Nagyinterjú Elek Gáborral.

Arról a dicséretről, amit érkezésünkkor kaptak tőle a Fradi játékosai az edzés végén.
Járt, mert újra jó hőfokon ment az edzés egy rossz főpróba után, amelyen a Siófok a végén egyenlítve mentett pontot (a női NB I 4. fordulójában – a szerk). Nagyon meghatározta a hangulatot, de ki kell törölni a fejekből, mert az év meccse jön. Az időben jött pofont nem szeretem erre használni, kell a francnak, soha nem hiányzik egy pofon. És ugyan fáj a kudarc – hatgólos előnynél azt hittük, a tavalyi csapatukkal játszunk –, de öröm is egyben, hiszen testvércsapatról beszélünk, a mi tehetségeink is náluk játszanak. Sok szurkoló szemében én vagyok a világ hülyéje, hogy elengedtem oda játékosokat, de ott többet játszanak, tudnak fejlődni, és bármikor vissza lehet őket hozni.

A hétvégi Bajnokok Ligája-selejtezőről: a Fradi vasárnap a Lipcsével játszik a csoportkörért, ha előtte szombaton megveri a holland Sercodakot.
Ha Lipcsében jól szerepelünk, akkor nem történt tragédia a Siófok ellen; amennyiben Lipcsében nem sikerül bejutni a BL-csoportkörébe, az egy teljesen más dimenzióba teszi az idényt és sok minden mást is. Tavaly nem sikerült megugrani a céljainkat, most viszont, ha túljutunk a Lipcsén, nagyon el sem tudjuk rontani a helyzetünket. Nem bántva és lebecsülve az ellenfeleket, reális cél a negyeddöntő az új lebonyolítási rendszerben. A továbbjutás esetén ellenfélként érkező Ljubljana és Hypo ugyanis elképesztő mértékben meggyengült, és a Volgográdnál is fiatalítás volt. Ez most tényleg történelmi esély. Az első három továbbjut a két hatos csoport alkotta középdöntőbe, ahol a harmadik hely a hivatalos célkitűzésünk. Ez negyeddöntőt ér. (Az első négy-négy csapat jut a negyeddöntőbe, és ott egyenes kieséssel küzd a Final Fourért – a szerk.) A két szint közül egyértelműen a hétvégit nehezebb meglépni. Megfordult a tavalyi helyzet, most egy nagyon nehéz selejtező és egy könnyű csoport vár ránk.

A Lipcse Győr elleni augusztusi győzelméről.
Ebből nem lehet kiindulni, de nagyon komolyan kell venni a jelzést. A Lipcse klasszikus német csapat elképesztően jó mentalitással, a végsőkig küzdő játékosokkal. Sokat futnak, erősek. Egyedüli hátrányuk a rengeteg sérült, akik nem is épülnek fel a hétvégére, így kérdés, hogy bírják a két meccset. Főleg úgy, hogy hétközben is bajnokit játszanak. Mentálisan biztosan topon lesznek, ráadásul építettek egy hangárt, ahol 4 ezer néző előtt fogadnak minket. Nem mi leszünk a népszerűek, de a legjobbunkat kell hoznunk, 50-50 százalék esélyt látok a továbbjutásra. Azt se felejtsük, mindkét csapatnak lesz előtte egy elődöntője szombaton. Azt gondolom, nekünk a magyarok által nem kedvelt skandináv kézit játszó holland Sercodakkal egy fokkal nehezebb dolgunk lesz, mint a németeknek a fehérorosz Minszkkel. Igaz, hosszabb a kispadunk, mint a Lipcsének, de csak annyival leszünk többen náluk, amennyien jobb teljesítményt tudunk nyújtani náluk.

