Egy méltó írás, így az Örökrangadó előtt egy nappal, a mindkét csapat hősévé vált legendáról, a hétszeres gólkirályról.

A Fradi–MTK párosításról nekem először mindig Schlosser Imre, a magyar labdarúgás első szupersztárja ugrik be. No, nem azért mert elkötelezett rajongója lennék a Monarchiának és a boldog békeidőknek, noha ahogy öregszik az ember, egyre vonzóbbnak látja ezt a (bizonyos szempontból) idilli korszakot, annak ellenére, hogy nem volt elektromos fogkefe, és egy forró zuhanyt sem volt egyszerű összehoznia az embernek otthon a bérleményben. A futball pattintott kőkorával már más a helyzet, azt nem lehet eléggé szeretni, és mivel abban az időszakban, amikor én ismerkedtem a labdarúgással, az MTK nem volt tényező az NB I-ben, a kék-fehéreket a franzstadti foci első nagy korszakáról szóló olvasmányaimból ismertem meg, ennek a korszaknak pedig a gólgép Slózi volt a legnagyobb egyénisége.

Még mielőtt Fradinak becézték volna a csapatot, abban a korban, amikor a játékosok saját kezükkel építették fel az öltözőt az apró, Soroksári úti pálya mellett, ahol egyetlen zuhanyzó állt rendelkezésükre a szabad ég alatt, a balszélen szó szerinti gólszélsőként tevékenykedő Borbás Gáspár volt az FTC első sztárja, aki a Ferencváros és a magyar válogatott történetének is a legelső gólszerzője. Az egyik különleges képessége az volt, hogy a balszélről jobb lábbal vezetve a labdát tört a kapu felé, és sokszor egyszerűen csak bevezette a kapuba a labdát, a másik pedig, hogy ő volt az első jogi doktor a magyar labdarúgók között.

Így, mivel az első csapatban egy olyan játékosé volt a balszélső posztja, akit külföldön is ismertek és később az FTC külföldi turnéin is sztároltak, a második vonalból 16 évesen felkerülő karikalábú Schlosser Imre csak a balösszekötő helyére fért oda. Persze, a bemutatkozás nem sikerült jól neki, hiszen 1906 tavaszán egy a Postás elleni borzasztó produkciót követően még kapott pár hónap haladékot a tartalékoknál. Az ősszel aztán már nemcsak a Fradiba épült be, de a válogatottban is bemutatkozhatott négy nappal 17. születésnapja előtt a csehek elleni 4–4 alkalmával, sőt egy szűk hónapra rá a labancoknak gólt is vert (3–1 ide), ezekért pedig az év végén rendezett ünnepi FTC-lakomán emlékérmet kapott Springer Ferenctől.

Az első őszi-tavaszi rendszerben lebonyolított bajnokságot (1906/07) az MTK-val lejátszott kemény, de sportszerű meccsen, a rohamozó vendégek ellen taktikusabb, védekezőbb focit játszva kiharcolt 2–2-es döntetlennel nyerte meg a Ferencváros. Ez volt a klub harmadik bajnoki címe, és noha a következő év tavaszán csak az első Húsvéti tornát húzta be a csapat (6–0 a döntőben az MTK ellen), de a bajnoki címet nem tudta megvédeni, 1909-től viszont a csúcsra pörgő Schlosserrel – 15 meccsen 30 góllal gólkirály, hoppá – már nem volt kegyelem. Ekkoriban egyébként a gyakorlatban a budapesti bajnok volt automatikusan az országos bajnok is, hiszen a döntőnek számító, legjobb pesti kontra legjobb vidéki csapat meccsét a vidékiek – esélyük nem lévén – lemondták. Illetve egyszer a kassaiak el mertek jönni, de az FTC lazán gurított nekik 11-et…

A Barnsley 1910 tavaszán az FA-kupa-döntő megismételt meccsen történő elvesztése miatt felgyülemlett haragját a kontinens csapatain töltötte ki (BTC 5–1, MTK 7–0), de a magyar bajnokkal már nem bírtak, 2–1-re kikaptak, ami azért sem mindegy, mivel az angolok ekkor már profi státuszban űzték a sportot, míg az amatőr franzstadtiak csak önszorgalomból tartottak edzést kedden és csütörtökön. Még ennél is jobb hír volt, hogy megkezdődött a Ferencváros Üllői úti pályájának építése, ami már bőven ráfért az ötszörös bajnokra, mivel meccseit a Soroksári úti apró (95×55 méteres, 1500 néző befogadására alkalmas), vasúti sínek közé, meg egy ház tövébe felrajzolt grundon játszotta. Az utolsó meccs itt egy Újpest elleni 7–1-es győzelem volt, csak hogy minden rendben legyen, az Üllőin az MTK elleni pályaavató derbit – az örökrangadót akkor még így hívták – pedig Slózi döntötte el duplájával (2–1) 1911 elején.

Schlosser ekkora már olyan nagy ász volt, hogy 24×14 centis, megvásárolható plakett készült róla, ami nem csoda, mivel olyanokat tudott – amellett, hogy megint gólkirály lett 16 meccsen 18, aztán megint, 18 meccsen 38 (!) dugóval –, mint például válogatott mezben lőni egy hatost Svájcnak (9–0). Gyakorlatilag bármilyen helyzetből képes volt gólt lőni vagy fejelni, a magyar bajnokságban az első ollózós/visszahúzós gól is az ő nevéhez fűződik – 1911 és 1914 között zsinórban négyszer volt Európa legjobb góllövője.

