Játékos pályafutását befejező szélsőnkkel beszélgetett az Origo.
Már Győrben is foglalkozott gyerekekkel és a szivacskézilabdával. Ki adta az ötletet?
Mindig az volt a tervem, hogy tanító legyek, és gyerekekkel foglalkozzak. Győrben Vanyus Attila szólt, hogy van lehetőség, ott az iskolák és klub által kialakított rendszerben tudtam heti két edzést tartani. De akkor nem én voltam az első számú edző, mint itt, a Vasasnál.
2012-től a Ferencvárosban játszik, miért nem ott lett edző?
Mert a klubnál nem volt rá lehetőség. Aztán amikor beszélgettem a nevelőedzőmmel, és panaszkodtam, azt mondta, hogy a Vasasnál szívesen látnak. A nulláról kezdtük el, most három csapat, mintegy negyven gyerek tartozik hozzám.
Csak a fiatalokkal tudná elképzelni a munkát, vagy lennének komolyabb vágyai is?
Szeretnék felnőttekkel dolgozni, jövőre már Elek Gábor egyik segítője leszek a Fradinál.
Teljesen befejezi az aktív kézilabdázást?
Most úgy gondolom, hogy igen. Látom, hogy az NB I/B-ben sok ismert játékos kézilabdázik még levezetésként, de egyelőre úgy érzem, ennyi volt. Aztán lehet, eltelik pár hét, és hiányzik majd az edzés.
És ha két-három-öt év múlva felkérést kapna egy vészhelyzetben lévő klubtól, amelynek azonnal balszélsőre van szüksége?
Elgondolkodnék rajta, mert biztosan jó érzéssel töltene el, hogy még emlékeznek rám. De annyi kihagyással már nem hiszem, hogy vállalnám.
Hogyan kezdte a pályafutását?
Szerettem a mozgást, a suliban a tornaórákat, de komolyabban csak 9-10 évesen kezdtem sportolni. A KSI-ben volt felvételi, ahol megkérdezték, mit szeretnék. Mondtam, úszni. De akkor már negyedikes voltam, és akik akkor kezdenek el úszni, jókora lemaradással küzdenek. Az egész arra volt jó, hogy megtanultam úszni, amúgy esélytelen voltam, tíz másodperccel lemaradtam a többiektől. Egy idő után a szüleim azt gondolták, hogy túl sok energiát fektetünk ebbe – korán kellett kelni, ötkor indultunk, hogy odaérjek az edzésre –, ezért más sportág után néztünk, amiben lehetett esélyem a sikerre.
Miért éppen a kézilabdát választotta?
Újpestről Angyalföldre költöztünk, a Rákos-patak mellett laktam, értelemszerűen a szomszédban, a Vasasnál próbálkoztunk. Először gondolkodtunk a röplabdán, a triatlon is szóba került, hiszen már úsztam, egész jól futottam, csak biciklizni kellett volna megtanulnom. De úgy gondolom, a közelség volt a legfontosabb szempont, hogy mégis a kézilabda lett a befutó.
Azonnal megtetszett?
Igen, bár májusban jöttünk, és másfél hónap után már a nyári szünet következett, de tetszett, amit láttam. Elkezdtem az edzést az egyik korosztályos csapatnál. Két hét múlva mondták, hogy lépjek eggyel feljebb, nagyon imponált ez is.
Hogyan emlékszik vissza a korai időkre és a nevelőedzőkre?
Nagyon nagy szerencsém volt az edzőimmel, mindet szerettem. A Gyömörey családdal kezdtem, Krisztával és István bácsival, aztán felkerültem Czirjék Jánoshoz, majd az ifiben Palásti Laci bácsihoz. Mindegyikük nagyon sokat adott nekem. Azt gondolom, sokat számít, milyen a nevelőedző, hogy gyerekkorban mennyire szeretteti meg a sportágat. Edzőként én is ezt próbálom előtérbe helyezni. Nem az eredményesség számít, sokkal fontosabb, hogy a gyereknek legyen kedve edzésre járni.
Mikor dőlt el, hogy a szélső az igazi posztja?
Utánpótláskorú játékosként még inkább irányítót játszottam, de elég törpe vagyok. Így amikor Zsiga Gyula lett a felnőttcsapat edzője, azt mondta, hogy szélsőt szeretne belőlem faragni. Ő kezdte el az egyéni képzésemet, és nagy hangsúlyt fektetett erre.
Egy irányítónak nem visszalépés szélsőként játszani?
Nem éreztem visszalépésnek. Egy szélső is a csapat tagja, nem hiszem, hogy egy átlövő a meccsenkénti tíz góljával fontosabb lenne.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, ebből elég, nem folytatja?
