„Tüske” nyilatkozott a múltról és a jelenről.

Vasárnaponként megcsinálja még a visszahúzós cselt a népligeti Faházban?
Néhány hónapja másodszor is visszavonultam. Nem volt könnyű döntés, de ha az ember felett eljár az idő, nincs mit tenni. 81 évesen mégsem virgonckodhatok a bal szélen, mert a végén még azt mondják, hogy lelassult ez a merev öregúr. Betöltöttem a nyolcvanat, és újra elbúcsúztam. Természetesen nem szakadtam el a csapattól, a társaságtól, amely vasárnaponként az FTC népligeti faházában rendszeresen összejön. Nagy Feri, a mindenes, a kapitány, a szervező úgy bábáskodik körülöttünk, hogy az embernek belesajdul a szíve. Jó, hogy még ennyi év, sőt évtized után is együtt tudunk lenni Géczi Pistával, Szőke Pistával, Mucha Jóskával és a többiekkel. Együtt vagyunk, beszélgetünk, eszünk, iszunk és nosztalgiázunk.

És közben egyre kevesebben vannak.
Ez ellen nincs mit tenni. Elmegyünk valamennyien, ki előbb, ki később. Én még jól tartom magam, szeptemberben leszek 82 esztendős, hálás lehetek a sorsnak, hogy van erőm, életkedvem. A lelkem persze sokszor fáj, ahogy állok a temetéseken, búcsúzom a baráttól, a játékostárstól és az elmúlt, elszaladt fiatalságtól. Olykor az jut eszembe, hogy mindössze egy pillanat volt ez az egész, ez a nyolcvan év. A legelső válogatottságom például itt van előttem, olyan mintha tavaly történt volna. Hihetetlen, igaz?

Különleges meccs volt az, a magyar futball egyik legfelkavaróbb budapesti mérkőzése, nem az ellenfél, Románia vagy az eredmény, az 5-1-es győzelem miatt, hanem azért, mert ez volt az első 90 perc a Bernben elveszített VB döntő után.
Magam is izgatottan, rengeteg érzéssel a lelkemben mentem a találkozóra. Emlékszem, a margitszigeti Nagyszállóban volt a gyülekező és a szálláshely, amikor odaértem, nagy üresség fogadott, még a recepciós sem volt ott. Ácsorogtam megilletődve, 21 évesen, egyedüli fradistaként, tudtam, hogy világsztárok közé kerülök. Aztán egyszer csak megjelent Kocsis Sanyi, és azt kérdezte tőlem, kivel leszek egy szobában. Mondtam, hogy Szojka Ferivel. Ő meg csak intett, hogy nono, „Kicsi”, te majd jössz velem. És úgy is lett.

Milyen volt a hangulat a játékosok között alig több mint két hónappal az elveszített VB döntő után?
Természetesen egyfolytában szóba került az NSZK-tól elszenvedett vereség, az elveszített döntő, a friss, fájdalmas, elképesztően fájdalmas emlék, de senki sem bántotta a másikat, nyoma sem volt feszültségnek, ellentétnek. 5-1-re vertük a románokat a Népstadionban 90000 néző előtt, a közönség sem bántott bennünket. Ott és akkor békélt meg mindenki, megpróbált továbblépni a szurkoló és futballista egyaránt.

Egyedüli fradista volt a keretben, ahogy ön is mondta. Puskás Ferenc és a többiek hogyan fogadták?
Öcsi nem szerette a Fradit, de sohasem bántott egy szóval sem. Többször játszottam együtt vele, ami emlékezetes, egy alkalommal az osztrákok nem engedték, hogy Öcsi szerepeljen ellenük.

Miért?
Ez 1954 novemberében történt, ő akkor valamilyen vámügybe keveredett, valakinek megígért valamit, aztán ügy lett belőle, hogy mi, arra pontosan nem emlékszem. Az osztrákok ezt megneszelték és kikötötték, rendben, jönnek Pestre, de Öcsi nem léphet pályára. Így aztán Czibor Zoli lett a balösszekötő, én meg a balszélső. Aztán a miheztartás végett 4-1-re elvertük a sógorokat.

