Nagyinterjú Szucsánszki Zitával.

Izgalmas Eb lesz…
Az hát, de jó az előérzetem. Bizakodó vagyok. Remek kis közösség a miénk, sok benne a pozitív beállítottságú ember, akik magukkal tudják rántani a visszahúzódóbbakat is. Én is felszabadultabbnak érzem most magam, mint az utóbbi időben bármikor, meg hát hazai pályán is játszunk, és az mindig pluszt ad. Emlékszem, két éve, a szerbiai Eb-n is milyen jó volt látni, amikor a spanyolok elleni mérkőzésre több ezren elutaztak minket buzdítani, a Fradi is szervezett utat, eljöttek a kis kéziseink.

Tényleg, mennyit számít valójában a szurkolás?
A mérkőzés előtt, a bemutatásnál, a himnusznál érzed, hogy ott vannak, hogy mögötted állnak. Meccs közben már próbálod kizárni a körülményeket, és csak a játékra koncentrálni, de amikor gólt lősz, és hallod, hogy körülötted felrobban a csarnok, az mindig felemel. Viszont az is igaz, hogy egy hazai világverseny nagy felelősséggel is jár.

És azt jól viseli?
Én szeretem, ha nehéz feladat kerül elém, ha lehetőséget kapok, és akkor azzal lehet élni – most is így van. Kivált a vezérünk, Görbicz Anita, és ez persze nem jó, viszont egy lehetőség is számunkra. Nekem is, Kovacsics Anikónak is, Tomori Zsuzsinak is, Herr Orsinak is – át kell vennünk Görbe szerepét, és nagyon jó, hogy nem csak az egyikünk nyakába szakad a teher, hanem meg tudjuk osztani. Azért könnyebb így.

Pedig ön magányosan is kimondott tehercipelő típus. Nem akarom rögtön a fájó emlékű 2010-es Európa-bajnokságot felemlegetni, de ott sokszor szinte egyszemélyes hadseregnek tűnt, a hat mérkőzésből négyszer vagy ötször választották meg a csapat legjobbjának.
És hányadikok lettünk? Kilencedikek?

Tizedikek valójában.
Pláne… Inkább játszottam volna végig közepesen, de értünk volna el valami jobbat…

Mégis, a Fradiban is sokszor láttuk már, hogy amikor tényleg nem megy senkinek a játék, akkor ön megrázza magát, és attól a pillanattól végkimerülésig hajt, ütközik, ugrik, lő – küzd feltartóztathatatlanul.
Igen, de ezt a helyzetet most nem lehet megvárni. Egy Eb-n nem várhat senki arra, hogy majd jön valaki más, és ő megoldja – itt igenis oda kell tenni magunkat az elejétől mindannyiunknak, nekem is. Az már csak egyfajta plusz, ha közben jól is megy a játék.

És ha nem megy jól?
Az baj. De akkor is küzdened kell, próbálkoznod, mert mégiscsak vezéregyéniség vagy, bíznak benned a többiek. Erről szól a felelősség… Aztán van, amikor jól jössz ki belőle, van, amikor meg katasztrófa lesz az egész.

És abba Szucsánszki Zita mindig belehal kicsit.
Igen. Nagyon félek a kudarctól.

Várjon, ezt így nem nagyon szokták kimondani.
Tulajdonképpen én sem magától a kudarctól félek. Inkább attól, amin egy-egy kudarc után keresztülmegyek – na, azt az érzést nem szeretem. És mostanában sok ilyen alkalom volt… Legutóbb ez a Bajnokok Ligája-kiesés a Fradival, főleg úgy, hogy utána néztük ezt a gyenge csoportot, ahonnan simán bejuthattunk volna a középdöntőbe – pocsék egy érzés. Úgyhogy inkább igyekszem.

Gyerekkorában is ilyen volt?
Ha bármiben kikaptam, akár csak fociban a családdal, mindig kiakadtam. De most is, még egy sima edzésen is… Ha látom, hogy valaki nem hajt, nem igyekszik, én bizony ordibálok. Jó, ha valami történt otthon, gondod van, szét vagy esve, azt megértem, de akkor meg szólj! Viszont, ha nincs semmi baj, csak éppen nem futsz, nem vetődsz el a labdáért, miközben én megteszem, meg a másik tíz vagy tizenkettő is megteszi, akkor miért annak az egynek-kettőnek érvényesüljön az akarata, aki nem hajlandó csúszni-mászni?! Nem tudom elviselni, ha valaki elrontja a játékomat – márpedig valahol a kézilabda is játék, és én képtelen vagyok eltűrni, hogy valakinek nincs kedve velem játszani…

Hogyan teszi túl magát a vereségeken?
Rögtön a meccs után, a zuhany alatt kidühöngöm magam, és mire beülök a kocsiba, felszállok a buszra, többé-kevésbé meg is nyugszom. Ha mégsem sikerül, akkor otthon kimegyek a konyhába, kinyitom a hűtőt, benézek a spájzba, és összedobok valami süteményt. Vagy beindítok egy mosást. Szóval elterelem a figyelmemet, illetve végső esetben kitöltöm a haragomat azon, aki éppen arra jár… Mit csináljak? Nem tudok veszíteni.

