A Dortmund keretéhez tartozó Bajner Bálint nagyon tanulságos interjút adott.

Ennyit ér itt a szakma? Bajner Bálint a magyar trénerek szemében 2012 nyarán selejtárunak számított, bő fél évvel később a világ egyik legjobb edzője a világ egyik legjobb bajnokságában mégis bizalmat szavazott neki a később BL-döntőig menetelő Borussia Dortmundban. A 22 esztendős csatár testközelből élte át mind a magyar valóságot, mind pedig az európai topfutball álomvilágát, így az ő segítségével jártuk körbe, mi lehet az oka a két közeg közti őrjítő különbségnek. Interjú.

– A magyar futball egyik legígéretesebb generációjának tagjaként mennyit ért az itthon megszerzett tudás tizenhét évesen a West Hamhez kikerülve?
– Az az időszak azért nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mert nem voltam megfelelő szinten felkészítve a légiós életre. Bár közvetlenül előtte Romániában nem kaptam rossz képzést, a többiekhez képest nagy volt a lemaradásom. Amit Magyarországon nem kaptam meg fiatalon, azt utána már nehéz volt bepótolnom.

– Mi az, amit itthon nem tudott elsajátítani a helytálláshoz?
– Nem feltétlenül technikai szempontból értem, inkább fejben nem álltam még készen. Amikor néhány évvel azelőtt a Haladásban edződtem, rengeteg csalódás ért, olyan dolgok történtek, amelyek a profi futballal összeegyeztethetetlenek.

– Konkrétan?
– Nagyon sokszor előfordult, hogy ha valakinek a valakije jóban volt az edzővel, akkor az játszott, vagyis folyamatosan megvoltak ezek a szerepváltások. Ezért is menekültem el onnan 14-15 évesen, mert azt, ami akkor ment a Haladás utánpótlásában, nehezen lehetett elviselni. Sopronban szerencsére már nem tapasztaltam hasonlót, jó képzést kaptam Végh Tibor által, a hazai állomásaim közül ott voltak leginkább rendben a dolgok.

– Vagyis ön is megerősíti, hogy a protekciós gyerekeknek az utánpótlásfutballt megmérgező csapatba állítása, ismerősök favorizálása, edzők lekenyerezése nem csupán városi legenda.
– Természetesen rengeteg kivétel van, de akkoriban a Haladásnál nagyon sokszor előfordult ilyesmi, és ezzel nem egyszer, nem kétszer tántorítottak el kis híján a futballtól. Ám szerencsére az utolsó pillanatban voltam olyan erős, hogy nem adtam fel, pedig ilyen fiatalon azért nehéz ezeket a dolgokat feldolgozni. Tisztelet a kivételnek, de azt hiszem, ha csupán a nagyon jó kis hazai szakembereken múlna, lehet, hogy most még az NB II-ben sem futballoznék.

– Az Újpest utánpótláscsapatában anno egy ilyen szakember csúfolta a fiatal Szalai Ádámot „Ákombákomnak” – mindaddig, míg be nem jelentkezett érte a Stuttgart…
– Igen, és én is hasonlóképp jártam – itthon már engem is több helyen leírtak, és gondoljunk csak bele, hány ilyen futballista lehet még! Hány ugyanilyen magyar labdarúgó lehet, akikről itthon lemondtak, és manapság talán már nem is játszanak? Ki tudja, hogy ezekből az ismeretlen játékosokból más országokban mit hoztak volna ki? Garantálom, hogy külföldön nem egy, nem kettő, nem tíz olyan futballistát faragnának ebből a körből, hogy utána csak lesnénk, milyen magyar válogatottunk van.

– Vagyis ezek alapján egyértelmű a hazai utánpótlásedzők felelőssége abban a folyamatban, ami az amszterdami 1–8-ba torkollt?
– Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de aki egy kicsit is ért a focihoz, az lát mindent. Mi mást is mutatnának az elmúlt időszak eseményei? Talán az új, fiatalabb edzőgenerációval és az akadémiákkal megindul valami, mert úgy tudom, ott már megfelelő szakmai munka zajlik.

