A korábbi sportkommentátorral beszélgettek.

– Minap Biatorbágyon játszott hírverő mérkőzést a Ferencváros öregfiúkcsapata a Buda-környéki old boys együttessel, s a mérkőzést ön kommentálta. Kitől jött a helyszíni közvetítés gondolata?
– Az én partizánakcióm volt. Kétszer harminc percet futballoztak a csapatok, s mivel úgy tűnt, tetszett az ötlet, a mérkőzés nagyjából kétharmadát közvetítettem a jelenlévőknek. Nyolc éve annak, hogy legutóbb kommentátorként beszélhettem a mikrofonba – kíváncsi voltam, megy-e még.

– A pálya mellett állva kommentált, mint hajdanán Szepesi György. Volt ilyesmire példa a praxisában?
– Nem, én már az első közvetítésemet megelőző felkészülési időszakban is a kommentátorállásban ültem; a debütálásom egy három hármas döntetlenre végződő ZTE–Vasas meccs volt. Az oldalvonal mellől nehezebb átlátni a történéseket, az első Fradi-gólnál, amelyet Zoran Kuntics fejelt Biatorbágyon, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy a labda a hálóban vagy csak az oldalhálóban kötött-e ki. Annyiban viszont könnyű dolgom volt, hogy a fradistákat jól ismerem. Hét BL-szereplő is pályára lépett: Kuntics mellett Szűcs Mihály, Telek András, Dejan Milovanovics, Keller József, Lisztes Krisztán és Vincze Ottó. A hajdani remek középpályástól, a meccs megszervezésében sokat segítő Bánki Józseftől tudom, hogy erre korábban nem volt példa. Annak idején Telek „Manci” volt a kedvencem, a Bajai LSE-ben ugyanis én is hátvédet játszottam.

– Úgy érzékelem, erős a kötődése a Fradihoz.
– Gyerekkorom óta a zöld-fehéreknek szurkolok. Arra pontosan emlékszem, hogy azért lettem Michael Schumacher rajongója, mert a szomszéd srác is a német pilótának drukkolt, viszont azt már nem tudom, miért épp a Ferencvárost választottam. Valószínűleg így születtem. Sportriporterként ezt persze igyekeztem palástolni – az ember alázattal van a szakmája iránt –, de utólag be kell vallanom, nem mindig sikerült.

– S családi fronton miként lehet fenntartani a békességet, hiszen anyósa férje az angyalföldiek legendája, Mészöly Kálmán.
– Sőt anyósom, a 329-szeres válogatott Bardi Gyöngyi – sokak szerint minden idők legjobb magyar női röplabdázója – is a Vasas sportolója volt, csakúgy, mint a szintén röplabdázó feleségem, Gerevich Bea és az apósom, az ötszörös világbajnok vívó Gerevich Pál. Tíz és fél hónapos kisfiunknak azt tanítom, hogy „a Fradi a legjobb csapat a világon, a második pedig a Vasas, hogy anya meg ne sértődjön”. Márknak van fradis kis sálja, mackója és volt rugdalózója is, utóbbit azonban kinőtte, ideje is felkeresnem a szurkolói boltot. A Vasas egyelőre egy piros-kék fülű kutyával képviselteti magát az otthonunkban.

– Anno tudósított futball-vb-ről, Eb-ről és olimpiáról is. Melyik a legemlékezetesebb világversenye?
– Egyértelműen a 2014-es labdarúgó-világbajnokság! Öt fantasztikus hetet tölthettem el Brazíliában Gundel Takács Gáborral, Mezei Dániellel és P. Fülöp Gáborral, s noha nem egy helyszínen dolgoztunk, erős közösséget alkottunk. Natalban, Recifében és Fortalezában jártam, illetve a bronzmeccset közvetítettem Brazíliavárosból, a döntőn pedig ott lehettem Rióban a Maracanában. Számos kaland és élmény fűződik ehhez a tornához, az egyik meccs után például találkozhattam a brazilok világbajnok klasszisával, Roberto Carlosszal. Az az adrenalinfröccs, hogy eljutok az egyik legrangosabb sporteseményre a világ túlsó felén, s a közvetítéseimet itthon százezrek követik, semmi máshoz nem hasonlítható érzés – ennyi év távlatából is beleborzongok. Nem is beszélve arról, amikor a rendező Budapestről rászól az ember fülére, hogy „Öt perc…, egy perc…, fél perc…, tíz…, három, kettő, egy, élő, beszélj!”.

A teljes beszélgetés: NSO