Interjú az FTC Múzeum vezetőjével, Tobak Csabával.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a Ferencvárossal?
– Nem vagyok ezzel egyedül, de nálunk a Fradi szeretete családi hagyomány – mondta Tobak Csaba. – A nagypapám és az édesapám is fradista, de mégis, az unokabátyám vitt ki először, 1988-ban egy Fradi-meccsre. Aktívan tehát 1988. május 26-a óta járok a Fradi mérkőzéseire. Azon a napon a Videotont 3-0-ra megvertük, a győzelmet az ABC-szektorból szurkoltuk végig. Vaszil Gyula egy hatalmas gólt lőtt, amire még huszonöt év elteltével is tisztán emlékszem. Emlékezetes nyitány volt a számomra, már csak azért is, mert amikor kiléptem a metróból egyszer csak megcsapott 28 ezer ember moraja, a szotyi árusok hada, a sípok és a trombiták robaja. Ott eldőlt, hogy az a hely örökre rabul ejt.

– Megfertőzött a ferencvárosi meccsek hangulata?
– Két kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt huszonöt évben hány találkozót hagytam ki. Nem vagyok egy gazdag csemete, ezért nem sok külföldi meccsre tudtam kijutni, de azért Pozsonyba, illetve Gelsenkirchenbe így is sikerült eljutnom. A barátaimmal versenyt űztünk abból, hogy ki hova jut el. Ma Mezőkövesdnek már NB I-es csapata van, de a kilencvenes évek közepén még kuriózumnak számítottak. De ugyanígy emlékszem, a kilencvenes évek közepén Karancslapujtőn játszottunk Magyar Kupa-meccset, és nyertünk 11-1-re.

– Az általad sokszor megemlített kilencvenes években igazi összetartó család volt a Ferencváros. Ez a hagyomány kezd talán a mostani időszakban egy kicsit újjáéledni.
– Ez így van, szinte az összes szakosztály meccsein ott voltunk. Örök emlék például a kézilabdások százszázalékos bajnoki aranya Németh Andrással. De hasonlóan katartikus élmény volt a vízilabdázók KEK-győzelme a Komjádiban, amikor magam is megmártóztam a medencében. De ide sorolhatnám a kevés ideig fennálló női kosárcsapatunk bajnoki aranyát, akik igazi ajándékként itthon legyőzték a hosszú éveken keresztül veretlen amerikai válogatottat. Itt azonban abba is hagyom, mert reggelig tudnék még mesélni történeteket.

– Már ezekben az időkben is érdekelt a Fradi történelme?
– A meccsre járó baráti köröm zömében 10-15 évvel idősebb emberekből áll, és amióta ismernek, „Krónikásnak” becéznek. Közel negyvenévesen már látom a hasonlóságot, és valóban, nagyban hasonlít a pályánk indulása egymásra Nagy Bélával. Csak remélem, hogy hasonló mennyiségű és minőségű munkát tudok majd letenni az asztalra. Indulásként ő is mindent füzetbe gyűjtögetett, mindent feljegyzett. Velem is ugyanez volt, ezt édesapámtól örököltem, akinek vagy 40-50 spirál füzete van a hatvanas-hetvenes évek Ferencvárosával teleragasztva. Én 1988 óta mindent spirálfüzetbe vezetek, az összes eredményt, az összes újságcikket, ami a Fradival kapcsolatban megjelent.

– Hogyan kerültél – elsőként még társadalmi munkában – a Ferencvároshoz?
– Egy nagyobb baráti körrel járunk meccsekre, mienk az „A víz szalad, de a kő marad…” drapéria. Korábbi játékosunk, Bánki József is tagja ennek a csoportnak, akivel ennek köszönhetően ismerkedtem meg és lettem jóban. Dodi látta azt az elkötelezettséget, ami engem jellemez a Ferencvárossal kapcsolatban, így amikor a klubnál kommunikációs igazgató lett, akkor megbízott kisebb-nagyobb munkákkal. Így kezdődött el a Ferencvárosnál a társadalmi munkám. Ezt követően kialakult, hogy a kezdőrúgók állandó kísérője lettem, majd az idegenbeli találkozókon az Instat rendszerhez szükséges kamerákat kezeltem. A vezetőségek váltották egymást, de én mindig maradhattam, és folytathattam a munkát.

