A sportnapilap mellékletében középpályásunk volt fókuszban.

Önnek aligha, másnak tízmillió forintos kérdés le­hetne, hogy merre jár Szollár Krisztián?
Darmstadt mellett. Német­országban telepedett le, két­gyermekes családapa, immár civil foglalkozással. Ha ritkán is, de beszélünk.

Manapság százával utaznak el tinik szerencsét próbálni Nyugat-Európa számos baj­nokságába, ám az ön idejében még szenzációszámba ment, ha valaki középiskolásként felkerekedett. Mi kellett ahhoz, hogy meg is tudjon ragadni a valóban profi világban?
Ez egy nehéz út, egyszer csak totálisan új kultúrába csöp­pensz. Hogy beilleszkedj, mi­nél előbb el kell sajátítanod a nyelvet, szükség van kitartásra, akaraterőre, szorgalomra. A te­hetség önmagában kevés. Akik eljutnak addig, hogy 16-17 évesen a Schalkéban játsszanak, mind tehetségesek, de ha az alázatnak, a tudatos gondolkodásnak híján vannak, aligha sikerül érvényesülniük.

Előfordult azért, hogy mint Cristiano Ronaldo egykor Lisszabonból, ön is sírva hív­ta szüleit?
Olyanra emlékszem, hogy Krisztiánnal ülünk a lakásban, Gelsenkirchenben – 17 évesen, magunkra hagyva -, és azt kérdezgetjük egymástól, mit keresünk mi itt. De minden olyan gyorsan történt, és annyi­ra erősen égett bennem a vágy, hogy eljussak a Bundesligáig, hogy semmiben sem gátolha­tott az egyedüllét.

Edzőkérdés
16 évesen profi lettem, ez volt az életem. Az A licencem már megvan, persze épp a tanfolyam elvégzése közben derült ki, mennyire más edzőként dolgozni, mint a labdát rúgni. A célom a pro licenc megszerzése. Azt nem tudom megmondani, mivel foglalkoznék, ha nem futballistának állok, az állatvilág mindenesetre mindig is nagyon érdekelt.

Eljátszik olykor a gondo­lattal, mi lett volna, ha itthon marad?
Úgy teszem inkább fel néha a kérdést, hogy újra kimennék-e, de a válasz igen. ’96 és ’97 olyan erős éve volt a német futballnak – az Európa-­bajnoki címmel, a Schalke és a Dortmund nemzetközi kupa­győzelmével -, hogy egy onnan érkező ajánlatra vétek lett volna nemet mondani. De még vélet­lenül sem ez volt az egyszerűbb út, már csak azért sem, mert akkoriban nem dobálták be úgy a mély vízbe a fiatalokat, mint manapság. Ma egy 18 évest simán a kezdőbe állítanak, ehhez képest az Andy Möller-, Olaf Thon-, Michael Büskens-, Jirí Nemec-féle Schalke átlag­életkora harminc fölött volt, esélyem sem volt a csapatba kerülni. Nem is a Schal­kéban futottam be, de a fejlő­désem szem­pontjából, és hogy erős ligában maradjak – ami a belga lett -, rendkívül fontosnak szá­mítottak a gelsen­kircheni évek.

Utóbb csekély nyolc évre visszatért a Bundesligába. Dárdai Pál­hoz hasonlóan Hajnal Tamásban is magyar szív és német agy dolgozik?
Valahogy úgy. Összesen tizenhat évet éltem Németor­szágban, a második otthonom­nak te­kintem. Arra per­sze büsz­ke vagyok, hogy Ma­gyarország a hazám, de egyáltalán nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egyszer majd Né­metországban telepe­dek le.

És milyen a német agy?
Precíz. Kint minden rende­zett, a közigazgatástól a szol­gáltatóiparig, mindig tudod, mikor kihez fordulj. Ha egy munkásember azt mondja, kedd kilencre jön, kedd kilencre ott van. A futballban is a szerve­zettség az úr, pedig arrafelé is éli az életét egy labdarúgó, elmegy szórakozni, de amikor a pályán van, teljesít. Nyilván azért is, mert ha nem állsz be a sorba, lemorzsolódsz. Jön helyetted más. Egyszer sem találkoztam varázslóval, olyan edzővel, aki kézrátétellel gyógyított volna, a munkát kőkeményen megkö­vetelő trénerrel viszont annál többször. Jürgen Klopp Dortmundban meghonosított fut­ballfilozófiája „a munka a labda ellen”, ami a tökéletes fizikum­ra alapszik. Megkérdezték tőle, ki szerinte a legjobb tízes, a kar­mester, mire ő: „A labdavesz­tés utáni visszatámadás”. Ha ugyanis akkor szerzed vissza a labdát, amikor épp ak­ciót indítana az ellenfél, kiszéle­sedik a pálya, és biztos, hogy hely­zetbe kerülsz.