De alighanem ez juttatta idáig.
Valószínűleg. Túl nagy az igazságérzetem, az lehet a baj. Ha valamit jogtalannak érzek, felrobbanok.

Hát, ahogy nézni tud a bírókra olykor egy-egy véleményes ítéletnél… Meg amiket az orra alatt morog néha…
Hú, azt én is érzem olykor, hogy ezt vagy azt nem kellett volna, de így vezetem le a fölös energiát.

Márpedig energiából éppenséggel van Önben.
Mindig is volt. Pedig nem voltam kimondottan rossz vagy tiszteletlen gyerek, de azért ha valahol betört egy ablak, lehetett tudni, hogy biztosan ott voltam a közelben. Óvodáskoromban már elvittek úszni, hogy legalább az lefárasszon kicsit, általánosba is sportsuliba jártam, hogy minden nap mozogjak, aztán meg atletizáltam – mindig volt valami elfoglaltságom, hogy lenyugodjak. De mindegyiket csak addig csináltam, amíg meg nem untam, és hát az úszást például meg lehet unni… Az atlétika is addig volt jó, amíg csoportban edzettünk, de amikor eldőlt, hogy ez középtávfutó lesz, az meg magasugró, és már mindenki külön dolgozott, ráadásul hóban kellett futkorászni, az már nem volt jó. Utána jöttek a csapatsportok, elvittek röplabdázni, de… Nem tetszett.

Meg se merem kérdezni, miért.
Most mit mondjak? Ott nem lehetett megütni senkit…

Ilyen agresszív kislány volt?
Hát… A nővéremmel sokat verekedtem.

Ki győzött?
Ő volt a nagyobb – de én meg a sunyibb. Feküdtem az ágyon, rugdostam fölfelé, ő megfogta a lábfejemet és elkezdte tekergetni. Erre torkon rúgtam, és amíg levegőért kapkodott, gyorsan elszaladtam, bezárkóztam a szobámba. Ha belegondolok, sokszor elbújtam a büntetés elől… Még most is megvan a pukli a nővérem fején, mert egyszer beletörtem egy ilyen porcelánmacinak a fülét.

Porcelánmaci?
Épp az volt kéznél. De amúgy nem voltunk rossz testvérek.

Mi sem, de attól még egyszer eltört a lábujjam, amikor belerúgtam az öcsémbe.
Én is kaptam rendesen. Csak ritkán szólhattam érte, mert mindig volt valami bűnöm nekem is. Egyik nap nem mosogattam el, aztán amikor hazajött a nővérem, ment volna a fürdőszobába, én meg beálltam a tükör elé, hogy ne tudjon belenézni. Meglökött, én bevertem a fejem, és elkezdtem sírni. Pont ekkor hallottuk a kapucsengőt, mert panelban laktunk Kőbányán, hogy jön fel apa. Elkezdtem fenyegetni a nővéremet: „Megmondalak! Megmondalak!” Vállat vont: „Akkor én meg megmondom, hogy nem mosogattál el.” Na, fater felért, látta, hogy sírok, kérdezte, mi történt, én meg mondtam nagy duzzogva, hogy semmi. „Akkor jó” – mondta, mert ő is tudta, hogy mindig van valami vaj a fejemen.

Hogyan lett végül kézilabdázó?
Apukám is, anyukám is kézizett hobbiszinten, úgyhogy én is kipróbáltam. De valahogy nem kötött le a sportág. Játszani persze szerettem, meg a tévében néztük apával a sydneyi olimpiát, de az eszembe sem jutott, hogy esetleg kimenjek egy meccsre. Képzelje, negyedórára laktunk a Fradi-pályától, én mégsem láttam Kökény Beát élőben játszani. Nem is volt példaképem egyáltalán, fel sem vetődött bennem, hogy belőlem valaha is profi kézilabdázó lehet.

Akkor mi akart lenni?
Azt magam se nagyon tudtam. A Szent László Gimnáziumba jártam, az is Kőbánya, közel volt, engem meg érdekelt a kémia, a biológia, és az osztálytársaim közül sokan az orvosira mentek, de nekünk nem volt arra pénzünk, hogy belőlem orvos legyen, így a TF-en gondolkodtam – nem sok meggyőződéssel.