1911 novemberében még nagy szám volt Slózi 25. válogatottsága: az első válogatott meccsen, amit az Üllői úton játszottak, „a magyar labdarúgás büszkesége” babérkoszorút kapott az MLSZ-től. Ekkor 23 gólnál járt, végül pedig 1927-ben 68 válogatott meccsen szerzett 58 góllal zárta karrierjét, amelyek azért nagyon brutális számok, nem véletlen, hogy 21 évnyi válogatott szereplés alatt jött össze – a több, mint két évtizedes válogatott pályafutás amúgy nyilvánvalóan rekord. Slózi 1912 nyarán hét FTC-s csapattársával együtt a stockholmi olimpiát is megjárta, de miután sajnos túl korán kerültek össze az angolokkal (0-7), csak az ötödik helyig jutottak a vigaszágon – a németek elleni 3–1 alkalmával mind a három gólunkat ő szerezte, de az osztrákoknak (3–1) is betett egyet.

Na de vissza 1911 teléhez, amikor a Fradi túrázni indult Nyugat-Európába, és Németország letarolása (Hamburg, Bremen, Hertha, Preussen) után Angliába is eljutott, legyőzte a Woking csapatát, majd az English Wanderers elleni vereség után hazautazott Magyarországra. A turné eredményeit folyamatosan követő pestiek a Keletinél a mínusz 15 fokban pedig olyan tömegben fogadták a csapatot, mintha az megnyerte volna az akkor még nem is létező BEK-et, vagy mintha ők lennének az akkor még nem is létező Rolling Stones. Na, valahol itt kezdődött az a folyamat, amelynek a végén a labdarúgás vált nemzeti sportunkká, vagyis egyre szélesebb rétegek és egyre nagyobb tömegek kezdtek figyelni a játékra, és az első számú egyéniségre, az európai hírnévre szert tevő, a lapokban képen, de inkább karikatúrán folyamatosan szereplő Schlosser Imre volt, aki tavasszal például nyolcat szórt a III. Kerületnek – máig csúcs – a 11-3-ra megnyert meccsen, amely a hetedik bajnoki aranyunkat hozta el, Slózinak meg a negyedik gólkirályi címét (17 meccsen 34 gól).

1913-ig tartott a Ferencváros egyeduralma, az MTK-nál angol segítséggel folyó építkezés ugyanis a kék-fehérek bajnoki címében csúcsosodott ki az 1913/14-es szezonban, amit a háború kitörése miatt beiktatott két évnyi szünet után zsinórban kilenc újabb MTK-aranyérem követett 1916 és 1925 között. Ez a dominancia elsősorban a magyar futballstílus atyja, Jimmy Hogan munkájának köszönhető, de azért Schlosser megszerzése sem jött rosszul, aki 1915 végén néhány tiszteletjegy miatt kirobbanó vitát követően igazolt a legnagyobb riválishoz. A Fradi profizmussal vádolta Schlossert és a kék fehéreket, és évekig tartó ellenséges viszony állt be a két klub között, amely csak 1918-ban rendeződött, miután a tiltakozásképp az MTK elleni meccset bojkottáló Fradit átmenetileg kizárta a szövetség.

Slózi rögtön az első kék-fehérben játszott bajnoki meccsén, az 1916/17-es kiírás nyitó fordulójában vert hármat a Fradinak (1–4), a szezont pedig 16 mérkőzésen szerzett 38 góllal zárta, ami 2.375-ös gól/meccs mutatót, megdönthetetlen NB I-es csúcsot jelentett.

Ez volt az utolsó, hetedik gólkirályi címe – ezzel természetesen csúcstartó –, játéka ezt követően Hogan vezetése alatt átalakult, korszerűsödött, és sokkal inkább az összjátékról és az előkészítésről szólt, a szintén zseniális Orth Györggyel nemcsak nagyon jó barátok lettek, de az MTK játékát is művészi szintre emelték. Egyébként franzstadti identitását ez idő alatt is megőrizte, visszasírta a zöld-fehér mezt, amiben a legjobban szeretett játszani, és azt a klubszellemet, amit a legnépszerűbb magyar csapatnál szívott magába. Nem véletlen, hogy az úton töltött időszak után – miután távozott az MTK-tól 1922-ben a Vívó és atlétikai Clubnál edzősködött, majd egy évvel később már Svédországban, utána Lengyelországban dolgozott, hogy 1925-ben a Wiener AC-nál térjen vissza játékosként – az volt az első dolga, hogy leszerződjön az első hazai profi bajnokságban (1926/27) induló Ferencvároshoz.

Persze, ahogyan a távozás zűrös volt, a visszatérés sem volt teljesen sima, sokan még haragudtak rá, az első csapat edzője, Tóth Potya István pedig kifogásolta, hogy az amatőr csapat edzését is elvállaló Schlosser előnyösebb szerződést kapott nála. Aztán, amikorra összeállt a csapat, már nem volt semmi komoly probléma, és tavasszal az MTK leverése után (4–1) az FTC nyerte az első magyar professzionális labdarúgó bajnokságot. Schlosser utolsó Fradiban játszott idényében 11 gólt lőtt 14 meccsen, majd még egy évet játszott a Budai 33 színeiben, végül 284 bajnokin lőtt 368 góllal befejezte karrierjét.

1955-ben százezer ember ünnepelte a 100. magyar-osztrák előtt a Népstadionban, pedig már közülük se látta mindenki játszani az első aranylábút.

forrás: einstand.blog.nepsport.hu