Március 15.
Persze, régen mindig azzal poénkodtunk, hogy engem ünnepel a nemzet, állandó téma volt. Gyerekként azért is tetszett, hogy március 15-én születtem, mert tanítási szünet volt, lehetett szülinapozni. De jól elvagyok ma is a dátummal.

De hol van itt a sze­repe az olyan klasszikus irányítónak, mint ön?
Sehol, de nem is vagyok az. Azok az idők rég elmúltak, ami­kor valaki a kezdőkörből elkérte a labdát, és elívelte, elosztogat­ta. Ma már nem lehet a másik­nál kevesebbet melózni, olyan nincs, hogy majd iksz elvégzi helyettem a piszkos munkát. A karmester szóval még csak-csak kibékülök, de ők is hátrébb to­lódtak, mint Andrea Pirlo vagy Xabi Alonso. Úgyhogy ma már messze nem az van, hogy csak ők adhatják a döntő passzt.

Vezérek azért csak marad­tak.
Hogyne.

A Fradiban ki az?
Szerintem helyzettől füg­gően többen is betöltik ezt a szerepet, de a legnagyobb két­ségtelenül Gera Zoltán. Zoli je­lenléte az öltözőben és a pályán is rendkívül fontos, ugyanakkor Gyömbér Gábor a fantasztikus mentalitásával, Böde Dani a maga vagányságával, Dibusz Dénes nyugalmat árasztó sze­mélyiségével, fontos bravúrjai­val tud vezéregyéniség lenni.

LEGO
Mikozben a kisgyermekkori képeim közt kutakodtunk, engem is meglepett, mennyi legózós fotót találtunk. Ezek szerint szerettem legóval játszani, pedig inkább arra emlékszem, hogy a labda volt a mindenem, azt rugdostam a végtelenségig a ház falának.

És Hajnal Tamás?
Én is az vagyok. Mindig is arra törekedtem, hogy a játékommal tegyek hozzá a csapat produkci­ójához. Nem vagyok olyan, mint Stefan Effenberg, aki odarúgott, ha kellett, mert azt vallotta, ha történetesen nem megy a játék, legalább fájjon az ellenfélnek – persze azért ő is rendre teljesített. Valószínűleg ez a legnagyobbak védjegye, hogy állandóan, a legnagyobb nyomás közepette is folyamatos csúcsteljesítményre képesek. Philipp Lahmot az elmúlt tíz évben nem láttam rosszul játszani, de ha Arjen Robben rúg két gólt a Bundesligában, ugyan­ezt várják tőle a Bajnokok Ligájában, és ő általában megteszi. Ettől világklasszisok.

És ön évekig közöttük játszhatott. Értékelik ezt fiatal csapattársai?
Szerintem igen. Jönnek, kér­deznek, látom, hogy sokan fel­néznek rám, ami egyrészt fele­lősség, másrészt igen motiváló. Remélem, ők is felfogják, micso­da lehetőség a kezükben, hogy te­hetségesek, csak hát, mint mond­tam, az önmagában édeskevés.

TV
Rengeteg meccs van a tévében, de én ahhoz a futballista típushoz tartozom, aki nemcsak műveli, hanem szívesen nézi is a futballt. Leginkább a BL-estéket, a nívós játékot. Természetesen a Bundesligát is a kötődésem miatt, de más sportágakat is figyelemmel kísérek. A Forma-1-et Michael Schumacher miatt szerettem meg, ő volt a kedvencem. a németországi éveim alatt a sílövészetet is megszerettem, a német férfi és női sportlövők egyaránt hatalmas sztárok arrafelé, a közvetítések pedig rendkívül élvezetesek. A kerékpárt a Jan Ulrich – Lance Armstrong csaták idején szerettem meg, amit a német sajtó művelt azokban a hetekben… A Bild két-három oldalt írt a Tour de Franceról, elsősorban persze kettejük párviadaláról, rengetegen követték nyomon Németországban. Én is.

NS / Sportkrém – Galambos Dániel