– Gondoltad volna, hogy valamikor az FTC alkalmazottja leszel?
– Gyerekkorom óta vágytam erre, de sosem nyomultam, sosem könyököltem érte. A lassú víz partot mos elvben hiszek, illetve az elvégzett munkában. A Fradi számomra nem egy munkahely, ez az életem. Nagy Béla munkáját átvenni hatalmas felelősség, de hihetetlen nagy öröm is egyben.

– Mivel kezdted el a munkát az FTC Múzeumban?
– A múzeumvezetés terén nem volt sok időm rutint szerezni, mivel a munkába állásomtól kezdődően három hetünk volt az Albert Stadion bontásáig. Leltárral kellett kezdenünk, ezen a téren volt dolgunk bőven, hiszen nem voltak precízen vezetve az emléktárgyak. Sziszifuszi munka volt, de a Fradi „mindenese”, Czikkely Boldizsár sokat segített, nélküle nem bírtam volna. Szerencsére azóta már két munkatársam is segíti fő állásban a munkámat. A kezdeti időkben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy a közel 1800 tárgyat pontosan, cikkszámmal rögzítsük. A nagy hajtás ellenére sem a leltárban, sem a költözésben nem volt hibázási lehetőségünk. A Népligetben aztán új otthonra leltünk, de nem sok időnk van, hiszen hamarosan ismét költözünk, ezúttal már az új stadionba. Feszített tempóban dolgoztunk az elmúlt időszakban, de mindezt élvezem, és bármikor újrakezdeném.

– Leltárt vezetettek, költöztettétek a múzeumot, tevékeny szerepet játszottatok a Látogatói Központ berendezésében. Milyen egyéb feladatokat láttatok még el?
– Hatalmas, és nagyon szép munkába kezdhettünk, hála a vezetőségnek. Kubatov Gábor elnök úr célul tűzte ki, hogy az összes Nagy Béla könyvet begyűjtsünk. Lehet azon morogni, hogy ezek miért nincsenek még meg. A vezetőségek váltották egymást a Fradinál, eddig nem voltak meg, én úgy gondolom, azt kell nézni, hogy most legalább van akarat a múlt valódi ápolására. A fradi.hu segítségével egyébként már ezeknek a könyveknek a kilencven százaléka megvan, tehát jó úton járunk. Ugyancsak korszakalkotó feladat, hogy elkezdtük Nagy Béla hagyatékának feldolgozását. Ez nagyjából hatvan doboznyi fényképet jelent. Már 16 ezer fényképet feldolgoztunk, de még a negyedénél sem járunk… Egy ilyen mennyiségű anyagot digitalizálni hatalmas munka, de ha a végére érünk, akkor azt nagy eredményként fogom elkönyvelni.

– Említetted, hogy fejben már az új stadionba való költözést tervezgetitek. Milyen lesz az új múzeumunk?
– Megközelítőleg kétszáz négyzetméter területen helyezkedik majd el. Az egészet úgy kell elképzelni, mintha egy kirándulás lenne a múltból a jelenig. Lesz majd egy kincsestárunk, ahol a legnagyobb trófeáink kapnak helyet. Fontos, hogy az új stadionban csak labdarúgó-múzeum lesz, a többi szakosztály ereklyéi a Népligetben maradnak.

– Nem kevés feladat. Van olyan, amit nem említettünk meg?
– Többször is leltároztunk már, de emellett az adatbázisunkat visszamenőleg is frissítjük és bővítjük, mert ezzel is van még jócskán munka. Továbbá azon dolgozunk, hogy a Ferencvároshoz kerüljenek azok a fotók, illetve hang- és képfelvételek, amelyek a múltban a televízióban, vagy a rádióban lejátszásra kerültek.