A világot két éve (dupla BL-győzelem), a hazai női kézilabdát tíz éve uraló Győrhöz való viszonyulásról, amellyel legutóbb szoros meccset játszottak a Szuperkupáért (28-29).
Ez inkább volt felkészülési meccs, mint Szuperkupa, jó hangulatú, szoros találkozó, de mindkét együttes messze volt még a valós tudásától. A célunk az, hogy amennyire csak lehet, felzárkózzunk a világ legjobb csapatához, de látni kell a realitást is. Nem lehet a játékosok lelkét azzal megölni, hogy elvárjuk a sikert egy olyan rivális ellen, amely jobb csapat mind játékosállományát, mind gazdasági helyzetét tekintve. És azt se szabad elfelejteni, a Fradi négy éve tért vissza a nemzetközi mezőnybe (mármint a szűkebb elitnek vett BL-be), a Győr tíz éve ott van. Nekünk magunkkal kell foglalkozni, és amikor lehet, megrángatni az oroszlán bajszát. Ha magunkhoz viszonyítjuk magunkat, akár fejlődési folyamatról is beszélhetnénk, de az sohasem egyenletes, és mindig az dönti el a sikert, hogy a hullámokból lesz-e hegy. Egy tehetség is akkor kallódik el, amikor nem tud kimászni egy gödörből. A tavalyi évünk például egy egyértelműen lefelé menő görbe volt, amiből most ki kell jönni.

Arról, hogy tavaly nyáron megjósolta: „Edzői pályám legnehezebb szezonja előtt állok.”
Egy edzőnek mindig vannak megérzései, emellett akkor már láttam, hogy rettenetesen nehéz BL-csoportba kerülünk. Tavaly két csúfos vereségünk volt, a Midtjylland (32-23) és a Viborg (40-32) ellen, bár azt hiszem, ezzel sok csapat kiegyezne, de ez nekünk meghatározó volt. Ez a két dán túránk lett tragikus, ha azokat jól zárjuk, az évünk is jó lett volna (az első BL-csoportkörében történt, a második a KEK negyeddöntőjében, ahová átkerültek a BL-ből kiesve – a szerk.), így viszont teljesen negatívvá vált a hangulat körülöttünk, teljes joggal. Ezért is lesz meghatározó a hétvége, olyan meccsekkel, amiket utána már nem lehet kijavítani. Ha hibázunk, nincs tovább, a KEK-ről kell beszélnünk, amit nem szeretnénk.

A hullámvasútról, amelyben a nagy bukások után mindig összeszedi magát a csapata.
Ez öt éve így megy. Épp tegnap emlegettük Köstner Vilmos barátommal a DVSC elleni bajnoki elődöntőt, amit 2011-ben elvesztettünk a Népligetben hat góllal. Majd szombaton elmentünk egy bivalyerős Metz otthonába, és a második félidőben vezettünk tíz góllal, majd nyertünk. Ezzel el is döntöttük a KEK sorsát, az a csapat a francia válogatott gerincét adta, utána nem csoda, hogy megnyertük a sorozatot az Alicante ellen. Tegyük hozzá, a Metz után három nappal Debrecenben is nyertünk, hogy aztán a hazai harmadik meccsen a DVSC jusson a döntőbe hetesekkel. Hogy egy-egy nem várt kudarc után rendre egy nagyon jót tudunk menni, az nagyon jó sportemberi tulajdonság. De ez így játék a tűzzel, mert biztos, hogy lesz olyan, amikor nem tudunk visszaemelkedni, és akkor nehéz helyzetbe kerülünk. Itt van most ez a hétvége a Siófok elleni pontvesztés után: ilyenkor mindig az van bennem, hogy vajon most lesz-e az a pillanat, amikor nem tudunk kiegyenesedni?

A BL-ből való kiesés után felajánlott lemondásáról és a szerinte a Viborg elleni vereségnél őt cserbenhagyó játékosokról.
Azt a lemondást nekem se kellett volna akkor felajánlani, ott akkor rajtam kívül nem is gondolta senki, hogy erről szó lehet. A másik dolgot viszont tényleg úgy éreztem, el is mondtam a lányoknak, és csak aztán a sajtónak. Ráadásul a cserbenhagyás kozmetikázva van, én valójában ezt mondtam: „Így még szarban nem hagyott senki, mint ahogy ti most.”
Azért is fájt, mert korábban mindig a sorsfordító meccseken tudtuk a legjobbakat menni, az előző szezonban viszont a Győr szeptemberi legyőzését és a Podgorica elleni hazai BL-meccset leszámítva pont ezeken mentünk gyengén. Hogy mit tudok újítani az ilyenek után? Én nem nagyon tudok változtatni, inkább a játékosok vagy mi közösen, együtt.

