A ’92-es bajnokcsapat remek támadója, Torony nyilatkozott, a múltról – többek között arról is, miért hagyta ott a Fradi utánpótlást – és a jelenről is.

Emlékszem arra a bravúros mozdulatára, hanyatt vetődve, ollózva passzolt, ha ezt mondjuk Zlatan Ibrahimovic csinálja, nemcsak a francia televízió, hanem a világ összes tévétársasága ismételgetné.
Lipcsei Péternek adtam úgy gólpasszt az MTK-pályán, akkor már a Fradi játékosa vol­tam, élveztem a futball minden pillanatát, élveztem az edzőm bizalmát is. Ha jól emlékszem, azzal a góllal egyenlítettünk, és az a jelenet, az ollózó mozdulat valóban nagy sikert aratott.

Akkor máris jöhet a kérdés: miért nem lett önböl igazán nagy futballista?
Attól függ, mit értünk igazán nagy futballistán. A váloga­tottban egyszer sem léptem pályára, illetve mindössze egyszer kaptam meghívót, épp az oroszok ellen készül­tünk, de végül nem léphettem pályára címeres mezben. Ez valóban fájó pont az életem­ben, különösen azok után, hogy a Fradiban lettem házi gólkirály. Valahogy, valamiért nem fedeztek fel, de így sem panaszkodom. Sikerekkel teli, emlékezetes pályafutás az enyém.

Elégedett ember?
Nem gondolnám, hogy túl­ságosan sok elégedett em­ber rohangálhat ma a világ­ban, de nekem végül is nincs okom a panaszra. Van civil munkám, a Magyar Posta ve­zérigazgatóságán dolgozom, ahol megbecsülnek, elismer­nek. A futballtól sem sza­kadtam el, jelenleg a Vecsés U15-ös csapatának vagyok az edzője.

Remélem, nem bántom meg, de aligha ez az edzők álma…
Ez pillanatnyi feladat, amelyet szeretnék minél jobban, ered­ményesebben megoldani. Persze hogy többre nagyobb kihívásra, felnőtt­csapatra, de csak bizonyos határokon belül. Megszerez­tem az A-licences képesítést, de sem kedvem, sem pénzem nincs arra, hogy másfél millió forintot fizessek csak azért, hogy pro diplomát szerezzek. Nagyon sok pénz. Ráadásul esélyt sem látok arra, hogy bekerüljek a körforgásba, ahogy látom, le vannak osztva a lapok, szinte mindig ugyan­azok az arcok váltogatják egy­mást a kispadokon az első és a másodosztályban. Ebben nem szeretnék részt venni, különösen nem másfél millió forintért.

Lemondott az álmairól?
Nem mondtam le semmiről. Az ember mérlegel, oszt és szoroz, megpróbálja megtalál­ni a helyét a világban. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, sok­kal őszintébbek, nyíltabbak és lelkesebbek, mint a felnőttek.

Örülök, hogy dicséri a gyerekeket, az utóbbi időben mást sem hallok, mint hogy az új és még újabb generációk tagjai nem tudnak lelkesedni, hiányzik belőlük a szenvedély és az alázat a futball iránt.
Ezt sajnos magam is látom, tapasztalom. Figyelem a gye­rekeket, nemcsak edzésen, az utcán, mindenhol. Mást sem csinálnak, mint nyomogatják a telefonjukat, üzenetet írnak, valamilyen játékkal múlatják az időt. Nem győzöm monda­ni az edzésre érkező kissrácoknak, hogy a telefon nem lő gólt helyettük.

Miért éppen Vecsésen dolgozik?
Azért, mert ott kaptam lehetőséget a bizonyításra. Voltam sok helyen, dolgoztam a RAFC és a Tököl felnőttcsapatánál. Már megmutattam magam az NBII-ben, letettem valamit az asztalra. Aztán hívott a Fradi, megkaptam az U13-as csapa­tot, és úgy éreztem, végre a helyemen vagyok. Remek kor­osztállyal dolgozhattam, ott volt például a csapatomban Balogh Balázs, aki azóta már az Újpest alapembere, Megye­ri Balázs, Sváb Dániel, minden évben bajnoki címet nyertünk. Mentem a srácokkal egészen az U19-es korosztályig, vittem a csapatot, aranyakat nyertünk, egyiket a másik után, az járt a fejemben, milyen csodálatos kezdés mind nekem, mind a fiúknak. Aztán jött szembe a valóság, a pénztelenség, a ha­zugság… Csömört kaptam az egésztől.

A Fraditól is?
Igen, a Fraditól is. És nem a klubra gondolok, hanem a vezetésben felbukkanó, hogy is mondjam…, szerencselova­goktól. Mondhatnék itt most jelzőket arról az időszakról, amikor az angolok átvették a Ferencvárost, és megbíztak bizonyos embereket a veze­téssel, menedzseléssel, irányí­tással. Maradjunk annyiban, hogy furcsa időszak volt. Azt a zavaros időszakot valaki na­gyon, de nagyon meglovagolta. Az volt a legborzasztóbb, hogy mindent tudtunk a háttérben, a kulisszák mögött zajló ese­ményekről, de semmit sem tudtunk tenni ellene, így aztán eljöttem a Fraditól Albert Fló­riánnal együtt.

MTK vagy FTC?
Az MTK-ban nevelkedtem, ti­zennyolc esztendősen ott mu­tatkoztam be az élvonalban, eleinte beállósként szerepel­tem, aztán egyszer megsérül­tem, akkor került a helyemre Lőrincz Emil, aki remekül teljesített. Mire felépültem, Verebes József, az imádott Mágus azt mondta, hogy „To­ronykám, neked helyed van a csapatban, de most már elöl”, így lett belőlem csatár. Sok gólt lőttem, ezt büszkén mond­hatom, az MTK-val baj­noki címet szereztem, majd játszottam a belga másodosztályban, a hazatérésem után hívott a Fradi, hívott Nyilasi Tibor. Mámoros időszak volt, ahogy az első évben rögtön bajnoki címet nyertünk.

A korosztályának nem adatott meg, hogy világverse­nyen szerepelhes­sen. Mit vár Bernd Storck csapatától a franciaországi Eb-n?
Kard ki kard! Azt várom a csapattól, hogy nem takti­kázik, nem véde­kezik, nem játszik bunkerfutballt, mert ami egyszer bejött a pótselej­tezőn, az Fran­ciaországban kevés lehet. Amúgy pedig irigylem az utódokat, a gyö­nyörű, új Fradi ­stadionért, a profi körülményekért. Sokan elmond­ták már, hogy régebben a sze­génység volt az úr, és való igaz, mi annak idején a Ferencváros­ban még annak is örültünk, ha alaposan bele­izzadhattunk a műszálas trikó­ba, de… Büsz­kék voltunk rá, hogy a Fradit, a magyar fut­ballt képvi­selhetjük.

NS