Balagan Joe írása a rangadóról.

„Mert kell egy csapat”

A Derbit, a hangulatot éltető posztok írások tucatjait lehet olvasni mindenfelé. Én is hozzáteszem a magamét csak egy kicsit másképpen. Igazi futballünnep volt vasárnap a Puskásban. A Tábor – már a miénk, Fradistáké – boldog volt és csak kicsit rondítottak bele azok, akik hagyták magukat provokálni, és nem a győzelemmel, a nagyszerű közösségi élménnyel foglalkoztak, hanem valami egészen mással, aminek a ma futballjának lelátóin semmi keresnivalója. Még csak nem is ez adott apropót a cikk írására, hanem valami egészen más.

Ballagtam éppen , na nem a Szajna felé, és nem kis rőzsedalok égtek lelkemben, hanem a győzelem hangjai, az a felemelő érzés járta át minden porcikámat, amit csak az ért igazán aki szeretett csapatommal együtt megjárta már a poklot és szinte a mennyországba röpíti az a gondolat , hogy legyőztük az ősi riválist, az Újpestet. Mindezt férfias küzdelemben, magyar pályákon ritkán tapasztalható motivációval, akarattal. Ehhez kellett egy tisztességes ellenfél, aki szintén győzni akart, de erejéből csak a harcra futotta és végül legyőzetett.

Ilyen emelkedett gondolatok száguldoztak az agyamban amikor a villamosra szálltam , jó néhány jókedvű, érzelemtől túlfűtött és örömének hangot is adó szurkolótársammal együtt. Már gondolatban fogalmaztam is újabb pátoszos cikkemet, amikor felszállt egy „értelmiségi” társaság. Rögtön lerítt róluk a lenézés és a felsőbbrendűség biztos tudata – amit gondolom a szülők vastag pénztárcáján vásárolt egyetemi papírból nyertek. Az idősebb utazóközönséghez fordultak és megjegyzéseket tettek fiainkra, akik – őszintén mondom – csak dalolásztak és még azt sem bántóan hangosan. Rögtön tudták, hogy Fradistákról van szó és azt kérdezték, hogy nyertünk vagy sem. Bár mindegy is, mondták. Ezeknek mindegy ha nyernek, ha veszítenek mindig balhéznak. Ennél a pontnál nem bírtam tovább, és közöltem velük én is a meccsről jövök, úgyhogy engem is egy kalap alá vehetnek a fiúkkal. Természetesen rögtön a jólneveltséggel jöttek, meg az iskolázottsággal, rasszizmus és minden olyan sztereotípiával, amelyeket a ma médiája sugárban hány azokra, akik vevők rá. Itt kitört belőlem a Fradista és megpróbáltam felvenni a kesztyűt, persze csak verbálisan és kifejtettem a véleményem, ami a következő.

A mai magyar szurkolói társadalom elveszítette idoljait és szinte csak a múltba kapaszkodik nosztalgiázva, a focinál maradva, Puskásékon, Albertékon. A bundabotrányokkal tarkított , eseménytelen mérkőzéseken, az agyonszabályozott szurkolók szinte csak nyűgnek, szükséges rossznak érzik magukat, holott ők adják meg a futballnak amitől az, ami: a nagybetűs HANGULATOT.

A magyar futballszurkoló olyan speciális valaki, aki vagy akik példaként állhatnának a társadalom elé. Mert a szurkoló nem adja fel , főnixmadárként hetente feltámad halottaiból, mert ezt diktálja a százéves tradíció, és az a valami, ami a ma társadalmából hiányzik, pedig a padlóról felálláshoz nélkülözhetetlen. Ez nem más mint a HIT. Hinni abban, hogy jövő héten a most csetlő botló játékosunk betalál, hogy majd legközelebb szerencsénk lesz, hinni egy klubban, annak tradícióiban. Hinni a filozófiájában, hinni az elődök által lefektetett alaptézisek működésében. Nem, nem ragozom túl. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy az ember szurkoló legyen. Ebben nincs különbség, legyen segédmunkás vagy orvos, vidéki vagy városi. Itt nem lehet megunva az egyik szakot átülni egy másikba. „Ezt egy életen át kell játszani” – olvashattuk a stadionban is. A Ferencváros pedig különösen mély érzelmeket vált ki a szurkolóiból és az ellenségeiből is. Mert aki Fradista tudja, nekünk nem ellenfeleink, hanem ellenségeink vannak. Mert a Fradi mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az a legborzasztóbb az egészben, hogy legnagyobb ellenségeink még csak nem is a futballpályákon lesnek ránk, hanem azok soraiban, akik haszonélvezői kedvenc sportágunknak, akik a legnagyobb szeletet hasítják abból a tortából, amit futball biznisznek hívnak. Gyaláznak bennünket mindenhol, nevetség tárgyává akarják tenni szimpatizánsainkat, kifigurázva mindenkit aki közösséget mutat velünk. De bezzeg, ha a lelátókon segítség kell például a szerethetőnek, minket hívnak, velünk példálóznak.

Amikor monológomban idáig jutottam, már kissé visszafogottabb nagyképűséggel kérdezte az egyik önmagát építészhallgatónak beállító fiatalember.
– Akkor ha valami nem megy, nem kapok munkát itthon, válasszak egy csapatot? – éreztem a maró gúnyt a szavaiból.
– Nem, ne te válassz. Majd a csapat választ téged . Ez így megy – mondtam atyailag.

Nem tudom mire mentem ezzel az egésszel, mert leszálltak nemsokára, de legalább a megjegyzéseket abbahagyták. Egy valamin azonban remélem elgondolkodik ő és a többiek is . Akinek csapata van, annak hite is van és ez a hit átsegítheti az élet problémáin, buktatóin.

Nekünk Fradistáknak pedig a hitünk mellett most már Csapatunk is van. „Mert kell egy csapat”

forrás: fradisziv.hu