Mikor derült ki, hogy profi kézilabdázó is lehet önből?
Csak amikor kikötöttem a Fradiban. Szamoránsky Pirivel együtt érkeztünk, és az elején néztünk egymásra nagy szemekkel, hogy figyelj már, itt alázattal meg szorgalommal meg küzdéssel még lehet is belőlünk valaki! Előtte a Spartacusban nemigen vette komolyan a dolgokat a csapat, senki sem úgy készült, hogy válogatott lesz – mi csak szerettünk kézizni.

És hogyan került a Fradiba?
Úgy, hogy Németh András hívott. De keresett a Vasas is.

Mi döntött a Ferencváros mellett?
Nem mi, hanem ki: a fater. A Fradi ajánlott nyolcvanezer forintot havonta, a Vasas százezret, én meg csak pislogtam, mert ugye alig múltam tizennyolc, akkor tízezret kerestem a Szpariban, és néhány hónapja már azt sem nagyon fizették ki. Apa pedig úgy vélte, mégiscsak inkább üljek a Fradi kispadján, mint a Vasasén. Legalább a csarnok közel volt Kőbányához. Ilyen kis dolgokon múlik olykor az ember élete… De akkor a fene se gondolta, hogy aztán ott is maradok örökre.

Hamar kiderült, hogy mégis így lesz?
Jöttek az edzések, a meccsek, és láttam, hogy van itt keresnivalóm. 2005 nyarán, amikor a Fradiba kerültem, az akkori irányító, Kamper Olívia éppen elment valamelyik korosztályos válogatottba, és mire visszatért, elfoglaltam a helyét… A sikert nálunk ugye gólokban mérik, én pedig elkezdtem lövöldözni a gólokat, és persze végig kőkeményen dolgoztam, már csak azért is, mert tudtam, más esélyem úgy sincs.

Vagyis ha tíz fekvőtámaszt kellett csinálni, mindig tizenkettőt csinált?
Én? Csakis tízet. Ha azt mondták, akkor annyit. Viszont kilencet soha…

Sosem akart tehetségesebb, ügyesebb lenni?
Érdekes, de nem. Úgy vagyok vele, hogy amit az egyik oldalon ad az élet, azt a másikon elveszi. Persze nyilván megfordul az ember fejében, hogy jó lenne nagyobbat ugrani, jobban cselezni, erősebben lőni, de simán lehet, hogy akkor meg nem lettem volna ennyire kitartó. Márpedig azt hiszem, ennek köszönhetem, amit elértem.

A Ferencváros mindenkori játékosainak kijáró ismertséget meddig tartott megszoknia?
Hát az elején, amikor még fiatalon eljárogattunk bulizni, oda kellett figyelni, hogy ne úgy kelljen kivonszolni minket a tánctérről… Mondjuk nagy bajom nem volt, mert hamar meglett a jogosítványom, úgyhogy a társaságban én voltam a sofőr, megtanultam alkohol nélkül is jól érezni magam, csak röhögtem a részegeken. Inkább közvetlenül azután volt nehéz, hogy bekerültem a csapatba, és elkezdtek fel-felismerni, de még nem ugrott be mindenkinek egyből, hogy ki vagyok. Sokszor azt vettem észre, hogy valaki rettenetesen bámul – néz, néz, néz… Nagyon idegesítő volt, hogy nem tudtam, mit akar? Kajamaradék van a fogaim között? Nyitva maradt a sliccem? Vagy mi van? Egyre dühösebb lettem, hogy hagyja már abba az illető, aztán végre rájött, honnan ismer, és megkérdezte, bocs, te kézizel, ugye? Vagy csak annyit mondott: hajrá, Fradi! Onnantól nem volt gond, mert amúgy jólesik az emberek szeretete, és szerencsére sosem volt terhes a kedvességük, nincsenek rossz élményeim.

Nagy váltás lehetett a Spartacusból átkerülni a Fradiba.
A közönség, a profizmus, a hagyományok – mind egészen más volt, és én is éreztem, hogy mindez kötelez. Még amikor középcsapat voltunk, akkor is hajtottunk, ahogy csak tudtunk, mert a Fradiban nem lehet másként. Aki ezt a kanyart nem veszi be, az nálunk előbb-utóbb kihullik a rostán, amire volt is néhány példa. Nem való ez mindenkinek… Viszont a fiataloknak megvan az esélyük megragadni a csapatban, segítjük is őket, személy szerint én is, és aki elég szorgalmas, az meg tudja vetni a lábát.

De vezéregyéniség nem lesz mindenkiből.
Így alakult. Ott voltam, tettem a dolgom, aztán elmentek az idősebbek, Tóth Timi, Lucia Uhraková meg a többiek, én meg maradtam. Volt az a kis visszaesés, amikor ötödikek lettünk a bajnokságban 2010-ben, de már előtte elindultunk Elek Gáborral felfelé, amikor 2009-ben ezüstérmet szereztünk. Az már nagy dolog volt, meg ott volt a két KEK-győzelem, a BL-szereplések. Kinőttük magunkat – én is.

