A Diósgyőr mesterét kérdezték a hétvégi mérkőzésről.
– Milyen érzés most a Diósgyőr edzőjének lenni?
– Csodás és fárasztó – válaszolta egy kávé mellett Tomiszlav Szivics. – Már megéltem ezt-azt a futballban, Kecskeméten például imádtak az emberek, de amit itt van, az… Nos, az már szerelem. Amikor Pakson győztünk, a szurkolók kihívtak magukhoz. Egy apuka büszkén mutatta a négyéves kisfiát, mondván, őt is elhozta, mert a gyereknek mihamarabb meg kell tanulnia, hogy a DVTK szent és sérthetetlen. És hadd meséljem el azt is, hogy amikor Miskolcra szerződtem, néhány kedves drukkertől kaptam egy sálat, és bár nagyon örültem neki, kijelentettem, amíg nem érdemlem ki, nem veszem fel. Néhány napja azt mondták, már nyugodtan felvehetem.– Abban meccsel a Fradi ellen?
– Nem. Addig nem tekerem a nyakamba, amíg nem leszünk elsők.– Mi lesz szombaton?
– Focizunk egy jót. Az biztos, hogy én nem állok be védekezni. Vagy nyerünk három nullára, vagy nem. De nyerünk!– Az edzésen feltűnt, milyen nagy szerepet szán a segítőinek.
– Egy csapatot alkotunk, minden edzés előtt leülünk, és megbeszéljük, kinek mi a teendője. Sokat dolgozunk, nagyon sokat, ám a tabella azt mutatja, hogy a munkánknak van eredménye. A kollégákra mindenben számíthatok, tényleg nagy segítségemre vannak. Nekem amúgy sem bábok kellenek, mert azokkal kisgyerekek játszanak, én meg már elmúltam negyvenhét…