– Miként lehet, hogy ön, aki óriási konkurenciaharc mellett a BL-döntős Dortmundban a Bundesligáig verekedte előre magát, az NB I-ben még bevallottan motivációs gondokkal küszködött?
– Miközben sok edző szereti éreztetni, hogy az adott csapatnál ő a főnök, nem biztos, hogy pontosan tudja, melyik játékosból hogyan lehet a legtöbbet kihozni. Én az a típusú futballista voltam, aki igényelte volna, hogy beszélgessen vele az edző, és tudassa, mi az elképzelése vele. Ne pedig az legyen egy NB I-es klubnál, hogy hat hónapig nem szól hozzám a tréner. Szerintem egy 19-20 éves fiatalembernek elengedhetetlen, hogy kommunikáljon vele az edzője, szóval ha az ember ilyen állapotok mellett még a második csapatban sem játszik, akkor mégis mi lehetne számára a motiváció? Nagyon nehéz dolog ez, csak az tudja, milyen, aki már átélt hasonlót. Amikor ezekre gondolok, kicsit azért elkeseredek, mert bár hálát adok a Jóistennek, hogy végül eljutottam a Dortmundig, egészen máshogy is alakulhatott volna az egész. Szerintem ennek az életútnak sokak szemét fel kellene nyitnia, de még a Bundesliga-debütálásom után is nagy volt az otthoni edzők szája, próbáltak kifogásokat keresni, és megmagyarázni, miért nekik volt igazuk. Persze ezzel az egyetlen meccsel az én küldetésem még nincs letudva, ám azt látni kell, hogy ebbe a Dortmundba elképesztően nehéz bekerülni. Nyugodt szívvel mondom, az én karrierem még csak most kezdődik, fogok én még meglepetéseket okozni itt!

– Milyen képességbeli kérdéseket vet fel, hogy míg ön több NB I-es edzőnek sem kellett, addig a világ egyik legjobbja, Jürgen Klopp méltónak tartotta arra, hogy pályára küldje a Bundesligában?
– Ebbe most kár is belemenni. Biztos, hogy a magyar edzők között is vannak kivételek, sőt, most a feltörekvő fiatalabb generációról szinte csak jót hallok. Én bennük bízom, azt remélem, hogy bennük már tényleg megvan az, ami felemelheti a magyar futballt, a kérdés másik részébe pedig tényleg nem szeretnék belemenni, mert így is elég mélyen van a labdarúgásunk megítélése. Hogy mást ne mondjak, az amszterdami meccs után a dortmundi játékosok – Nuri Sahin meg a többiek – engem kérdezgettek: „Bálint, 8–1? Ez komoly?”

– Vagyis a dortmundi sztárok is teljes szánakozással tekintettek a magyarok teljesítményre?
– Persze, ők is csak néztek, hogy ez mi volt. Mert pont a meccs előtt beszéltük velük, hogy talán most meg lehet lepni a hollandokat, erre kaptunk nyolcat. Az edzéseken azóta is mondogatják, még szerencse, hogy én kimaradtam belőle.

– Apropó edzések. Egy Jürgen Klopp-féle tréning miben más, mint egy NB I-es?
– Már készültem erre a kérdésre, mert én magam is gyakran elgondolkodom, hogy lehet ekkora a különbség. Ezzel kapcsolatban én már átéltem szinte mindent, és őszintén mondom, össze sem lehet hasonlítani a kettőt – semmilyen szinten, semmilyen téren. Ami itt megy, az tényleg a futball csúcsa. Óriásiak a különbségek például az egyéni felkészítésben: Robert Lewandowski minden egyes nap, minden edzés előtt másfél órával ott van a létesítményben, és egy órát kondizik. De mindenkinek megvan a saját hasonló programja. Itt reggel 9.30-tól kezdve este 6-ig, 7-ig kint vagyunk a pályán – az egész nap azzal telik, hogy mindenki teszi a dolgát, készül és edz. Tényleg kár is ragozni, mert egyszerűen nem lehet összehasonlítani.

– Utánpótlásszinten is ekkora a különbség?
– A fiatalokra is igaz az, ami a felnőttekre. Reggel fél tízkor jönnek a pályára, és ők is csak 6-7 felé mennek haza – és most 16-17 éves játékosokról beszélünk. Nekem még 19-20 évesen is az a másfél-két óra edzés volt megadva, nem beszélve arról, hogy otthon még a stadionok is bezárnak este X óra után, tehát még az elvi lehetőség sincs meg, hogy a futballisták reggeltől estig ott lehessenek, és magukkal foglalkozhassanak. A legfontosabb tényleg az, hogy egy labdarúgó mennyit dolgozik. Igazából erre én itt döbbentem rá, és ezt Jürgen Klopp is mindig kiemeli. Robert Lewandowskiban és a többi sztárban is rengeteg munka van.