A női pólóválogatottat irányító Merész András gondolatáról, miszerint egy női csapat irányítása elsősorban pedagógiai feladat.
Bár nem is ismerjük egymást, abszolút így gondolom én is. Emberi és pedagógiai feladat, és van, amikor már az sem segít. Persze szakmai feladat is. Egy szövetségi kapitánynak annyival könnyebb, hogy a mindennapok fásultságát neki nem kell kezelnie. Nincs szüksége folyamatos bűvésztrükkökre, ha sótlan a hangulat. Ráadásul, mivel nőkről van szó, mindez sokáig nem is a felszínen látszik, csak sejteni lehet, hogy valami nem stimmel valakinél. Lehet éppen gond a pasijával, a játékostársával, az edzőjével, a bankjával vagy a szüleivel, tök mindegy, kivel. Ők azért másképp élik az életüket, mint a férfiak.

A játékosait feldobó trükkökről.
A trükköknek az a lényege, hogy ami egyszer működött, az majdnem biztosan nem működik még egyszer. Nagyon kreatívnak kell lenni. A bizonyos Debrecen elleni vereségnél például a játékosok azt várták, leordítom a fejüket, hiszen egy olyan sorozat előtt álltunk, amiben pár nap alatt eldőlt a KEK és a bajnokság sorsa, és ezt kezdtük a hazai zakóval. Ezzel szemben én bementem hozzájuk, és 35 percen keresztül csendesen elbeszélgettem velük. Azt mondtam, nem az a lényeg, hogy kikaptunk, és az sem, ahogyan kikaptunk, hanem az a lényeg, milyen emberek és milyen sportemberek vagyunk. Nehogy azon kezdjen el bárki is gondolkodni, ki mit cseszett el a társai közül, hanem előbb a saját lelkével számoljon el. Tehát hogy én mennyire voltam hülye, nem pedig a másik. Ami lényeges, megismerés nélkül nincs edzői munka, lássam a játékos minden rezdülésén, hogy mi van vele. Én amikor belépek a terembe edzés előtt, már elsőre kiszúrom, kinek van aznap nyűgje. Vagy rám haragszik, mert nem játszattam, leszúrtam, vagy másra haragszik, vagy egyszerűen tele van a hócipője azzal, hogy éppen itt kell lennie. Elsőre soha nem reagálok rá. Azt el tudom fogadni, hogy mindenkinek van olyan napja, amikor nincs a topon. Azt viszont elvárom, hogy szóljon, szakítottam, meghalt a macskám, és nem tudok 100 százalékon lenni. Jó, ha tudom, hogy mitől kap sírógörcsöt, ha kettőt odaszólok hozzá, és ilyenkor elnézőbb vagyok. Mindig azt mondom a nőket edző kollégáknak, azokat a napokat, heteket, amiken minden rendben van a csapat körül, nagyon becsüljétek meg, mert nagyon ritka. Nálunk most éppen nincs minden rendben a Siófok elleni meccs miatt, most is volt, aki kétségbeesett a teljesítménye miatt, kellett is vele beszélgetnem. Ilyenkor elmondom neki, hogy igazából ő tudja megoldani a helyzetét. És kicsit a női mivoltukra is hatok, hízelgek nekik: „jó vagy, meg tudod csinálni, szükségünk van rád”. Előfordul, hogy sírás a vége, de akkor már nyerőben vagyunk, a játékos feloldódik, és visszatér a hite.

A többi magyar sikersportágban hatékonyan alkalmazott sportpszichológusról.
Akkor van értelme csapatsportágakban, ha együtt tud élni velünk, vagyis heti háromszor-négyszer itt tud lenni. Az, hogy idejön, készít egy felmérést, amit rajtam kívül nem lát senki, nem sokat ér. Persze, legutóbb is megfogadtam mindent, volt, ami működött, volt, ami abszolút nem. De azt hiszem, nem lehet elvárni egyetlen játékostól sem, hogy bejön ide egy vadidegen ember, azt mondja, ő sportpszichológus, és onnantól kezdve a játékos elmeséli neki az életét. Meglepetésemre egyébként pozitívan fogadták a legutóbbi alkalomnál. Amúgy meg nem lennék én ellene, mert szeretek tanulni, és a velünk együttélést is meg lehetne oldani, csak akkor egy játékossal kevesebbet kellene alkalmaznunk anyagi okok miatt. Kaptam egyébként sok olyan felajánlást is, amiben azt mondták, kijönnek, felmérik a csapatot, és beszélgetnek velem is, mire azt mondtam, állj, nekem nincs lelki problémám! Lénárt Ágota tanárom volt az edzőképzéseken, megkérdeztem, mennyibe kerülne, ha kijönne. Azt mondta, azt mi nem tudjuk megfizetni, de ide tud jönni pár napra, egy-két tréningre, mire azt mondtam, nekem nem kell. Ha itt tudsz lenni, és valakit át tudsz segíteni a lelki bajain, azzal nekem segítesz, de abban, hogy te idejössz, leosztod az észt, aztán elhúzol, nem tudok hinni. Szerencsére jóban vagyok Ágotával, nem vette sértésnek. Amúgy tök jó dolog, de milyen felelősséget vállal az intézkedéseiért? Idejön, felveszi a pénzt, azt mondja, bukfencezzenek 30-at a bemelegítés helyett, majd amikor három játékos megsérül, azt mondja, nem jött be. Ki lesz a hülye? Automatikusan én, mert miért hallgattam meg a hülyeséget. Ha kikaptunk, nem fogadtam meg a tanácsot, ha nyertünk, akkor megfogadtam. Egyébként Győrben tudomásom szerint nincs sportpszichológus, pedig annál nem nagyon van gazdagabb klub manapság.

