A mondás persze eredetileg az ezüstre vonatkozik, de mostani értekezésem az Üllői úti stadion VIP szektoráról szól, amely csak két fokozatot ismer: az aranyat és a bronzot.

A válogatott sokadik “sorsdöntő” meccseinek egyikét, a Feröer elleni mérkőzést ugyanis innen tekintettem meg. A bejutás során tüzetesen ellenőrizték a jegyet és a személyazonosságot, ami csak azért volt meglepő, mert az egyszeri szurkoló azt hinné, hogy a hozzám hasonlóan Nagyon Fontos Személyeket nem zaklatják olyan butaságokkal, mint a személyi előkeresgélése az októberi hűvösben. Na de mit lehet tenni, rendnek muszáj lenni, ahogy a művelt német mondaná.

A szektorban helyet foglalók között szép számmal voltak decens eleganciával öltöző középkorú párok és teljesen hétköznapi szurkolók is, tehát nem mondhatni, hogy a VIP csupán az “öltönyösök” felségterülete lenne. Persze az is lehetséges, hogy többen már csak ide kaptak jegyet.

A kiszolgáló területek kialakítása egyszerű és célszerű, szó sincs vörös szőnyegről, súlyos brokátfüggönyökről, de nekem nem is hiányzott. Az viszont telitalálat, hogy a falakat az örökké emlékezetes 1964 – 65-ös VVK menetelés és kupagyőzelem előtti tisztelgés jegyében alakították ki. A korabeli újságok kinagyított cikkei és fotói mellett a csapat tagjainak bemutatása, a sorozat állomásainak részletezése az idősebbeknek minden bizonnyal édes emlékeket jelentenek, a fiataloknak – javíthatatlan álmodozó vagyok – pedig bizonyítékot, hogy egykoron idehaza is világszínvonalon művelték ezt a játékot, volt idő, amikor az “európai kupaszereplés” a limuzint és a tülekedő fotósokat jelentette és nem a hátsó lépcsőházat.

A büfé kínálata nem túl gazdag, de hát ez nem Bocuse d’Or selejtező, hanem EB kvalifikáció. A kajálda személyzete kifejezetten udvarias, készséges, a készleteket folyamatosan feltöltik. A biztonsági szolgálat ezen a részen az elegánsabb, jobb megjelenésű tagjait foglalkoztatja, ami nem feltétlenül hátrány.

A mérkőzésen hamar hátrányba kerültünk, de különösebb pánikot nem láttam – sem a pályán, sem a lelátón – végül Böde Dani duplájával sikerült is a fordítás és folytatódhatott a magyar foci elmúlt 30 évének legszebb hagyománya és össznépi társasjátéka, a számolgatás.

Még valami a dekorációról: örömmel venném (és ezzel szerintem nem vagyok egyedül) ha a stadion más területeit is feldíszítenék emlékezetes meccsjelenetekkel, hajdanvolt zsenijeink fényképeivel – óriás méretben – szerencsére van elég nyersanyag, azt gyanítom, a Fradi Múzeum elkötelezett munkatársai szívesen segítenek. A hatalmas szürke betonfalak hűvös szépségét biztosan nem rondítanák el ezekkel.

kukásmacska

vipbronz