– Korábban úgy fogalmazott, Klopp edzésein szinte euforikus állapotba kerül. Mi az ő titka, hogy így képes bánni a játékosokkal?
– Minden futballistának kívánom, hogy egy ilyen edzővel legyen lehetősége akár csak beszélgetni is. Egyetlen elbeszélgetéssel olyan erőt ad, amivel tovább és tovább növeli az ember motivációját, és ezt mindenkinél el tudja érni a csapatban, egyszerűen elképesztő. Úristen, ha belegondolok, hogy otthon egy jó szót nem kaptam! Persze, nem kizárólag azon múlik minden, hogy kit mennyit dicsérnek vagy nem dicsérnek, de egy igazán jó pedagógus érzi, hogy az adott játékosnak mikor mire van szüksége. Klopp minden egyes játékosáról pontosan tudja, kinek mi kell ahhoz, hogy minden edzésen, minden meccsen, mindennap 110 százalékot hozzon ki magából. Váltig állítom, hogy a világon nincs még egy ilyen edző. Most már több mint egy éve vagyok itt, és a tréningeket az első pillanattól kezdve a mai napig úgy építik fel, hogy mindenki 110 százalékon forr és megy, tényleg látni kellene, milyen iram van.

– Amióta kint van Dortmundban, hallott olyanról, hogy egy magyar edző vagy stáb tanulási szándékkal ellátogatott volna a Borussiához, esetleg felvette a kapcsolatot a klubbal?
– Őszintén szólva még nem hallottam egyről sem.

– Végül is a 2010-es budapesti edzőkonferencián sem hangzott el egyetlen kérdés sem Sir Alex Fergusonhoz. Ön szerint Klopp azért tudna újat mondani a magyar trénereknek?
– Még az is lehet, hogy valamelyikük azt gondolja, ő Kloppnál is jobb, úgyhogy nem biztos… Már Ferguson esete is érdekes volt, mert nem tudom, hogy kitől várnánk segítséget, ha nem ilyen kaliberű edzőktől. De persze, ha minden jó és mindenki tud mindent, akkor előbb-utóbb majd jön magától a vb-szereplés, Eb-szereplés…

– Ön az olasz hatodosztály után került a Dortmund II-höz, majd a BL-döntős csapat első keretéhez. Ez azt jelenti, hogy nagy célkitűzések esetén még az olasz hat is hatékonyabb, mint az NB I?
– Visszakérdezek: az elmúlt években a magyar bajnokságból külföldi topcsapat vásárolt egyetlen futballistát is? Én azért igazoltam el az olasz sokadosztályba, mert az első perctől kezdve más volt a megítélésem akkor, amikor a klubok azt hallották, hogy én Olaszországban játszottam.

– Annak ellenére is, hogy csupán a hatodosztályban?
– Annak ellenére is.

– Pedig az odaigazolása hallatán az internetes fórumokon rendesen kapta a megjegyzéseket – és akkor még finoman fogalmazok.
– Igen, jól emlékszem erre, de én már akkor is csak nevettem, hiszen aki nincs benne jobban a futballban, az nem tudja, mi hogy működik. Én akkor boldogan, nyugodt szívvel írtam alá oda. Persze nem tudhattam, hogy végül Dortmundban kötök ki, azt viszont igen, hogy lesz lehetőségem feljebb lépni. Az NB I-ből viszont nem lehet komoly csapatba bekerülni. Egy 25-30 gólos csatár a magyar bajnokságból hova tud menni? A francia másodosztályba? Tehát akkor hogy is vezet az út egy topcsapathoz? Igen, több esélyed van az olasz hatból, mint az NB I-ből.

– Akkor egy mai 18 éves feltörekvő futballistának is inkább az olasz hatodosztályt ajánlaná, mint a magyar bajnokságot?
– Azt mondanám neki, hogy egy fél évet igenis vállaljon be ott, sokkal tovább természetesen én sem maradtam volna. Az én akkori helyzetemben tényleg vonzóbb volt ez a lehetőség, mint az NB I.

– Ha újrakezdhetné, mit csinálna másként?
– Ezzel kapcsolatban a Dortmund vezetőit tudnám idézni, akik épp két hete mondták nekem, hogy bárcsak tizenhét évesen kerültem volna hozzájuk, mert akkor ma már alapember lennék az első csapatban. Persze még így sincs veszve semmi, de tényleg, ki tudja, hol tartanék most, ha előbb kerülök ide?

forrás: nso.hu