Persze, volt, de az csak pillanatnyi rossz gondolat lehetett. Amikor például csúnyábban beszélt velem az edző. De mire hazaértem, addigra már el is múlt az érzés. És otthon elmagyarázták, hogy ez csak azért történhetett, hogy fejlődjek.
Melyik edzőtől tanulta a legtöbbet?
Nem tudnék kiemelni senkit, mindenki adott valamit. A felnőtt edzőim mind kimagaslóak voltak, Zsiga Gyulától Vura Józsefen, Róth Kálmánon és Konkoly Csabán át Elek Gáborig. Mindegyiktől lehetett tanulni. Nagy szerencsém volt, hogy ilyen jó kezekben voltam.
2001-ben érezhette meg talán először a kézilabda igazi varázsát a hazai rendezésű junior vébén. Hogyan emlékszik vissza arra a menetelésre?
A közönség nagyon sokat segített, Győrben már akkor őrült hangulat uralkodott. Ismerték a nevünket, fantasztikusan jó érzés volt azt a két hetet végigjátszani, és végül ezüstérmet szerezni.
A világbajnokság után Kovács Péter edző azt jósolta, hogy csapatából öten-hatan futhatnak be komolyabb karriert. Olyan játékosok voltak a keretben, mint Görbicz Anita, Bulath Anita, Mehlmann Ibolya, Nagy Ivett, Szrnka Hortenzia és Vérten Orsolya. Nem volt több ebben a generációban?
Sokkal több volt. De nem mindenkinek sikerült úgy a pályafutása, máshogy alakultak az élethelyzetek.
Akkor már tudta, hogy a következő szezonban a Győrben folytatja a pályafutását?
Nem, akkor még nem került ez szóba. 2002-ben keresett meg a Győr, hogy lenne-e kedvem odaszerződni. A csapat akkor már a dobogóért küzdött, a Vasas pedig nem a legjobb passzban volt. És miután a Győrnek szélső, a Vasasnak meg átlövő kellett, így én odaszerződtem, Angyalföldre pedig érkezett Prok Beatrix.
Ha most a Győrről beszélünk, akkor a mesés lehetőségek, a nagy költségvetés és az új csarnok jut mindenki eszébe. Milyen volt az akkori csapat?
Természetesen ég és föld a különbség, nem is lehet összehasonlítani. De a kézilabda szeretete és a szurkolók ugyanolyanok voltak, mi pedig
fiatalon és vagányan mindenki ellen odatettük magunkat.
A válogatottban 2002-ben Mocsai Lajos kapitánysága alatt mutatkozott be, de a 2004-es olimpiáról lemaradt. Fájó pont ez az életében?
Azért nem fájó pont, mert akkor még nem számítottam stabil játékosnak. A 2002-es Európa-bajnokságra sérülések miatt mehettem ki, nem sokat játszottam, nem voltam meghatározó ember. Így volt az athéni olimpia előtt is, bennem ez semmilyen tüskét nem hagyott.
Pedig Athén előtt a győri a szurkolók egy „Vérten Orsit az olimpiára!” molinóval követelték a csapatba.
Emlékszem. A szurkolók mindig elfogultak voltak velem, nagyon szerettek.
Külföldre sohasem vágyott?
Voltak ajánlataim, hívott román és osztrák élcsapat is, de nem akartam itthagyni a családomat.
Melyik volt élete legfontosabb és legjobb meccse?
Sok fontos volt. Emlékszem, amikor 2003 szeptemberében először nyertünk a Dunaferr otthonában, pedig majdnem mindenki junior korú volt a csapatban. Fontos mérkőzésem volt a pekingi olimpián a románok elleni negyeddöntő, ahol remekül kézilabdáztunk, és a négy közé jutottunk. De mondhatnám az idei bajnoki döntő két győztes mérkőzését is.
Mennyire érezték, hogy most megfogható a Győr?
Reméltük. És bár tudjuk, hogy sok problémával küzdött az ETO, és voltak hiányzók, azért mégiscsak magyar, horvát, norvég, orosz és spanyol válogatott játékossal lépett pályára ellenünk. Szóval annyira nem szabad lebecsülni ezt a sikert.
Mi a pályafutása legrosszabb emléke?
Talán a Viborg elleni 2009-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor az idegenbeli kétgólos győzelem után a veszprémi visszavágón hárommal kikaptunk.
És a Cornexi elleni 2005-ös EHF-kupa-döntő, amelynek az első meccsét hat góllal nyerte meg a Győr, mégis elbukott?
Ott nagyon rosszul, bután és sok hibával játszottunk.
Nemzetközi kupában csak döntőig jutott, hatból egyszer sem tudott nyerni. Van valami, amit igazán hiányol a pályafutásából?
Nem. Mondhatnám persze, hogy vágynék az olimpiai aranyra, de én ezekre a döntőkre is büszke vagyok. Nem hiszem, hogy szégyenkeznem kellene egy második hely miatt.