Könnyen beletanult a nyilatkozásba? Elvégre mostanra ön a szakosztály arca, önt kérdezik mindenről.
Van benne munka. Amikor 2007-ben bajnokok lettünk, első örömömben azt sikerült mondanom a kamerába, hogy „Szerencsére szerencsénk volt”, aztán fogtam a fejem, hogy ez mekkora okosság volt. Azóta belejöttem, bár nem könnyű, amikor egy vereség után legszívesebben már bőgnél, de még tartanod kell magad, mert nyilatkozol. Ehhez is érni kellett, mint mindenhez.

Elvégre egy irányítónak komolynak kell lennie.
Hát igen. De irányítóként amúgy is hamar a mély vízbe kerültem, mert Németh András már akkor megmondta, amikor tizennyolc éves voltam, hogy ő nem fog beleszólni kintről, milyen figurát mondok be – én vagyok a pályán, nekem kell látnom, hol vannak az ellenfelek gyenge pontjai.

Mik a trükkök?
Az első két-három támadás rámegy a próbálkozásra, mi működik, mi nem. Aztán érdemes figyelni, kinek nem megy az ellenfélből támadásban, mert akkor ő bizonytalanabb, védekezésben is lehet rá játszani. Ilyenek.

Könnyen megtanulta?
Mi mást tehettem volna? Az első ferencvárosi napjaimon két edzés között mást se csináltam, csak lerajzoltam, tanulgattam a figurákat, hiszen nekem mindenkinek a mozgását ismernem kell, nemcsak a sajátomat. És azóta is sokat készülök a meccsek előtt, hogy megismerjem az ellenfelek védekezését, tudjam, melyik csapattal szemben milyen figurával érdemes próbálkozni.
Mostanra talán már nem titok, hogy a párja évek óta Elek Gábor, a Ferencváros vezetőedzője – önöknél otthon is egyfolytában a kézilabda a téma?
A hazaúton az autóban biztosan. Persze ha Gábor dolgozik otthon, videót vág, elemez, akkor is.

Hogyan tud így kikapcsolni?
Könnyen. Csak szólok, hogy bocs, most már elég volt a kézilabdából, és megyek, csinálok valami mást a szomszéd szobában. Én remekül elvagyok otthon, szeretem azt a biztonságot, amit a stabil háttér ad, szükségem is van rá.

Meg van egy másik, sokkal nagyobb családja is.
A Fradi. Felemelő érzés. Amikor Erdélyből vagy a Felvidékről jönnek olyanok, akik ismerik a nevedet, és tudod, hogy nekik még annál is többet jelent a Ferencváros, mint neked… Jó idetartozni.
És érdekes, milyen jól megtalálja a hangot a régi nagyokkal, Kökény Beával, Szarka Évával, egy másik generáció tagjaival.
Nagyon szeretem őket. Imádok csak leülni közéjük, hallgatni a történeteiket. Egyébként is mindig jobban megtaláltam a hangot a nálam idősebbekkel, de Kökéék tényleg remek társaság, és szinte az egész életük összeforrt a Fradival.

Ahogyan majd az öné is?
Jó lenne… Persze a mai világban nem lehet biztosra menni, és volt már olyan, aki végül máshol találta meg a helyét, de az biztos, hogy a Ferencváros mindenkinek, mindannyiunknak rengeteget adott. Tényleg különleges klub, biztosan azért is, mert mindig a kisembereké volt – a miénk a nép csapata.

Így aztán főképp találó, hogy a kézilabdások csapatkapitánya is egy kőbányai lakótelepről indulva jutott el idáig. Eszébe jut olykor, milyen hosszú utat járt be?
Pedig az egész nincs egy kilométer… Igen, szokták mondani, hogy micsoda sikersztori az enyém, és nagyon büszke is vagyok rá, de azt nem szabad elfelejteni, mennyi lemondással járt. A régi szparis csapattársaimmal szoktunk találkozni olykor, és volt már, hogy felsóhajtott valaki, „Zizi, szerencsés vagy, neked sikerült…”, és valóban szerencsésnek mondhatom magam. Ugyanakkor, aki nem csinálta ezt, nem is tudja, milyen lemondással jár az élsport, mert amíg ő elment nyaralni a tenger mellé, én itthon voltam. Persze tengerpartot amúgy sem engedhettünk volna meg magunknak, de nem is lett volna mikor – elvégre edzenem kellett. Megdolgoztam érte, hogy most itt vagyok. És dolgozom ugyanígy tovább. Elvégre most is van feladatom.

Bálint Mátyás / Nemzeti Sport