatait is.

forrás: Magyar Kurír