– Mik a jövőbeni céljaid a múzeummal?
– Először is szeretném ezt a munkát minél tovább csinálni. Nagyon szeretném megközelíteni Nagy Bélát, hiszen látom, hogy – teljesen megérdemelten – milyen nagy becsben tartja őt mindenki. Természetesen Bélát nem lehet pótolni, de azt szeretném, hogy az ő neve alatt pár sorral jegyezzék az enyémet is. Nagyon boldog lennék, ha tovább tudnám vinni az ő örökségét. Úgy érzem, ezen a téren szívben, akaratban nincs hiány.

– Egy ilyen fradista családban, mint a tied, nagy büszkeségként tekinthetnek rád.
– Természetesen a családom, és a barátaim nagyon büszkék rám, hogy a Ferencvárosnál dolgozom. Ők végigkövették az elmúlt huszonöt évemet, tudják, hogy nem szél fújt be a Népligetbe. Arról nem beszéltem még, hogy Magyarországon talán nekem van a Ferencvárossal kapcsolatosan a legnagyobb videó archívumom. Az elmúlt negyed évszázad talán összes Fradi meccse megvan felvételen. Az a baj, hogy ebben is maximalista vagyok. Nem elégszem meg a televíziók által leadott összefoglalókkal. Megszerzem az eredeti felvételt, és minden egyes meccset újravágok magam. Így az én összefoglalóimból nem hiányozhat egy fontos momentum se. Nálam tehát nem úgy volt, hogy lefújták a meccset, és akkor el is felejtjük a Fradit egy hétig. Másnap jöttek az újságcikkek, harmadnap a videó megvágása.

– Milyen új ereklyével gazdagodott a múzeum, amióta te vezeted?
– Nemrég került hozzánk a VVK-trófea. Továbbá a stadionbontás során elhoztuk a 2-es szektor és a székház egy betondarabját, valamint tégláját. A régi falelátós stadionból is van nálunk egy gerenda, tehát a hagyományt ilyenformán folytattuk. Szomorú, de az élet része, hogy az Akeem Adams megemlékezésén kihelyezett sálak, mécsesek, szurkolói üzenetek is a múzeumhoz kerültek, már ez is a történelmünk része.

– Szurkolóként már sok bajnoki címet átélhettél, a klub alkalmazottjaként ehhez még nem volt szerencséd. Álszent kérdés: mit kívánsz az NB I-es csapatnak a jövőre nézve?
– Belsősként egy Ligakupa-győzelmem van eddig, el is hoztuk a kupát. Szurkolóként öt bajnoki címet éltem át eddig a csapattal, sokan örülnének most egynek is. Úgy érzem, hogy az új stadionnal olyan helyzeti előnybe kerülhet a csapat, hogy az első évben meg kell nyernie a bajnokságot. Sokszor elmondtam már: a Fradi nem attól több, hogy mindig jobb játékosok játszanak benne. Nem ez a legfontosabb. Simon Tibor szemléletét kell magáévá tenniük a játékosoknak, és ha ez megvan, akkor az új stadionban nem lehet ellenfelünk. Akkor nem érdekel, hogy ki az a tizenegy ember, aki a Fradi mezében kifut a pályára, de annak a csapatnak szét kell tépnie az ellenfelet. Abban a miliőben meg kell szakadni a győzelemért. A Fradi közönségének ennyi kell, nem kell több, egyedül a lazaságot nem tudtuk soha elviselni. Az új stadionnal, az új környezettel egészen biztosan pár ezerrel megnő majd a nézőszámunk. Ha akkor a szívvel itt tartjuk a közönséget, akkor nagyon szép időszak elé néz a csapatunk. De egyébként is. Hosszú idő után végre jó irányba indult el a klub, és ezt ki kell használnunk.

Czégány Pál / Fradi.hu