Arról a pedagógiáról, amivel a lobbanékony természetű Tomori Zsuzsából ki tudja hozni a legjobbat („Ragaszkodom hozzá, nem piszkálom, nem akarom megváltoztatni” – mondta egy korábbi interjúban).
Pontosan úgy működik, ahogy akkor mondtam. Zsuzsi egy különleges valaki, aki különleges bánásmódot is igényel. Nyilván ez addig működik így, amíg ő teljesít. És mindezt az edző–játékos-viszonyra értem. Az emberi viszonyunkra csak azt tudom mondani, hogy nagyon jó ember. Sokan szeretik a pályán való viselkedése meg az „elmezavarai” alapján megítélni, de azt tudni kell, hogy kevés becsületesebb, egyenesebb, és kevés hozzá hasonló, a véleményét vállaló ember van. Nagyon jószívű, hatalmas lelke van, és akit szeret, azt nagyon szereti. Persze, össze tudunk úgy veszni, hogy napokig nem szólunk egymáshoz, de összességében kedveljük egymást.

Zácsik Szandráról, akinek megmondta, nála tehetségesebb embert még nem látott kézilabdapályán.
Az, hogy 24 évesen elment szülni, el is döntötte, hogy egyelőre nem futja meg azt, ami benne van. De úgy gondolom, vissza fog térni, és akkor csodát látunk majd tőle. A szülés egyébként mindig jót tesz egy játékosnak, mert ad egy stabilitást az életébe. Általában az a kézis teljesít jól, akinek a családja, kapcsolata, magánélete stabil.

Arról, hogyan tud hat év Fradinál való edzősködés után is mindig új impulzusokat és motivációt bevinni a csapatba.
Akkor van baj, ha egy kapcsolat elfárad. Barátságban, szerelemben és játékos–edző-viszonyban is így van ez. Három-négy éve ezek a lányok az életüket odaadták volna értem, most azért már sokat gondolkoznának ezen. De még mindig azt mondom, nagyon sok edző irigyelné azt a kapcsolatot, amiben a meghatározó játékosaimmal vagyok. Nagyon kevés a súrlódás köztünk, és szó sincs olyan dolgokról, ami például a volt KGST-országok edzőit-csapatait jellemzi. Nyilván lesz olyan olvasó, aki látta már néhány időkérésemet, és azt fogja mondani, ez hülye, nincs tisztában azzal, mit csinál. De az időkérés egy másik világ, ott kizökkenteni kell, sokkolni kell, olykor a káromkodást is vállalva. Amikor lesápad egy komplett csapat, ott lépni kell. De ritkán sértem meg őket, tudatosan pedig soha senkit. És szerintem mindezt a lányok a lelkük mélyén tudják. Amikor tavaly felajánlottam a lemondásomat, visszahallottam, nagyon sok játékosom kampányolt amellett, hogy ne fogadják el. Sőt olyan is volt, aki azt mondta, ha elfogadják, ő abbahagyja a kézilabdát. Persze az edző–játékos-viszony olyan, mint a gyereknevelés, hol az van, hogy utálom az apámat, hol pedig az, hogy apa, szeretlek! Visszatérve az elfáradásra: tény, hogy a csapattal való kapcsolatom már nem olyan, mint az első szerelem idején, de alapvetően rendben vagyunk most is. És nem is biztos, hogy szerencsés a „fárad a kapcsolat” kifejezés, inkább mondjuk azt, az első szerelem lángolása utáni hétköznapokat éljük egy működő házasságban. És majd az élet eldönti, mikor lesz vége.

