Rakonczai Imre gyerekkorában nem ilyen útról álmodozott. A népszerű zenész „húzta el” a nemzeti csapat nótáit az ünneplés alatt, korábban klubunk labdarúgója volt, az öregfiúk között is többször szerepelt.

Hogyan érezte magát a ferencvárosi öltözőben?
Gyerekként mindennap a Fradi népligeti utánpótlásbázisán töltöttem a délutánt, így maga az öltöző nem idegen számomra. Más kérdés, hogy kölyökként nem arról álmodtam, hogy zongoristaként, előadóként térek vissza egyszer ide. A Ferencváros serdülőben kezdtem, még a László Kórház földes pályáján, ám a középiskola kezdetén a klub lemondott három játékosáról. Sebők Vilmossal – aki 52-szer volt válogatott már újpestiként – és Lukács Zoltánnal – aki játszott később az NBI-ben – a klub fiókcsapatának számító Szent Istvánhoz igazoltunk át. (…) Utolsó évesként a Fradi visszaigazolt, és büszke va­gyok arra, hogy gólkirályként baj­noki címet ünnepelhettem, előt­te több mint tíz éve nem volt első a Fradi-ifi. Szerződést kaptam a tartalékcsapatban, előtte Vincze Géza, a juniorban Viczkó Tamás volt az edzőm, és itt is bajnokok lettünk – akárcsak a nagycsapat. 1992 tavaszán Lipcsei Péterék Di­ósgyőrben lettek bajnokok, mi az előmeccsen, és már arra is össze­jött tizenöt-húszezer ember.

Kortársaitól tudom, hogy nem csak egy ififocista volt a sok kö­zül, technikás játékos volt, nagy tehetségnek tartották.
Jólesik, ha ezt gondolják, akko­riban a Szent Istvánban együtt játszhattam Vincze Ottóval, Hrutka Jánossal, Lisztes Kriszti­ánnal, szóval voltak ott jó játéko­sok, későbbi válogatottak. Nagy becsben tartom azt az olasz új­ságcikket, amelyben egy ifjúsági tornáról írnak, melyet az FTC korosztályos csapata nyert meg. A Juventus és az AS Roma elleni egy-nulla során is sikerült gólt szereznem, a torna legjobb já­tékosa és gólkirálya lettem, ami azért jól hangzik, ugye?

Mégis, miért nem lett sikeres futballista?
Nyilasi Tibor hívott a felnőttek­hez, 1992-ben Lipcsei Péter mellett pályára is léphettem a nyári, akkor hagyományosnak számító Báder-kupán, amikor iszonyú fájdalom nyilallt a derekamba. Tibi bácsi mondta, hogy neki is volt gerincsérülése, operálták is, elvitt a Sportkórházba, ahol le­sújtó diagnózist közöltek velem: az egyik csigolya nyomja az ide­get, de nem annyira, hogy ope­rálni lehessen. Átlagemberként, hobbifocistaként nem lesz vele gondom, de a profi futballal járó mindennapos fizikai terhelést megtiltották… „Nyíl” nagyon emberséges volt velem, vigasz­talt, bár tudta, hiába teszi. Azt hiszem, sírva fakadtam, amikor közölték, mi a helyzet…

Érzi még ezt a sérülést?
Persze. Azóta megtudtam, hogy ezzel a problémával a legtöbben ülni nem tudnak, feküdni és áll­ni akár órákig, de ha leülnek, öt percen belül kínzó fájdalmat éreznek. Ebben, lekopogom, szerencsém van, nekem ülve nincs semmi panaszom. Ám hosszabb egy helyben álldogálás után úgy érzem, mintha ki akarna szakad­ni a bal lábam a helyéről. A Fra­di-öregfiúkban hat évet játszot­tam, már közel a negyvenhez, de edzés nélkül, nagypályán min­den meccs után éreztem, nincs ez rendben… Régóta tenisze­zem, és van, amikor két óra in­tenzív játék is gond nélkül megy, de utána azért szoktam érezni.

Somogyi Zsolt – Hosszabbítás / NS