Fantasztikus futballistákkal játszhatott együtt, olyan válogatottakban szerepelhetett, amelyek sokkal többre vihették volna. Az 58-as svédországi VB-n például jókora, nem várt kudarc részese lehetett.
Pedig erős csapatunk volt akkor is, csak hát a védelem nem állt a helyzet magaslatán, s ezt most szó szerint értem. Bizonyos John Charles, egy langaléta walesi sajnos túljárt az eszünkön, szegény Sipos Feri, aki akkor centerhalfot játszott, egyszer sem tudta lefejelni a fiút. Kiestünk, szégyenkezve jöttünk haza.

Melyik volt a legfájdalmasabb pillanata futballkarrierjének?
Egyértelműen a chilei VB-n játszott, csehszlovákok elleni mérkőzés. Az a 90 perc, amikor a szovjet bíró, Latisev nem adta meg Tichy Lajos gólját, amikor a csehszlovákok egyszer jöttek el a kapunkig, abból rögtön gólt szereztek, és legyőztek bennünket. Itt van előttem, ahogy Grosics Gyula lest int, aztán kétségbeesetten rohan vissza. Lehet, hogy sokan most azt mondják, utólag magyarázkodik az öreg, de biztos vagyok benne, ha akkor mi jutunk tovább, az elődöntőben legyőzzük a jugoszlávokat, akiket akkoriban mindig megvertünk, és aztán a döntőben a braziloknál is jobbak lettünk volna, ezt nyugodtan írja le. Az a technikás brazil csapat feküdt volna nekünk.

Azért kárpótolta a sors valamennyire. A Fradival 1965-ben VVK-t nyert, egyedüli magyar csapatként, ráadásul a döntőben épp az ön góljával győztek Torinóban a Juventus ellen. Sokan mondják, az a Ferencváros a BEK-et is megnyerhette volna.
Az a baj velünk, magyarokkal, hogy mindig eljutunk a célig, de ott már nem tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. Soha, és ez fájdalmassá teszi a történelmünket.

Mi a véleménye az utódokról? Jár meccsre az új ferencvárosi stadionba?
A Chelsea elleni nyitó találkozón ott voltam, aztán nem sokkal később elhagytam a belépőkártyámat. Valahogy nem vagyok megbarátkozva ezzel a beléptető rendszerrel, kártya nélkül nem tudok bemenni, ezért inkább ki sem megyek. A tévében persze nézem a közvetítéseket, figyelem a híreket, tudom, alakul, erősödik a csapat, azt vallom, a dobogóra odaérhet. Kár hogy a Videotonnak jobb góllövői vannak, mint nekünk.

A válogatotttól mit remél, hisz a továbbjutásban az EB selejtezőcsoportból?
Vannak jó játékosaink, Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán, de nagy kérdés, hogy csapatként képesek leszünk-e előrelépni. Dárdai Pál biztatóan kezdett kapitányként, a görögök elleni találkozón talán minden eldől.

Nem fáj a szíve, hogy nem próbálhatta ki magát külföldön?
Egyszer, a pályafutásom vége felé hívott a bécsi Rapid játékos-edzőnek. Nagy szó volt ám, csakhogy az elvtársak nem engedtek, azt mondták, maradjak csak szépen itthon. Lelépni, disszidálni – ahogy akkoriban nevezték – nem akartam, ahhoz túlságosan szerettem a hazámat, meg aztán ne felejtse el, 1960-ban már állatorvosi diplomám volt, végül eltöltöttem jó 40 évet a szakmában. Most már csak egy vágyam van, megérni azt, hogy újra bajnok legyen a Fradi.

Sinkovics Gábor / Nemzeti Sport