A Németh András-féle válogatottról, azok után, hogy korábban azt mondta, már nem divat a válogatottság.
Nem tudok elfogulatlan lenni, miután Andrással nagyon jó a kapcsolatom. Mindig el is szoktam mondani, a Fradi attól Fradi, hogy nekünk elsősorban utálnunk kellene egymást, és mégis hihetetlenül jóban vagyunk. Nagyon örülök a két öreg járgány sikereinek, így mondom, hiszen Köstner Vilmos is odakerült vele a válogatotthoz.
Andrásnál Magyarországon edzőként kevesen tudnak többet a kézilabdáról. Az a kérdés, hogy a játékosok hogyan gondolják mindezt. Egy biztos, a magyar kézilabda nem dúskál pillanatnyilag a világsztárokban, de vannak nagyon jó játékosaink, és világsztárjaink is, mert Görbicz Anita az, és Tomori Zsuzsa is világsztár, ha jó napot fog ki… Andrásnak köszönhetően ott lehettem Kecskeméten a B válogatottnak segítve, beleláttam az életükbe, nagyon megfontolt munka folyik. És ha minden rendben lesz körülöttük, akkor ez a munka felszínre is jön majd a hazai rendezésű Eb-n. Nagyon bízom a jó teljesítményben.

A távolabbi jövőben esetleges munkájáról szövetségi kapitányként.
Már kétszer kaptam erre felkérést, és kétszer utasítottam vissza, méghozzá azonnal. Egyrészt tapasztalatlan vagyok még ehhez (a 44 éves Elek Gábor eddig még csak a Fradinál edzősködött az első osztályban – a szerk.), másrészt most előbb a Fradit kell gatyába ráznom, mert volt itt egy nagyon sikeres időszakom, és azt vissza kellene hozni. Harmadsorban nagyon fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy évi hat-nyolc hetet dolgozzak.

A Görbicz utáni generációról, amely nem igazán dörömböl az ajtón.
Erre mindig egy kérdéssel válaszolok. Mi a közös Szucsánszki Zitában, Tóth Tímeában, Kirsner Erikában és Pádár Ildikóban azon kívül, hogy ferencvárosiak? Az, hogy egyikük sem játszott soha semelyik korosztályos válogatottban. Ebből kiindulva nem annyira fontos, hogyan szerepelnek az utánpótlás-válogatottjaink. Mindezektől függetlenül lesznek, vannak jó játékosaink, például a győri nevelésű Tóth Gabi vagy a máris komoly eredményekkel bíró Kovacsics Anikó, tehát lesz kinek szurkolni az elkövetkező években is. Nem reménytelen a jövő, de a kluboknak nagyon kell dolgozniuk, hogy ezek a játékosok ne vesszenek el.

Az édesapjáról, a Fradival négy bajnoki címet és KEK-et nyerő Elek Gyuláról, illetve arról, hogy hétről hétre a róla elnevezett csarnokban játszhat.
Ez egy meseszerű történet, ő nyerte a klub első nemzetközi kupáját, én az utolsó kettőt pillanatnyilag. Mióta élek, elborult fradista vagyok, és valószínűleg máshová is sodor majd az élet, de akkor is az maradok. És valószínűleg úgy is fogok meghalni, de azért nagyon szurkolok, hogy még akkor is legyen meg a klub. Hogy mit hoztam édesapámtól? Szakmailag kevesebbet, mert nagyon-nagyon sokat változott a kézilabda. A játékosokkal való viszonyban viszont rengeteget. Sosem tudok olyan úriember lenni velük, mint ő volt, de ugyanazon az úton vagyok. Nagyon sokat beszélgettünk, mert a legjobb barátom is volt egyben. Az értékítéletünk azonos volt, az intelligenciában és a kulturált viselkedésben hitt, akárcsak én. És örülök, hogy a 18 és a 21 éves fiaim is efelé mennek a nevelésemnek köszönhetően, szerencsére ők nem az én lobbanékony természetemet örökölték, inkább az apám nyugalmát.

Hegedűs Gergely / Versus